Pásztor Árpád: Autorohanás
Pásztor Árpád: Autorohanás
Mint lázongó sziv, amelyet a vére
Feszít és hajszol vad cselekvésre,
De jég erejével az ész fent lefogja,
Úgy forrong az auto ércszive dobogva.
Bent az erők már reszketve készen,
De a vezetőkar azt mondja: Még nem!
S minden csepp ízén az élet lekötve
Remegve vibrál halkan, dübörögve…
Feszít és hajszol vad cselekvésre,
De jég erejével az ész fent lefogja,
Úgy forrong az auto ércszive dobogva.
Bent az erők már reszketve készen,
De a vezetőkar azt mondja: Még nem!
S minden csepp ízén az élet lekötve
Remegve vibrál halkan, dübörögve…
De most!… a soffőr egy gyenge nyomással
A kormányhoz nyul… és sziszegve szárnyal
A szél körülöttünk… sivítva, búgva
Indul az auto éjjeli útra.
Elránt helyünkről egy kar szakítása,
Vasujja a gépben, senkise látja,
És felszabadul és kapva erőre
Játszva ragad előre, előbbre…
Eltépi előlünk a kis nyaralókat,
Bokrokat, fákat futásra nógat.
Kiront vakkantva egy Bodri utána,
Elcsap egy ablak gyenge világa,
Nyargal a hold a ringó vetésen,
Hiába fut, hogy nyomunkba érjen,
Álló lég szálló szél lesz előtte,
Mögötte minden elmerül ködbe.
Parasztszekér jön szembe a porban,
Elzúgunk… két lova reszketve horkan,
Az éj pár mély szinét gyorsan megölve
Lámpánk fénye rátüz a mezőkre,
Bolond lepkék elénkbe kerülnek,
A fénybe repülnek, a porba terülnek,
Felpattan a rög… az uton inalva
Egy-egy nyul riad jobbra, vagy balra…
Süvit a szél és szemünkre támad,
Nem látunk, könny borít pillánkra árnyat…
Zsuptetők… templom… összebogozva
Távirók drótja, rohanó pózna…
Most egy fahidon döccenünk által,
Fel-fel a dombra vad rohanással…
Őrház… a sorompó útunk elállja,
Megtorpadunk zubogva, zihálva…
Mint égő szalag elcsattog az éjbe
Az Orient express… megcsap a fénye…
Sír a sorompó… csörg a rács rajta…
Átbuvunk… kezdődik ujra a hajsza…
Süvit a por… előre… de még sem…
Sárga villamos fut a töltésen.
Ivelt boltozat… sikos út… lárma…
Kocsik… káromlás… sok kis gázlámpa…
Villam… nagy házak… sok nép… világos…
Elnyel bennünket a város… a város.
A kormányhoz nyul… és sziszegve szárnyal
A szél körülöttünk… sivítva, búgva
Indul az auto éjjeli útra.
Elránt helyünkről egy kar szakítása,
Vasujja a gépben, senkise látja,
És felszabadul és kapva erőre
Játszva ragad előre, előbbre…
Eltépi előlünk a kis nyaralókat,
Bokrokat, fákat futásra nógat.
Kiront vakkantva egy Bodri utána,
Elcsap egy ablak gyenge világa,
Nyargal a hold a ringó vetésen,
Hiába fut, hogy nyomunkba érjen,
Álló lég szálló szél lesz előtte,
Mögötte minden elmerül ködbe.
Parasztszekér jön szembe a porban,
Elzúgunk… két lova reszketve horkan,
Az éj pár mély szinét gyorsan megölve
Lámpánk fénye rátüz a mezőkre,
Bolond lepkék elénkbe kerülnek,
A fénybe repülnek, a porba terülnek,
Felpattan a rög… az uton inalva
Egy-egy nyul riad jobbra, vagy balra…
Süvit a szél és szemünkre támad,
Nem látunk, könny borít pillánkra árnyat…
Zsuptetők… templom… összebogozva
Távirók drótja, rohanó pózna…
Most egy fahidon döccenünk által,
Fel-fel a dombra vad rohanással…
Őrház… a sorompó útunk elállja,
Megtorpadunk zubogva, zihálva…
Mint égő szalag elcsattog az éjbe
Az Orient express… megcsap a fénye…
Sír a sorompó… csörg a rács rajta…
Átbuvunk… kezdődik ujra a hajsza…
Süvit a por… előre… de még sem…
Sárga villamos fut a töltésen.
Ivelt boltozat… sikos út… lárma…
Kocsik… káromlás… sok kis gázlámpa…
Villam… nagy házak… sok nép… világos…
Elnyel bennünket a város… a város.
