1.
1.
Rég nem köszöntött ránk olyan hamar a tavasz, mint akkor. Az előbbi két-három évszak fölötte rideg, bolondos és kegyetlen volt. Haltak az emberek úgy, hogy az ijesztő volt, akiben valami betegség lappangott, az kijött, az időjárás kihozta, a halál szomszédainkba, ismerőseinkhez járt, olyannyira, hogy egyszer-egyszer a magunk halála is feltűnt előttünk, holott erre bizonyossággal nem igen gondol az ember. Vidéken, a paraszti és iparos nép között, isteni rendelésről beszéltek, mely, hitük szerint, bizonyos égi jeltől tudtul adva, minden nagy időben elkövetkezik az emberiségre. Tudományos elméket is foglalkoztatott ez a jelenség, akik meg a maguk módjain igyekeztek értelmet adni az idők változásának, mondván, az égitestek váratlan mozdulata okozta a rendkívüli változást.
Elég az hozzá, rá gyönyörű és korai tavasz következett. Jöttével két-három napos könnyű izgalom szállott a városra. Estefelé duzzadt tömegben szabadultak a levegőre az emberek, s mintha mindannyian kocsmából jöttek volna, könnyű mámorral, hangosak voltak és gyerekesek, a járdán keresztben cikázva jártak, úgy viselkedtek, mintha egyébért se volnának, mint örömeikért. Tarthatott három napig ez a változás, aztán megszoktuk a tavaszt is. Mindössze annyi történt, hogy most a kávéházakból, hol elviselhetetlen volt a levegő, kitelepedtünk a teraszra, de ment minden a régiben. Néztük az életet, hagytuk történni, szemlélődtünk mi ötven vagy százezren új pestiek, kik ennek a városnak a karakterét adjuk. Felőlünk történhet akármi, minket nem lep meg semmi sem, mi nem tudunk lázongani, haragudni, mi mindannyian máról holnapra élők, rendetlenek, szegények vagyunk, hiányzik belőlünk az a fokozott önbecsülés, a komolybavevés, amit a vagyon, a folytonos jólét ad az embernek. Kis lehetőségek, nagy vágyak, tudva tudni, mi a szép, jó és becsületes élet, s nyomorúságban, szegénységben, csalásban és undorban epedni utána, élni azzal a tolvajnyelvvel, mely mindig mást mond, mint amit éppen kellene, mely nyelv, annak, aki járatos benne, éppoly egyszerű és egyértelmű, mint a világosan kimondott szó, jól öltözni, rosszul élni, szerelmes lenni a szerelembe és összevissza szeretkezni, ez, ez az élet. A kávéház mindjobban falta az embereket, és mindjobban uniformizálta. Egész légiója a mindenféle tehetségű embereknek ülte ott minden szabad idejét. Nem sokat beszélt, olvasta a lapokat, de minden szenzáció nélkül: bolgár-török háború, ezer, tízezer halott, rendőrök a parlamentben, katonák az utcán, megölték a görög királyt: semmi, semmi sem szenzáció. A szerelemnek lehetett volna tán történelmi korszaka, de az se volt. Mert ezer meg ezer van itt abból az izgatott, falós szemű fekete fajtából, mely tele van regényes és kalandosszerű vágyakkal, s a nők között pedig éppen ez idő tájt kezdett hanyatlani a családias érzés, és lett tudatosabbá a boldogsághoz való feltétlen jog, jó ürügyül arra, hogy csalásaikat és csalódásaikat mentegessék. A város szerelmi élete mégis rút, szerelemtelen, érzés nélkül való volt, apróhirdetéseken, kerítőasszonyokon keresztül tombolta ki magát.
Az a néposztály, ami a lataineren kívül volt, nevezetesen a kiskereskedők, kisiparosok meg a munkások, nem sokat változtathatott a dolgokon. A kereskedő meg a kisiparos el volt foglalva pénzszerzéssel, s minthogy Pest pénzügyi általában zavarosak és rendetlenek voltak, a vele való foglalkozás lekötötte az embereket, s különösen avval, hogy alkalmat adott a gyors vagyonszerzésre. A munkásosztály gyönyörű tempóban fejlődött, olvasott, tanult, gyűléseket tartott, s csak az hiányzott, az egy valaki, akiben eggyé testesedett volna akaratuk.
A mát éltük, távolabbra – minek is? – nem gondoltunk, nem vártunk semmit.
