Kertész István: Kőtörők
Kertész István: Kőtörők
A pusztai útra gyilkos nap sütött. Szállott az országút pora, beborítva fehérbe az útszéli jegenyét. Egy-két kocsi is baktatott keresztül a pusztai úton – a zörgése távolba veszett. Gyolcsosok mentek a vásárra. A kilométerkövek – mint a sivatag obeliszkjei – álltak őrt az útszélen. Tövében kacabajka, levetett gúnya, mellette egy nagy sír, apróra tört gránitkövekből – amint szépen piramisba hányták a kőtörők, az útkaparók. Mint egy napban izzó – keleti temető, olyannak tetszett az országút ezekkel a „honvédsírokkal”, felette a kilométert jelző sírkővel, a forróságban bánatosan suttogó jegenyével, meg a feléje boruló kopácsoló, térdre ereszkedett alakkal… a kőtörővel.
Törtek követ a tarnóciak, a törincsiek, a kalondaiak. Ritka beszédű, jóízű, aranyos palócok, kiknek az öregapja – az egész nemzetsége, akinek ha volt, ha van mestersége – az útkaparó. Így nyáron biz’ az nem a legkellemetesebb mesterség – bizony sokat kell azért az aprítnivalóért izzadni. Őszre, ha az esős idők ráülnek a Vepor nyakára, még csak tűrhetőbb – a sarat kell húzni-kaparni az út közepétől a két szélére –, ez a mesterség az útkaparás. Tél elején meg, ha kezd fagyni az országút sara – nem kell már kaparni, de a’ kell is a kutyának télen a jó országút, az útkaparóból válik a legszorgalmatosabb burókaverő.
Binga János Kisebb az is burókaverő télben, útkaparó ősszel, kőtörő nyárban. Tavasszal a maga gazdája. Hát, hogy mi az a burókaverés? – Fentemlített János szerint a letajánlatosabb mesterség, letinkább a tarnóciaknak. Meffizetik jól – ami csizsmát elnyő mellette az ember, az egész meg nem egyeb, mint hogy ponyvát terít az ember a borókafenyő tövibe, oszt csihi-puhi. Ajánlatos kinek-kinek, me’lehet mellette három forintot is keresni. Ez a burókaverés.
Buzgón verte-törte Binga János a követ a tarnóci úton. Őszbe csavarodott hajú, kora-öreg, gömbölyködő hátú volt – lehet mondani – az Öreg. A lelógó ingujjával törülgeti egyre a homloka izzadságát – iszik gyakran a nap hevében a hosszúnyakú kútnak a csepegőjén –, a kezefejébe törüli nyírott bajszát. Olyan éppen – mintha félangolosra volna vágva.
– Hiába no! öregszőnk – oszt’ öregszőnk… ki tehet róla!? gondolkodott félhangosan magában János. Egyen nem fog csak az idő – a burókán… a’ csak zöld marad – a’ csak szagos – mint a borovicska –, és ahogy felegyenesedett a kőhalma felől, hogy megtörülje magát – a szomszéd kőtörő szapora munkáját nézte.
Fiatal, izmos volt a törincsi legény, csak pattogott a kis kőtörő kalapács a kezében – messzebb-messzebbre húzódott tőle a hosszú kőrakás – vitte, amerre akarta – minden méter pénz, szépen csillogó-csengő pengőforintok – amire most nagy szükség van, mert Pestrül kell káposztamagot kérni, hogy megteremjen egy bornyúcskára valót a Sári-puszta.
– Sok van-e még neked hátra? te Jani! – kérdi János.
– Eltart odáig, mint regveltü idáig – felelt Jani.
– No, akkor isten neki, fakereszt. Fohászkodjónk csak neki, üsd csak – nem apád!
Nem is ügyelt tovább a fiúra.
– János bácsi, mondja csak, hát hogy igaz legyék az…
– Mi? te?!
– …hogy Imerkát mekkérette Gracza Bógyi – biróvót – fia?
– Hát? mi dolgod van vele? ha akarom igen, ha akarom, nem. – Biz’ ők hajolnak egymáshon.
