Kéri Pál: Rat (Háború!)+
Kéri Pál: Rat (Háború!)+
Még a hadüzenet előtt íródott.
Belgrád, 1912. okt. 8.
A Kelet küszöbén vagyok csak, a Balkánnak is épp a kezdetén; Belgrádban, mely jóformán egy magyar vidéki városka – s máris mennyire teljesen át lehet érezni, megfogni, fenekéig látni azt, amit keleti kérdésnek szokás nevezni.
Ma, a szkupstina ülésén, mely a trónbeszédre adandó válaszfelirattal foglalkozott, mikor sorban álltak fel a pártok vezetői s bizonyos tagadhatlan ünnepi elfogódottság közepett hangzott mindegyik szónok beszédében ez a szó: rat! háború! úgy hogy önkéntelenül a francia forradalmi konventnak arra az éjjeli jelenetére kellett gondolni, mikor sorba szavazták meg a képviselők XVI. Lajos halálát: akkor vettem észre, hogy a történelemnek egyik nagy vihara zúg el fölöttem.
Mindegy most már, vajon kitör-e a háború, győznek-e a délszláv szövetkezett nemzetek, vagy vérbe fagyva küldik őket haza. Most, ezzel a mostani együttes mozgósítással kezdődött meg a keleti kérdésnek egy váratlan megoldása, a török járomban lévő nemzetiségek nagy forradalma.
Ezt a helyzetet valamennyi párt közül leginkább megközelítően a szerb szocialisták látják át. Ahogy Kaczlerovics, a szkupstina két szocialista képviselőjének egyike mondotta ma nekem:
– Az igazi, jelentős események majd ezután, a háború után kezdődnek, akárhogy végződik is a mérkőzés. Akkor kezdődik majd a török–délszláv népek forradalma.
Igaz. Ámbár nem éppen most kezdődik, csak most jut hatalmas és úgylehet rohamosan kifejlődő lendületre.
… A középkorban egy dacos, kemény katonanemzet jött Ázsia közepéből arra a földre, hol valamikor az emberiség kultúrája betetőzését élte s hol akkor a népvándorlás utolsó türemlései, a délszlávok hajtották marháikat. Ez a katonanemzet szolgaságába hajtotta a szláv népeket s máig megmaradt feudális-katonai szervezetével, szolgaságában is tartotta. A keresztény délszláv nem lehetett katona, hivatalnok, nem lehetett úr, csak jobbágy, kmet, csak a földet túrhatta s verejtékét, vagyonát, asszonyát a török úrnak áldozhatta.
Lényegében így van ez ma is az európai török provinciákban. Ez ellen a szolgaság ellen az elnyomottak forradalma akkor kezdődött, mikor Románia, Bulgária, Görögország és Szerbia szabad országokká lettek. Szóval csaknem száz éve. A mai eseményeket s azokat, amik a következő évtizedekben történnek, összefüggésben kell nézni az egy százada történtekkel – s akkor világosan látunk. A történelem csak akkor ír olvasható betűkkel, ha pillantásunk elég tág nagy mozzanatok átfogására. Ha közelre nézünk, értelmetlen zűrzavar az egész.
… Vajon most hát megkezdődik-e a balkáni nemzetiségek teljes felszabadulása, a török birodalom felosztása? Istenem, ki tudja! Az események oly csigalassúsággal csúsznak a gondolat szárnyalásához képest! Kállay Béni, ki pedig a keleti kérdésnek alapos ismerője volt, már ötven éve megírta, hogy a török birodalom felosztása elkerülhetetlen. S a török birodalom, katonai szervezetével, ma is áll, még mindig félelmesen.
Annyi bizonyos, hogy a szerbek és bulgárok elég öntudatosan látják a szerepet, amire most fellendültek. Mikor azt mondják, hogy háborújok nem hódító háború lesz, hanem a törökországi testvérek felszabadítása, igazat mondanak. Ami most történik, valóban csak a törökországi nemzetiségek szabadságharcának teljességében való kibontakozása. A virágzáshoz jutott, felfegyverzett testvérek segítik az elnyomatásban maradtakat.
Ez a forradalom, a berendezkedés és elnyomó szervezet kezdetlegessége miatt, nemzetiségi és vallásos karakterű. Az elnyomottak idegen nemzetiségűek és keresztények, az elnyomók, az urak: törökök és mohamedánok.
Belgrád végében, a Száva partján, ott emelkedik a régi, kopott erősség, kerek, keleties tornyai valami törökös álmossággal tekintenek alá az alattuk elterpeszkedő, tengeröbölhöz hasonló vízsíkra. Ez az erősség török vár volt. Ma emléke csak a török uralomnak s figyelmeztetés, hogy a nemzet nagyobb része még rabszolgaság alatt nyög…
Ez a nemzetiségi kérdés volt mindig a döntő a török problémában, de mintha érezték volna veszedelmességét, soha Európában máig ki nem mondták. Gróf Berchthold volt az első, ki abban a formában, hogy »decentralizáció«, azaz a vasabroncsként szorító, elnyomó török soviniszta közigazgatás és osztályuralom megtörése – kiejtette a szót. És lám, a vihar kitört.
A török forradalomban is az igazi forradalom az volt, amit máig, az újtörök-párt bukásáig, észre nem vettek. Az újtörök mozgalom tulajdonképp a szétzüllött török társadalom reflex-mozgása volt a bomlásnak indult gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok közepett. Ez az újtörök mozgalom csak megindította az igazi forradalmat, mely a török birodalom elnyomottainak, a nemzetiségeknek forradalma. Ez a nemzetiségi mozgalom eleinte a megdöntött szultánnal szövetkezett s a bárgyú európai sajtó értetlenül szidta az »ellenforradalmat«. Azóta a viszonyok tisztázódtak; a perifériákon zubogó nemzetiségi forradalom hatását Konstantinápolyban, az erőszakos kétségbeeséssel fenntartott török központi uralomnál, a régi szultánság szellemének örököseinél is éreztette és megdöntötte az újtörök uralmat.
Első feltétele a török–délszláv szabadító küzdelemnek, természetesen, a szabad délszláv nemzetek összefogása volt. Az európai nagykapitalista munka és a diplomácia sokáig meg tudta akadályozni ezt az egyesülést, de most sikerült. Pasicsnak életcélja volt ennek a szövetkezésnek kovácsolása és azt hisszük, most, hogy megcsinálta, nevet kap a történelemben.
Szomorú nézni, hogy az európai diplomácia milyen kapaszkodva, fejét vesztve próbálkozik most, s még mindig milyen jelentéktelen eszközökkel, a helyzet végzetes fontosságát át nem érezve, sőt még igazában egyet sem értve igyekszik a lejtőnek gördült délszláv lángszekeret megállítani. Pasics mai beszédében igen világosan érttette ezt meg, bemondta, hogy Mürzstégnél az oroszok és osztrákok próbáltak emberi sorsot biztosítani a balkáni elnyomottaknak, Reválnál az angolok és oroszok. Aztán a török forradalommal biztattak, hogy majd az tűrhető állapotokat teremt a keresztényeknek. Folyt az elnyomatás tovább. Örökös volt tovább a forradalom a szerb határokon. Berchthold csak a decentralizációt követelte s a törökök mozgósítással feleltek rá. Hát akkor most bízzanak megint egy nemzetközi mandátumban, mellyel majd az osztrák és orosz, egymással is egyenetlenkedő diplomácia megváltoztatja a gazdasági és politikai berendezés folytán kényszerűen embertelen helyzetet?
Nem! Rat! Háború!
