Első fejezet
Első fejezet
Az óra lapján a mutatók ikre a XII-es szám felé igyekezett. – Most pedig vigyázz! – szólt a társához Laczfy, az újságíró. A cimbalmon végigsarkantyúzott egy trilla. A klarinét panaszosan, üdén oaózott. A nagybőgő brummogott. A prímás feje, mint valami kókuszdió a dzsungelben, ide-oda ringott, fehér szalvétával az álla alá igazította a hegedűjét.
A terem barokkstílű volt. Az a barokkstíl, amely lapos agyvelőkön át a kelet-európai mulatóhelyek díszévé züllött le. Tragikusan rongyos ámor- és mámorstíl.
Egy amerikai néger-induló a rizs-ültetvények és a füstös bárok meg szalonok ízét röpítette a levegőbe. És egy ajtó kipattant. Kettesével-hármasával rengő-ringó csípejű, előreszökdöső mellű, borotvált hónaljú nők suhogtak-zizegtek be. Laczfy név szerint ismerte őket: a bécsi Mizzi, a vörös Ida, Cointreau Ella, a Gépíró Zsazsa … és a többi páva.
És Szodoma Pál szólt:
– Ez fájdalmas bevonulás. Nem tudom … a csipkék, rózsák, mű-ékszerek és igazi szemek gerjedelme mögül rothadás illata árad elő.
– A te fantáziád – gúnyolódott Laczfy – a Szent Mihály lován szeret nyargalni.
Még mélyebben merítette a habzó sörbe, hosszú sáfrány-vörös bajuszát és horgászó orrát:
– Tíz év óta – fakadt ki – minden áldatlan éjszaka itt vagyok és ilyesmi még sohasem jutott eszembe.
– Az más – felelte Szodoma – téged a dolgoknak csak múló szenzációja érdekel. Újságíró vagy.
– A sajtót ütni ma már nem illik – szólt Laczfy.
– Én nem ütök, csak álmodok. Bocsáss meg. Ittas vagyok. Agyam sejtjei fölolvadtak és édességgel árasztják el a lelkemet. Minden édességnek pedig az alja keserű. Ezért …
– Nézd inkább, milyen »vádlija« van ennek a nőnek – hunyorgott a riporter szeme.
– Csak bízd rám – mosolygott Szodoma Pál. – Én ebben szakértő vagyok. A családunkból három férfi paralízis progressivával, egy pedig tábesszel bizonyította be öröklött rátermettségünket. Ez nálunk úgy származik tovább, mint némely nemzetségben a zenei érzék.
A nő észrevette, hogy figyelik. Gyorsan föltette a lábát egy székre és megigazította a harisnyakötőjét.
– Csak kofák ne volnának ezek a nők – zúgolódott az újságíró.
– Dilettáns vagy, már látom – szólt Szodoma. – Ennek a nőnek középnagyságú lába van, egészen közönséges, csaknem vastag bokája, ellenben minden büszkesége, ambíciója a lábikrájában van.
– Megengeded, hogy ezt az ócska szerkesztőségi kalapot megemeljem a szakértelmed előtt a kedves egészségedre?
– Nem, ennek a világnak valami egészen más levegője van – ábrándozott tovább Pál – amire te tíz év alatt sem tudtál ráhibázni. Ez a »Yoshiwara«, ez a gyönyörűség kertje ebben a pillanatban rémségesen izgat engem. A tisztességes nők … a szerelem szempontjából …
– Hallom, egy asszonyt »főzöl«? – jegyezte meg mellékesen Laczfy.
A cigányok szívesen újráztak meg tapsra egy kis dalt, amely úgy hangzott, mintha virgonc pónilovak apró csengettyűkkel táncoltak, ficánkoltak volna. A dal Szibériából jött, ahol csilingelő szánok járnak. Két római vonású, szép angol fiú nyugodtan biliárdozott.
– Az egyik Tilly, a világ egyik legcsodálatosabb parterre-tornásza – magyarázta az újságíró – a másik Young Cromer, a pompás zenebohóc.
– És az a pár?
– Azok? xilofon-művészek. Facimbalmokon játszanak. Spanyolok. Férj és feleség. A bécsi Ronacherből jöttek.
– Hát ott?
– Azok angol zsokék és trénerek – felelte Laczfy – és az a furcsa kis gnóm velük, egy »Cocoa« nevű amerikai zsonglőr és humorista. Nézd csak, mit csinál …
És az újságíró felkacagott.
