Tóth Árpád: Medgyes László: Aranyfüst
Tóth Árpád: Medgyes László: Aranyfüst
Furcsa könyv. Prózában írt költemények, s az író, meglehetősen kezdetleges prózájával, a legleheletszerűbb verseken is túl szeretne tenni. Roppant finom érzéseket óhajt átszűrni e vaskos mondatokon, melyek szürkék s kellemetlenül foltosak, mint az éteri folyadékokkal pepecselő vegyész filtráló papirosa. Prózában írni költeményt a legkockázatosabb vállalkozások egyike: az író oly eszközök használatáról mond le, melyeket a legnagyobb tehetség és legfejlettebb ízlés is bajlódva pótol. Ó! Rímek, melyek kedvesen és fantasztikusan felelgetnek egymásnak a sorok végéről, mint a kínai házak eresz-szögletein a finom porceláncsengők! És a ritmus drága érverése, mely életet kerengtet át a holt szószövedéken! Hol keressük pótlásukat ebben a könyvben? Úgy látszik, maga az író is érezte, hogy versei hangulatának teljesebb éreztetésére tennie kell valamit. De nagyon furcsa módot választott erre. Minden költeményéhez egy-egy tusrajzot is csatolt: vonalakkal is megkísérelte azt, ami szavakkal nemigen sikerült. Egyik-másik e rajzok közül ügyes. Vércsöppek és virágszirmok, melyek gyakori és értelmetlen emlegetése kínossá és egyhangúvá teszi a kötet verseit, e rajzlapokon finom motívumokká válnak, tényezőivé egy sajátos érzésközlésnek, mely kissé affektáltan elegáns, de úri fanyarsága itt-ott szelíddé, közvetlenné bánatosul. Sok helyen azonban megbosszulja magát a korcs módszer: a rajzlap a vers szimbólumait groteszkül teszi szemléletessé. Például egyik költeményben egy fiúról van szó, aki „már nincsen sehol, csak valakinek a szívében, a piros, meleg, véres szívében”. A szemközt levő oldalán látjuk az illusztrációt: a fiú tényleg bele van rajzolva egy szívbe. Az ilyesmi kellemetlen. Medgyes László tehetségesebb rajzoló, mint versíró, s ha rajzaiban nem mindig éri el a kívánt tökéletességet, ennek az a fő oka, hogy Medgyes, a képzőművész, egyelőre túlságosan tiszteletben tartja Medgyest, az irodalmárt.
