1.
1.
Először is: aki a rafináltan egyénit, a különöst, az alig sejtetőt szereti: primitívnek, nem modernnek fogja találni Berzsenyit. Mintha a szép lehetne nem modern. Isten, hazaszeretet, emberi nagyság, elmúlás, a középszer életfilozófiája, szóval a nagy banalitások. Sokan – s ezek között Péterfy is – szeretnek értékkülönbséget tenni a költők két fajtája között. Az egyik a mindenki vérévé lett nagy általánosságok költője. Ő a kiáltás, mellyel egy nemzedék belekiáltja magát az örökkévalóba. Ezek a Victor Hugók, a Petőfik, az Ada Negrik. Mindenki előtt érthetők, mindenkitől élhetők, mert ők mindenki gigászi arányban. És ezekkel szembeállítják azokat a félelmesen rejtélyes, megdöbbentően különböző költőket, kiknek szibilla-szavain át rejtett mélységek mélye döng. És korunk hajlamának megfelelően ezeket az utóbbiakat szeretik többre becsülni. A fájásig individuális kornak érthető elfogultsága ez. Pedig bármilyen rafináltan különbözők legyünk is, életünk legnagyobb emóciói, életre legérdemesebb eseményei a nagy banalitások maradnak: a természet, a szerelem, a halál borzongásai. S a világirodalom kiötlő enormitásai majdnem mind szociális természetűek: Homérosz, Dante, Cervantes, Shakespeare. A történelmi konklúzió sohasem az, hogy: vagyok, hanem: vagyunk.
És Berzsenyi arra született, hogy lelke roppant arányaiba tömörítse mesét élő kora minden heroizmusát. A »jámborság« és »középszer« a klasszikus tanítvány hűséges utánmondása nála. Magára parancsolt egész szabályos élete példás hazugság. A krajcáros viszonyok közé nyomorodott Cervantes Don Quijote fantáziájában éli ki eposzra született önmagát. Berzsenyi ódáiban fog önmagává kiegyenesedni. A pedánsan mintagazdából, a szorgos családapából kiszisszen néha a törpe életbe száműzött nagy lélek fájó magánossága:
Barátom, a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körülte
A nyájas élet hinti kellemit
És szive, lelke tárgyát lelheti.
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakir.
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körülte
A nyájas élet hinti kellemit
És szive, lelke tárgyát lelheti.
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakir.
