IV.
IV.
Az Águszta kávéházban minden csütörtök délután egy asztal köré gyűltek a Révay-társaság tagjai. A nagy nyelvész nevére alakult társaság tagjai Budapest legkiválóbb nyelvészei voltak. Itt jöttek össze, hogy feketekávé mellett ösztönző, gondolatcsíráztató beszélgetést folytassanak. A társaság nagy része már egyetemi tanár volt, más része azért élt, hogy azzá legyen.
– Hát a Székelykuthy Pista hol van? – kérdezte egy kedves mosolyú egyetemi tanár. Az a híres szótáríró, ki annyira elmerült szótári munkájában, hogy mindegyre elfelejtett lélegezni és légzési zavarokat kapott. Komoly baj lett belőle és orvoshoz kellett menekülni. Azóta felesége megbízta a gyermekeket, hogy minden második percben rontsanak a tudós szobájába: – Apuka, lélegezz!
Mráb József felelt: – Szegény Pista, kissé furcsán van. A mondattani felfedezése igen a fejébe ment. Mind arról beszél és mindig zavarosabban. Endrének nagyot tágult a szeme és ajkai kétfelé nyíltak. Úgy érezte, mintha szuggerálnák, hogy egész tudatával igya a beszélgetést. A csevegés általános lett. Szegény bizarr Székelykuthynak előcepelték egész meddő, küzdő, nyavalyás életét. Beszéltek feleségéről, aki a férje diákjainak a révén szedi be azt, mit férje vámján nem kap meg. Bogarairól, megbomlott idegéletéről. A mondatok kegyetlenek és vidámak voltak.
Egy óra múlva Mráb József elbúcsúzott. Sietnie kellett, lakásán várták kefelenyomattal a Hétfői Közlemények számára. A társalgás mohón csapott le az eltávozottra.
– Nem vettétek észre, hogy milyen részletes örömmel tárgyalt a Székelykuthy idegbajáról? Pedig őt már kétszer tiltották el a munkától. Írógörcsei voltak és napokig nem tudott aludni. Háziasszonya nagyon sok furcsát mesél róla.
Este hat óra felé a tudósok hazaszállingóztak, Csak Endre maradt ott és Véry Béla. Véry a nyelvtudós nevet barátai révén viselte. Valaha etnográfiai tanulmányokat végzett, de nagy egészséges élete lekacagta magáról a filológiát. A régi relációk révén most is gyakran együtt volt a nyelvészekkel, kik vidámságáért, híres szójátékaiért nagyon szerették. És különösen mert nem volt versenytárs.
– Látod, Endre öcsém – milyen kegyetlenül bántak el a tudós urak ezzel a két szerencsétlennel. És tudod, miért? Mert mindeniknél baj van a gépezetben s örvendenek, ha máson már nagyon látszik az, mit ők még rejtegetnek magukban. A Nagy, az olyan szórakozott, hogy a cselédjeinek a csúfja és néha már az igék sem jutnak eszébe. A Zsoldár, az meg olyan nemi életet él most 48 éves korában, mint egy internátusba zárt diák. A félénk cédula-filozoptert sohasem tudta kivetkőzni a nővel szemben. A Hiraynak az a rögeszméje, hogy agylágyulást fog kapni. És így tovább. Az a sajtos asszony, aki majd tíz év múlva ezeknek szótárait, hangtanait, összehasonlításait meg fogja venni, nem is fogja sejteni, hogy mennyi tönkrerángatózott életet vett meg egy pár hatosért.
