V.
V.
A ranguni ezüsttorony aljában kuporogtunk. Kékesfekete haja lágy hullámokban zuhant kemény faragású vállára, kezével fáradt fejemet simogatta, játszott a mellemre tűzött érmekkel, vastag aranypaszománnyal. Majd átkarolt, belebámult arcomba, szeme kerekre tágult, nedvesen égett. Tekintete – az a feneketlen fekete tengerszem – megnyugtatott.
Buddha aranyszobrán kék árnyékok kúsztak, a hold fénye a templom alabástrom padozatára ömlött. A kapu homlokán acsarkodó ezüstsárkány lomha árnyéka ráfeküdt a fénytócsára. Éjszakai fuvallat bolygatta meg a pálmák széles leveleit, reszkető sóhajtással paskolták egymást. Fájdalmas üvöltéssel felbúgott egy virrasztó hadihajó kürtje, hangját egyre halkabban verte vissza a tenger. Majd millió apró ezüstcsengő fütyülő csengése rezgett az éjszakában. Bódító meleg párák szivárogtak fel a földből.
Maya rámborult, kezét arcomra tapasztotta. Csókjai felszaggatták az emlékezés elföldelt, rejtett csatornáit, távoli századok elszáradt indái virágzottak fel, körülfontak, felharsant a múlt elcsendesült kürtje. Előttem állt elevenen hosszú vándorlásom minden fordulója.
– Ki voltam, ki vagyok?
Serpenyőben izzó parázs felett kék füst fonala ereszkedett fel.
A gong felbúgó szavára emberi formára sűrűsödött a gyenge párázat.
Megjelentek előttem lelkem elpihent hordozói. Ott imbolyogtak hideg, révedező mosolygással mindazok, akikben valaha testet öltött szellemem.
Ködös, durva faragású otromba embertömbök lobbantak fel eleinte a serpenyőből, aztán újabb, élesebb vonalú alakok következtek.
Egy asszír rabszolga bontakozott ki a ködből… karthágói kéjnő követte… aztán haruspex… bizánci katona… tiarás pápa… német keresztes vitéz… sárga foltos zsidó pénzváltó… reneszánsz festő… spanyol hercegnő… vörös taláros hóhér… augsburgi vándor muzsikus… inkvizítor… csecsemő… flamand posztókereskedő… kuruc lovaskatona… XIV. Lajos udvarhölgye…
– Ki vagyok? – nyöszörögtem.
Az udvarhölgy hajlongva szertefoszlott, és egy indiánfőnök alakja került helyébe… aztán krinolinos polgárasszony, gépészmérnök.
Hatalmas dörgéssel szerterobbant a serpenyő. Buddha arcát széles vigyorgás szelte át, az elefántcsont oszlopok megroppantak, az ezüstsárkányok jajgatva húzták össze tarajos testüket.
Villámok hasogatták fel az ég palástját, kilépett medréből a tenger, haragos hullámai elöntötték a hegyek ormait.
*
Szállt, repült az automobil, percek alatt országokon száguldott keresztül. Gyorsan, gyorsan haza kellett mennem, hívott a Másik. De elkéstem. Már csak a temetésére értem oda. Sírja mellett ott zokogott egy fekete fátyolos öregasszony: a felesége, gyászruhás férfiak: a fiai.
Odamentem, hogy megvigasztaljam őket. Beszéltem hozzájuk, megfogtam kezüket, de nem láttak engem, hangomat nem hallották. Mintha átlátszó pára lettem volna.
Kiléptem a temető kapuján, hogy automobilra üljek, és végtelen szabadsággal befussam a mindenséget, de az automobil nem volt sehol.
Gyalog indultam a város felé, lépésem nagyon könnyű volt. Minduntalan úgy éreztem, hogy felkap a szél, belekapaszkodtam egy vasoszlopba, de kezem összecsukódott, anélkül, hogy átkapcsolta volna az oszlopot. Nekivágódtam egy háznak, és átszűrődtem a falon, szobákon, bútorokon. Aztán elfújt a szél. Szertefoszlottam.
