V.
V.
Endre kiment sétálni a Dunapartra. A Ferenc-József és az Erzsébet-hidak között volt a rendes sétahelye. Hányszor tiporta el itt üldöző aggodalmát, hányszor lehelte a Duna frissre lázas életét! Most érezte, hogy tele kell gyúrnia valamivel a szemeit, a tudatát, hogy ne nézhessen önmagába. A Ferenc-József híd alatt két ember halászott egy csónakban. Megállott és nézte őket, hogy nézzen.
A két ember, két pompás ferencvárosi züllött pipa, hangos jókedvvel halászott. Kettőjük között egy hatalmas üveg bor volt. A hálót minden öt percben kihúzták – üresen. Ilyenkor nagyot röhögtek, húztak egyet az üvegből és a jövő szerencsét éltették.
Ez így ment, amíg a szürkület elől partra kellett menekülniük. Mindig üres háló, fokozatosan üresedő üveg és növő jókedv. Endréhez közel szállottak partra.
– Na, az istenit, – szólott az egyik lóbázva az üres hal-bádogot – ezért ugyan kár volt egész délután vesződni. Ha zsákot hordtunk volna, azzal is többre mentünk volna.
– Ugyan, ugyan, – fejcsóválta a másik – hát nem töltöttük elég jól az időt? Jól megsütött a nap, jól kimozogtuk magunkat és kacagtunk egy csomót. A bor is jó volt s most legalább jó étvágyunk van. Mi a fenét kívánsz többet?