Cocoa fölguggolt egy székre és úgy öntött pezsgőt a társaságának. De a szék azon mód fölfordult vele, Cocoa a szék alá és onnan az asztal alá bukfencezett anélkül, hogy a poharából egy csöpp pezsgő is kicsordult volna és aztán magától fölállt, mint azok a tréfás celluloid-babák, amiknek egyik végébe nehéz ólom van forrasztva.
A rózsaszín szemhéjú, vérmes orcájú, sáfrány- és lenszínű szőke angolok harsányan nevettek, gyermekes kék szemükből az együgyű jókedv csillogott.
Egyszerre csak Szodoma azt érezte, hogy valaki a karját motozza. Egy elmés, szinte emberi szemű foxterrier volt az és nedves, csillogó orrával egy megmaradt cukorkocka felé szimatolt a tálcán. Szodoma beledugta a cukrot a szájába és a kutya örömtől repesve, két lábon ugrándozott vissza a gazdájához, egy párizsi kutyaidomítóhoz, aki a »Petit Journal« hosszúkásra összehajtott példányát böngészte. Fejcsóválva fogadta Médor kutyáját és párizsi udvariassággal megemelte Szodoma felé a kalapját.
De a legérdekesebb a Farina nevű artistacsoport volt. Kopott polgári ruhájú vándorkomédiások. Kiéhezett, elgyötört arcukban valami nemes latin vonás. Borotvált, kékes fényű állal a barna, sovány férfiak és nagy, bársonyos, nyájas szemmel a nők. És a nők égő szembogara alatt a szemük héja párnákká gyűrődött, a vándorlás, a szomorúság, a szerelem fáradt párnáivá.
Parro volt ennek a családnak dísze, virága. Parro bíborszínű, bohó és fiatal papagáj volt, aki a színpadon a főszerepet vitte és a többiek csak belőle élősködtek. Parro az asztalon ugrált, csipegetett, bolondozott és nagy lelki erővel vigasztalta az olaszokat, akiknek a »Mulató« igazgatója útilapot kötött a talpukra. Nem tetszettek, mehettek innen máshová. Talán némelyik titokban könnyezett is.
Parro pedig szólt: – Garigaragaraóó …
Ez papagáj nyelven annyit jelent, hogy »ne féljetek semmit, amíg engem láttok.«
– Borzadom az emberektől – mulatott magában Szodoma Pál. – Nézd ezt a sok szerencsétlen, tehetetlen taliánt. Ezek mind egy madár nyakán tengődnek. A madár finom, okos, művelt, mint Talleyrand. Az emberek pedig? … Hol az emberi méltóság?
– A Caligula lovában …
– És nézd ezeket az artistákat itt körül – folytatta halkan Szodoma. – Részeg duhajok és feslett nők közt itt ülnek egy mesterséggel, amely épp oly verejtékes és épp oly becsületes, mint a többi. Szárnyaszegetten hevernek itt, mint a mi elmúlt káprázataink, főúri szeszélyeink lehullott denevérjei. Barátom, a munka, a munka olyan büdös, mint egy légtornász trikója a századik saltomartale után.
– Ne kelepelj, – vágott a szavába az újságíró – hanem odanézz. A legizzadtabb, a legbüdösebb elmélet sem ér annyit, mint egy szép nő lába ujja búbja …
Selyemsuhogás, feléje forduló arcok, az emberek elhúzzák önkéntelenül a széküket, suttogások … igen, ez a szépség sajátságos villamos szele. Az emberek úgyszólván a hátukkal megérzik, hogy szép nő közeledik.
És mindent, az egész világ bölcsességét kikacagva, feje tetejére állítva, bevonul halk nászindulóval az egyetlen, a tökéletes, az emberi, a mindenkié: a női szépség.
Még a levegő is allegrettóban hullámzik. A kopott aranyozású amorettek fáradt tükrökön pillanatra megélednek. Feléje bódul a szegfű, mely pohárban kókad. A champagne aranyszemű gyöngyei feléje pezsdülnek. A cigány áriái előtte bókolnak. És még a ruhatáros is, hét gyermek apja, különbnek érzi magát, hogy lesegítheti róla a belépőt, amelybe Houbigant a ciklámen lelkét vaporizálta és amelybe egy női test lázító melege volt csavarva.
– Ki ez? – kérdezte Szodoma és jéghidegre vált a keze. A szíve mind a fejébe szállt. – Ki ez?
A nő leült vele szemben és nézett üresen. Csak nézett. És a szemének egy tétova sugara olyan volt, mintha dzsungeli mesébe kezdene, amely ki sem férne csöppnyi száján.
