IV.
IV.
Kigyomláltam lelkemből múltam szilánkjait, kívánságok, tervek, célok tövisét. Nem kerestem lépcsőfokokat, életem vitorláját a véletlen hajtotta. Végül is megpihentem.
Kárpátok közé szorult apró lengyel falucskába bujdostam. Faházban laktam, nagy szögestalpú csizmában jártam. Övemben kést hordtam. Együtt ettem, együtt mulattam a falu lakosaival – szegény tudatlan favágókkal. Reggeltől estig pusztítottam baltámmal a rengeteg szálfáit.
Békében éltem, nyugalomban, vasárnap délelőttönként kapcsos, nagy imakönyvvel hónom alatt elindultam a kicsi fatemplom felé, és voltam, mint ők, bárány a nyájban.
Néha hetekre elmaradtam. Gúnyámat úri ruhával cseréltem fel. Berándultam a városba. Együtt ittam, kártyáztam korhelyekkel, udvaroltam színésznőnek, orfeumdámának, vitatkoztam a város uraival, szónokoltam a megyegyűlésen, szavaztam, verekedtem. Ahogy a többiek.
Egy farsang estéjén berándultam a városba. Különösen népesek voltak a szűk, sötét utcák. Izgatott emberek siettek rajtuk keresztül. A főtéren álló cifra homlokzatú ódon ház ablakai mind világosak voltak. A kapu előtt bámészkodó emberek őgyelegtek, lesték a hangos csörgéssel érkező, kapu alá beforduló szánkókat, találgatták a bundákba ágyazott urak, asszonyok, lányok nevét.
Mikor beléptem a terembe, elszédített a zsibongás. Pillanatra köd csapódott elém. A szárnyas ajtó kinyílt, és bevonult a ház vendéglátó asszonya, a karzaton megszólalt a zene.
Az urak nem egészen új divatú frakkban, némelyik barna, vagy zöld kabátban, felkérték hölgyeiket.
A muzsikusok Csajkovszkij mazurkáját játszották. Elcsukló ütemekben gyűrűzött előre a mazurka zenéje, láthatatlan veszedelmek markolását éreztem torkomon. Kifelé indultam, de magával sodort az áradat. Táncoltam.
Nem tudom, hogy kezdtem, kivel indultam táncra.
Elcsendesült a zene…
Hamvas szépségű fiatal leány tapadt hozzám. A táncosnőm. Testének áthullámzó forrósága, illata keresztülcikázott rajtam. A teremben nyüzsgő embergyűrűből kimenekülve egy elhagyott szoba sarkába húzódtunk. Esztendők távolságát hidalták át a percek. Szürcsöltük egymásra találó hangunk belső muzsikáját, a szavak már csak bénán kullogtak az ölelkező érzések, a sugárzó megértés nyomában.
Dermesztő reggel virradt a forró éjszakára.
Nem bírtunk elválni egymástól.
– Velem jössz? – kérdeztem őt.
– Veled!
– Örök együttélésre?
– Örökre!
– Azonnal indulunk! Jó? Akarod?
– Akarom.
Kerestem a szánkómat, hogy meleg otthonomba vigyem őt, de a vörös automobil állt a szán helyén. Félénken álltam a gépkocsi mellett.
– Üljünk be! – sürgetett a leány.
– Be mersz ülni?
Nem felelt, hanem felugrott a kocsira.
Mellé ültem, elindultunk. Gonosz nevetés hallatszott valahonnan.
Bomlott iramban futott át a kocsi a hóval borított hegyi utakon. Borzongató sikoltással karolt át az útitársam. Jajgatott, belémkapaszkodott, de az éles szél lehántotta rólam, elsodorta mellőlem, kiröpítette.
Hangos sírással felemelkedtem, gyenge teste, mint tépett árnyék, beleveszett a fakó köd örvényébe. Utána akartam ugorni, de láthatatlan vaspántok nem eresztettek.
Elvesztettem. Egyedül maradtam.
Hiába volt minden.
