Második fejezet
Második fejezet
Keljen föl, Pubi.
Az alvó ember nem ébredt föl.
– Keljen föl, Pubi – ismételte Cicelle és minthogy a szép szó nem használt, jól megrázta Szodoma Pált. A reggeli napfény Pál szemébe nyilallt és aztán megismerte Cicellét, a penész-szőke hajú leányt, aki szegről-végről rokona volt, alapjában véve pedig cselédje.
– Hány óra? – kérdezte rekedten Pál. – Kilenc – felelte Cicelle.
– Maga pézsmatehén! Maga százéves áloé! Nem mondtam, hogy hagyjon délig aludni? Kisasszony, ez nem járja!
Cicelle szája sírásra görbült, de erőt vett magán és így szólt tragikus pátosszal, ahogy valamikor a színésziskolában tanulta:
– Itt volt az asszony … Kállóné – szólt. – Azt mondta, hogy fél tízkor újra eljön … Micsoda dolga megint ez magának ezzel az asszonyszeméllyel? És miért marad ki maga éjjel orfeumokban? Megtaláltam a jegyet a zsebében.
Pál rá sem hederített a vízszemű és nem túlságosan fiatal kisasszonyra. Öltözködni kezdett és Cicelle ebben segített neki. Egyszerre csengetés hallatszott kívülről.
– Az az asszony lesz – mondta Cicelle és kisietett. Nemsokára jött vissza és szólt:
– Hamar vegyen föl egy kabátot. Egy fiatal leány van odakinn.
Szodoma magára kapta a pizsamáját.
– Vezesse be a szalonba – adta ki a rendeletet.
Egy pillantást vetett a tükörbe. Illatszert fecskendezett a ruhájára és átment látogatója elé.
– Nini, Irénke!
– Meg van lepve? – kérdezte a fiatal leány, aki még félig gyermekesen volt öltözve és matrózsapkát viselt.
– Hogyne, Irénke. Ez a napom pompásan kezdődik. Fiatal leány mindig szerencsét hoz. Üljön le, Irénke.
– Nem tudom, illik-e …
– Hiszen nem látja senki – mosolygott Pál.
A leány leült. Kinyitotta a retiküljét. Levelet vett ki belőle.
– A mama már egyszer itt volt – jelentette – de maga akkor még aludt. Úgy volt, hogy fél tízkor újra eljön, de most engem küldött maga helyett, mert neki el kellett mennie, vissza a bankba.
Pál a levelet, amit a leány hozott, idegesen forgatta a kezében.
– Felbonthatja – szólt Irénke. – Én úgyis tudom mi van benne. Száz korona. Többet a mama nem küldhetett.
Szodoma a haja tövéig elvörösödött. A zavarát azonban udvariassággal akarta elütni:
– Vesse le a kabátját, Irénke. Meg fog fázni odakinn.
– Köszönöm.
A leány levetette a felöltőjét és nyugodtan visszaereszkedett a helyére. Egy ideig a cipője orrát nézte, aztán hirtelen fölvetette nagy, lángoló szemét.
– Pál – szólt egyszerűen – előttem nem titkolhat el semmit. Én tudom, hogy maga a mama … barátja.
Pál fölnevetett, de kissé erőltetten:
– Hát ezt ki mesélte magának?
– Maga a mama vallotta meg nekem – felelte Irénke. – Én különben már régóta tudtam, de nem mertem szólni. A mama folyton füllentett, én pedig akaratlanul is fölfedeztem gyakran a hazugságait. Végre átlátta, hogy engem be kell avatnia a titkába.
Pál elnézte a fiatal leányt, aki rövid szoknyájához képest nagyon is fejlettnek, érettnek látszott.
– Mit gondolt rólam, Irénke – kérdezte hirtelen Szodoma – mikor feljött a lépcsőn?
A leány lesütötte a szemét.
– Mondja meg őszintén – faggatta Pál.
A leány makacsul hallgatott.
– Maga pesti leány, Irénke és bizonyára ismeri azt a fogalmat: Alfonz. Aki szerelmes nőktől pénzt fogad el … Nem ezt gondolta magában rólam?
A leány idegesen fölállt.
– No hallja, – szólt – hogy tehet föl rólam ilyesmit? Ha tudná …
– Ha mindent tud – mondta Pál energikusan – akkor értsen meg … A legtöbb asszonynak vannak kiadásai, számlái, amiket nem szeret a férjének megmutatni. Ilyen kisebb-nagyobb dolgot akárhányszor én rendeztem a magam pénzéből a kedves mamája helyett. Viszont ő is kisegített, valahányszor neki volt módjában. Sohasem tartottuk számon, hogy ki mennyit ad a másiknak kölcsön … Különben … eh! …
Pál egészen belezavarodott a beszédébe és idegesen csattintott az ujjával:
– Hát Alfonz vagyok! – vetette oda brutálisan.
