II.
II.
A novellista polip, aki számtalan karjával megrabolja a makrokozmoszt. S bár a novella éppen olyan szubjektív ügy, mint minden emberi művészet, a novellista egy szerencsés prediszpozíció, t. i. csekélyebb szenzibilitás s az elbeszélő műfajszerűség követelményeihez való ragaszkodása révén sikerrel csillantja meg előtted a tárgyilagosság látszatát.
Ady ismeri a műfajszerűség követelményeit, de a vérbeli novellista másik feltétele nincs meg benne, sőt lírai szenzibilitása a lehető legnagyobb. Ady novelláinak összes jellemző tulajdonságai e lírai prediszpozíció prizmáján keresztül sikerrel magyarázhatók.
Minden története a saját szubjektív élményeiből színeződik, sőt nem túlzás, ha azt mondom, hogy abból fakad. Ady novelláinak nem a vékony dongájú események rideg egymásrakövetkezésében, hanem a líra reflexiókban van a súlypontja. Ő a legegyszerűbb eseményt se veszi egyszerűen tudomásul, hanem megérzi, és ebből nemcsak elbeszéléseinek lírai fűtöttsége, hanem az a fokozott lendület is megérthető, ami a novellahősök legapróbb gesztusait is kiszélesíti.
Megérthető továbbá az is, hogy bár a novellák líraisága túláradó, az ezzel járó sorfűtöttség és gesztuslendület felfokozott, mégis sohasem lép át egy bizonyos nívót és viszont sohasem is marad e nívó alatt, hanem novelláról-novellára egy színvonalon lebeg: állandóan Ady lírai temperamentumának nívóvonalán.
Ugyancsak ebből magyarázható az elbeszélés monotóniája, novellahőseinek könnyen kimutatható rokonsága, kiknek érzelmi világát – legyenek bár nők, gyermekek, parasztok avagy földesurak – Ady érzelmi összetevői határozzák meg, s mivel minden novellája érzelmi állapotok és azok különböző vonatkozásainak rajza, s mivel hősei is kivétel nélkül szívemberek, nem lehet csodálkozni rajta, ha ezek a közös érzelmi erővonalak ennyire döntőleg rokonítják a hősöket, a történeteket egymással.
