Kaffka Margit: Précieux vers a fájdalomról
Kaffka Margit: Précieux vers a fájdalomról
Gondolom: tehetne szelíd vendégem, borus barát,
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, eztüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
»Mi lesz velem? – Még élek! – De nem birom tovább!«
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, eztüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
»Mi lesz velem? – Még élek! – De nem birom tovább!«
Gondolom, fegyverem is lehetne a jájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szoritna
Valami álom-igéért könnyű halálba uszitna,
Hit-sarkantyuval űzné tajtékos paripám,
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szoritna
Valami álom-igéért könnyű halálba uszitna,
Hit-sarkantyuval űzné tajtékos paripám,
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.
Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártirokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyilni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?
Mint régi mártirokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyilni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?
Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakirok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakirok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.
Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – – –
– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
»Ez az ajándék! Ezért születtem!«
– – –
Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés!– – –
S mig parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón.
– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorutlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át!–
– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként!–
– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan;
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! – –
– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Tul a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám.–
Hát eltanulom tőle én is – és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: »Hej, magam is így akartam!« – – –
– – – De régi, szép könnyeimért tudom, hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
– – – – – – – – –
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!
Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – – –
– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
»Ez az ajándék! Ezért születtem!«
– – –
Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés!– – –
S mig parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón.
– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorutlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át!–
– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként!–
– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan;
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! – –
– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Tul a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám.–
Hát eltanulom tőle én is – és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: »Hej, magam is így akartam!« – – –
– – – De régi, szép könnyeimért tudom, hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
– – – – – – – – –
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!