Irénke lehajtotta a fejét és sajátságos búsan mondta:
– Maga nem ismer engem, Pál. Sohasem láthatott a lelkembe. Nem tudhatja, hogy én mit gondolok magáról …
Mélyen a Szodoma szemébe nézett.
– Isten vele – szólt.
Pál fölsegítette rá a kabátját és eközben érezte, hogy a leány egész testében remeg és alig áll a lábán.
Még egyszer kezet szorítottak. A leány nagy nehezen elindult. Az ajtóig sem ért, amikor Pál hirtelen rászólt:
– Irénke … egy szóra.
A leány megfordult és Szodoma csak akkor látta, hogy könnyes a szeme.
– Mi baja?
A leány két kezébe rejtette az égő arcát és visszaült a székre.
– Sír?
Pál még mindig nem értette a leányt, de könnyeket nem tudott látni. Lefejtette a leány kezét az arcáról, zsebkendővel megtörülte a szemét, mint a gyerekekét szokás és az arcát odasimogatta a leányka arcához. Két nagy könnyes leányszem bámult rá, nedvesen, vöröseresen. És az ajka valósággal megduzzadt a forróságtól, a bíbortól. Pál félig tréfásan, félig kíváncsian megcsókolta, megízlelte. És a leány úgy nézett rá, mint akit meggyilkolnak.
– Gyűlöl engem? – kérdezte Szodoma.
A leány »nem«-et intett a fejével.
– Miért néz rám olyan szemrehányóan? – kérdezte Pál.
A leány nem tudott felelni semmit. Elhalványult orcájával, könnyfátyol mögül csillogó sötét szemével, remegő, fuldokló ajkával egészen megbénultnak látszott.
Pál gyöngéden, szinte felsőbbséges szemmel nézte a leányt, akiből szakadatlanul, ellenállhatatlanul fakadtak föl a sóhajok, amelyek alján még ott remegett néhány vastag könnycsepp, mint a szélűzte felhőkön, amik még néhány esőszemet hullattak odakinn.
A késő novemberi ég borúja lassankint bomladozott és az elébb fakó napsugár már vakítani kezdett a hófehér ablakpárnákról.
A leány arca is megenyhült. Már mosolyogni is próbált:
– Nem haragszom magára, Pál … talán épp ellenkezőleg …
– Megvallom, nem értem magát, Irénke – szólt Pál. – Régebben mindig elém jött, mosolygott rám, kedves és fiús volt, mint egy pajkos, szögletes leányka. Most pedig egy idő óta menekül előlem, nem jön be a szobába, ha ott vagyok, egyszer nagyon gyűlölködve nézett rám és én megijedtem magától.
– Féltem, hogy ki fog nevetni, Pál. Azt hittem, hogy soha életemben nem tudom megmondani, hogy …
– Azt sejtettem, hogy nem lehet ellenségem – felelte Pál és kíváncsian nézett Irénke szeme közé. – Maga valamit titkol előttem.
– Minek mondjam meg? Úgyis tudom, hogy kinevet érte.
– Nem, Irénke. Miért nevetném ki?
– Hiszen mást szeret – felelte Irén.
Pál a leány szeme közé nézett:
– Irénke … maga talán … engem? Hogy kérdezzem meg ezt magától? … Feleljen őszintén, hiszen négyszemközt vagyunk …
A leány nem felelt semmit, de a szeme mindent elárult.
– Hiszen maga szerelmes belém, Irénke … – szólt Pál csaknem apai hangon. – Ez a legnagyobb meggondolatlanság … És nem értem az édesanyját, aki ide küldte magát hozzám …
– Ő nem is sejti, hogy mit érzek – felelte Irén – és nagyon kérem magát, hogy maga se szóljon neki.
– A világért sem – mosolygott Pál. – Az ilyen szerelem, mint a magáé, Irénke, olyan, mint a tavaszi felhő. Nem tudni honnan jött és hová tűnik el egy pillanat alatt.
A leány szomorúan lecsüggesztette a fejét:
– Maga soha sem fog megérteni engem, Pál – szólt.
– Ne mondja ezt még egyszer – tréfálkozott Pál – mert akkor nem állok jót róla, hogy …
És Szodoma mosolyogva nézte a fiatal leányt, aki félszegen, kedvesen, szomorúan állt előtte.
– Szerencséje Irénke – mondta Szodoma – hogy olyan emberrel került szembe, mint én. Engem bátran lehet szeretnie egy fiatal leánynak. Én nem fogok bánatot okozni magának, mert egy fiatal leány szent előttem … Ne legyen szomorú, Irénke. Ha akarja, én viszont fogom magát szeretni … ameddig szabad és illik … és meglátja, ki tudom majd magát ábrándítani ebből a szerelméből … belőlem …
– Úgy bánik velem, mint az orvos a beteggel … – szólt a leány.
Ebben a pillanatban belépett Cicelle és a beszélgetés véget ért.
