Nagy Zoltán: Rimes Précieuses
Nagy Zoltán: Rimes Précieuses
A Madame le Marquise qui n'existe pas.
Szemem még él és néhanap örül.
Simitgat formát s hajlós vonalat,
Vagy tarka népen s utcán átszalad,
S felkap egy szint s táncol vele körül.
S hogy barna öble üresen ne álljon,
Egy-egy nőarc, – óh drága szép medaillon!
Óh vérszin száj! Ó haj lazúló bogja! –
Meghúzódik a mélyén néha lopva,
Mint drága ékszer barna bársonytokba'.
Simitgat formát s hajlós vonalat,
Vagy tarka népen s utcán átszalad,
S felkap egy szint s táncol vele körül.
S hogy barna öble üresen ne álljon,
Egy-egy nőarc, – óh drága szép medaillon!
Óh vérszin száj! Ó haj lazúló bogja! –
Meghúzódik a mélyén néha lopva,
Mint drága ékszer barna bársonytokba'.
Fülembe egy-egy dallam visszasir,
Barlangjában lakik egy vén szatir;
Zengő hangok, szép nájádok bejárnak,
A csókja izét ismeri egy párnak.
Altatják ölben, mint gyermek a bábut,
S cirógatják a kéjenc kecskelábut.
Vagy mint menetje udvari dus népnek,
Vonul be néha, zengőn és buján,
A két fülem két kagylós kapuján
Lassu léptekkel egy-egy tarka ének.
Barlangjában lakik egy vén szatir;
Zengő hangok, szép nájádok bejárnak,
A csókja izét ismeri egy párnak.
Altatják ölben, mint gyermek a bábut,
S cirógatják a kéjenc kecskelábut.
Vagy mint menetje udvari dus népnek,
Vonul be néha, zengőn és buján,
A két fülem két kagylós kapuján
Lassu léptekkel egy-egy tarka ének.
S kezem már uszott barna nő haján,
Mint halvány hold uszik az éjszakán,
Mint éji vizen uszik karcsu csónak,
Szelét fogván egy-egy elsugott szónak;
Járt éjszin hajhullámon, fodros hátun,
Mig forrón fujni kezdett fojtó számum,
S emelte s dobta szenvedély dagálya
S ingott, bukott, mint viharverte gálya,
S elsülyedt mint a meglékelt hajó!
Mint halvány hold uszik az éjszakán,
Mint éji vizen uszik karcsu csónak,
Szelét fogván egy-egy elsugott szónak;
Járt éjszin hajhullámon, fodros hátun,
Mig forrón fujni kezdett fojtó számum,
S emelte s dobta szenvedély dagálya
S ingott, bukott, mint viharverte gálya,
S elsülyedt mint a meglékelt hajó!
Szemem-számnak betelt már nem egy vágya,
S ért harmatként a perc, az illanó.
S ért harmatként a perc, az illanó.
De szivem nyugszik lustán, egymagán,
Az unalom kényelmes pamlagán,
Nem éri fény s nem búsítja boru,
Nem érdekli se magasság se mélység:
A kedvese a Lehetetlen Szépség
Mely nem volt s nem lesz. És ezért szomoru.
Az unalom kényelmes pamlagán,
Nem éri fény s nem búsítja boru,
Nem érdekli se magasság se mélység:
A kedvese a Lehetetlen Szépség
Mely nem volt s nem lesz. És ezért szomoru.