– Úgy hát mégis igaz legyen?…
Törték tovább szorgalmasan a követ – a fiú szaporán – az öreg ernyedten.
Az öreg válaszként az elszállt kérdésre inkább magában dünnyögte:
– Az aóm! Te gyerek! Te is húzol Imerkához? mi? nem esné’ le mán az ágyrú’ heh? Hát nem mondom én kétszer se, hogy ette apád – mán mint Telek Jani Idősb, kisebb gazda vóna, akár csak Gracza Bógyi biróvót. Be is jársz te Tarnóczra – azt mán látom rég. – Imerka? a’sse ihedne el tőled – eccóval hát mellátom – aszondom, hogy inkább, letszivesebben neked adom a lyányom – apád, Telek igen kedves, kellemetes komám is, meg oszt’ nem is rátarti, mint Graczáék! Ez én szegénységem szégyelleni se’ fogja…
Hallgatta a fiú tágranyílt szemmel. Leeresztette a kalapácsot a lábához – úgy nézett mély áhítattal az öregre.
– Gyere ide közelebb – no – fiam. – Csak befejezzem ezt a három metert estig, akkorra gyün a tarisznyáért Imerka, majd beszélek vele. – Segíts már nó! hamarább leszünk kíszen… Igyunk csak no ebből a nyakolajból…
Nekifogtak a törésnek. A kemény gránitkő, mint a cukor – frecsegett széjjel. A fiú óvatosan vezette a sort arra, amerre már az ő kupaca terpeszkedett, szépen összeért a két piramis, felhányták szépen, hegyes élűre verték a lapáttal… szép piramis volt… tíz lábnyi… mint más háromé…
Szedték össze a kacabajkát. Kalapácsot, lapátot a vállukra, és megindultak a falu felé. A többiek pipázva előrementek, az öreg a fiúval hátul kullogott. Nemigen szólt. Nagyokat sercentett a pipa mögül a földre. A törincsi határba értek, az út a nagy fánál kétfelé válik, az egyik Tarnóc, a másik Törincs felé. Az öreg hunyorgatva pislantott a fiú útja felé. Aratásról beszéltek. János szúrós szemével a fiúra nézett, és sunyi mosollyal, majdnem súgva duruzsolt a fiúnak:
– Abbizony, úgybizony, két jó madár vótunk együtt ette apád – meg én. – Mán én bizony kimondom – itt kettőt-hármat köhint az öreg –, de nagy kakas is vót ám a kijed apja!
– Hogy? hogy?…
– Hát úgy, hogy együtt arattónk egyszer a kalondai határba’. Hát egyszer csak látom, hogy a kijed apja furcsán évőgyik ez én feleségemmel az Emerrel.
– No hátosztán?
– Hát osztán úgy lehet, hogyha annyi sokan együtt nem lettőnk vóna, ez én Emerem lenne most a kijed anyja… Imerkámé meg a kijed apja…
Jót is nevetett utána az öreg. A fiú bizalmatlankodni kezdett:
– Keed elfelejtette táng, hogy a fiának hítt déltül – most kijednek hí?
A törincsi úthoz értek.
– Hát hogy is mondtam – én téged fijamnak mondtalak?
– Hát igen – vágott közbe a legény –, hát nem nekem ígérte Imerkát?
– Hm! Imer-ká-t? – szólt az öreg. – Nem lehet az te Jani, nem tehettem én azt te-e! hiszen Imerkám már farsangtul jegybe jár! ehjnye! de is megárt az embernek ebbe a cudar melegbe a pálinka!
– Hát nem emlékszik, fijamnak hítt?
– Igen, igen – dünnyögte Binga János –, ahogy elébb apádról mondtam: hát ahogy ő lehetett vóna ez én Imerkám apja – úgy lehettem vóna – merhogy én meg anyáddal cicáztam – ette apád – aligha nem így gondoltam.
– Nyugodalmas jó ét’cakát – köszöntötték egymást – háttal egymásnak elindultak, Binga János Kisebb – az útkaparó – Tarnócnak, Telek Jani Ifjabb – a kőtörő – Törincsnek, mindkettő télen burókaverő.