– Ki ez?
Szabad volt a torka, a kebele félig és bőrének minden pórusa külön remegett, mint a lótuszvirág bársonya, amikor ráesik a hold hava. – Ki ez?
A termete pedig olyan volt, mint egy azték hercegnőé. Keskeny szár. A vállak felé törekvő kehelyszerű kihajlással. Szőke volt a feje, mint a virágok porzója.
Soledad volt, a spanyol táncosnő.
Pál behúzta a fejét a nyaka közé és dermedten nézett a nőre, csak a nőre. Epedő, lihegő, atavisztikus tekintete kiült a szemébe. Valósággal elájult és gyönge öntudatával is érezte, hogy ilyen vészes, családi hatással még nem volt rá asszonyi állat. A torka kiszáradt, a nyelve kiszikkadt hirtelen. Röstellte azonban, hogy az újságíró mindezt észrevette és ezért szólt hozzá:
– Ez a nő zsidóleány.
– Honnan tudod? – csodálkozott Laczfy.
– Ostobaságból, olvasásból. Sol és belőle: Soledad spanyol zsidó nevek.
– De az arca nem szemita vágású és a haja szőke.
– Mégis széfárd eredetű lehet. A marokkói szultán udvarában a legszőkébb táncosnő egy spanyol zsidóleány.
– Az egész tudományod nem ér egy ütet taplót – gúnyolódott Laczfy. – Honnan tudod, hogy zsidó?
– Mert igazi, ősi szépség csak a zsidók közt akad. Az Énekek Énekénél régibb szerelmes versünk nincs. És hidd meg nekem, hogy szerelmes versek teszik széppé és még szebbé a nőt. Ott teremnek a legszebb nők, ahol a legszebb szerelmes költemények.
Laczfy cinikusan szólt:
– Az antiszemitizmus régi villámhárítója …
De Szodoma Pál idegesen a homlokát fogta:
– Hagyj engem badar beszéddel …
És tovább álmodozott magában.
Soledad már rég eltűnt. Egy automobil röpítette el, Pál még mindig nézte a helyét, a hűlt helyét.
Végre Laczfy a Szodoma vállára tette a kezét:
– Föl, föl!
Mikor az utcán voltak, Laczfy egyszerre hangosan fölnevetett:
– Na, kiábrándoztad már magadat?
– Ez az egy, amiből az ember sohasem gyógyul ki.
– Hogy milyen ostoba minden teóriád … akarod látni? – kérdezte az újságíró és apró szeme fürgén járt. – Hát ide hallgass … Soledad bölcsője nem Spanyolországban ringott, hanem az Akácfa utcában. Az anyja még most is sült tököt árul télen az utcasarkon.
– Minek vitatkozzam veled? – legyintett Szodoma.
– De ugye, szép világ ez az artisták levegője? Az egész univerzum minden szele benne áramlik … A szerkesztőségben késő éjjelig frissen kapom a táviratokat, hogy mi minden nem történt Peruban, Csilében, Indiában vagy bárhol a világon. Mindez oly végtelen messzi, oly érthetetlen, de mikor itt vagyok, itt körülöttem él és én benne élek a nagy, nagy világban. Mit bánnám én, hogy Venezuelában megint kitört a forradalom! de itt mellettem annak a kreol énekesnőnek talán legyilkolták odahaza az apját, anyját és könny szökik a szemébe. Hallom százféle nép nyelvét, látom mozdulataikat, szokásaikat, grimaszaikat, modorukat, emberi mivoltukat. Amíg nem jártam ide, a külföldi táviratok hieroglifák voltak előttem és eldobáltam őket, mint érthetetlent. Most pedig minden érdekel a világon. Szóval jó újságíró vagyok.
– Igen – dünnyögött Szodoma.
– És még valami. Én voltaképpen nem élek Budapesten, ebben a furcsa, tarkán színtelen városban, hanem valahol az egész világon. Csak este bújok ki az odúmból és nyílegyenesen a szerkesztőségbe megyek, hol a világ összes hírei várnak rám. »Műhely« után pedig jövök ide, hol a világ összes embereivel van találkozóm. A kicsinyes, szárnyat szegő, mindennapi Budapestet tehát sikerül nagy ravaszul napról-napra elkerülnöm, és ez nagy szó ebben a városban. Tíz év óta egyebet sem csinálok.
Szodoma nem figyelt az újságíró szavaira. Mint a gyermek, aki először kap a nyelvére új, szokatlan ételt, ezt a nevet szörbölte az ínyével:
– Soledad …
