Móricz Zsigmond: Magyarosan • Drámai kép
Móricz Zsigmond: Magyarosan •
Drámai kép
Drámai kép
Személyek:
A tanító
A kovács
A leány
A kurátor
Púpos Vak Áron
Újlaki
Sipos
A gazdasszony
Kislány
Kisfiú
Több parasztgazda. Történik ma, egy alföldi kis magyar faluban.
(A tanító szobája. Üres, diákos puszta szoba. A falon iskolai szemléltető képek, újságból kivágott illusztrációk s a bútorzat igen szegényes. Szekrények helyett ferslógok vannak s egy ágy, egy asztal, két szék és két lóca az összes bútor.)
A gazdasszony: Jaj, Istenem, Istenem! Az a Mukucs-jány! Sose hallunk jót.
A tanító (eszik, hányiveti módon pattog): Eh!…
A gazdasszony: Jaj, teremtőm. Elromlott a világ, attul van az egész. Mindenki felfele vágyik.
A tanító: Fogja mán be a száját.
A gazdasszony: Na, lelkem, csak ne tessék haragudni. Én bizony úgy haragszok, hogy majd az ördög elvisz. Főzni se tudtam, csak a Mukics-jány járt az eszembe.
A tanító: Mondtam mán, hogy hagyjon békét.
A gazdasszony: De drága tanító uram, hogy legyek békén, mikor úgy megvagyok ijedve, Istenem, uram, hát ha eccer kútba ugrott az a Mukics-jány, hász magáért ugrott kútba!
A tanító (felugrik): Befogja a száját, mert. (Az ajtóig megy.) Hallgasson, mert kilököm. (Kikiált az ajtón.) Marcsa! (Az ajtó s az asztal közt le s fel jár. A gazdasszony félreáll.)
Marcsa (kis iskoláslány, bejön és bátran néz).
A tanító: Mondd meg az iskolában, hogy ne ordítsanak, írd fel, aki lármázik.
Marcsa: Tanító úr, kérem szépen, mán az egész tábla tele van írva lármázókkal.
A tanító (nem is hallja; nagy léptekkel jár; megszólal): Törüld le mind és kezd újra. (Felveszi a botot.) Látod ezt a botot? Ezzel verem meg őket.
Marcsa (félénken elhúzódik): Igenis. (El.)
A tanító (utánaszól): Küldd be Pál Miskát.
Marcsa (kintről kiált): Igenis.
A gazdasszony: Már nem tetszik enni?
A tanító: Ej, vigye a pokolba…
A gazdasszony: Jaj, Istenem, mindig csak baj. (A kályha mellől elővesz egy cirokseprűt.) Jaj… Hogy tehet olyat egy jány!
A tanító: Ne sápítson mán. (Leül az ajtó mellett a ferslóg szélire s a botot a sarokba dobja.) Hanem menjen innen, de menjen innen!
Miska (jön s megáll, a kalap a fején; iskolás kisfiú.)
A tanító: Na! (A fiú ijedten bámul.) Hol a kalap… Hol a kalapod?
Miska (a fejére mutat): Itt.
A tanító (feláll): Barom. Marha. (Megfogja s megrázza.) Te állat. Ennyire nem lehet megtanítani!… Te bornyú! (Az asztalhoz megy; a gazdasszony félénken tér ki előle.) Eredj, hozz egy liter bort. (Leül s cédulát ír.) Állatok közt élni… Eh, takarodj!… Úgyse ad a zsidó. (Széttépi a papírt.) Na, takarodj! (A fiú el.) Maga mit piszmog itt annyi ideig? (Belül megkerüli az asztalt és az ágy fejéhez lép, a párna alá nyúl és kivesz a párna alól egy revolvert. Megnézi, felemeli, mintha próbálná.)
A gazdasszony: A… (Sepert, s ebben a percben odanéz, a fegyver éppen rá van irányítva. Elrémül.) Jaj, Istenem!
A tanító: Mit üvölt!… Próbáljon idejönni! Piszok Kovács! (Próbálja, kihúzza a záró vesszőt, lövésre kapja, de nem süti el.)
A gazdasszony: Jaj, Istenem teremtőm, de meg vagyok ijedve. még a szívem verése is elállt.
A tanító: Eh. (Visszateszi a revolvert a párna alá.)
A gazdasszony: Hogy lehet azon hálni, tanító úr?
A tanító (az asztalhoz megy, belülre s leül. Előveszi a cigarettatárcáját, dohányt tesz a papírba és sodor. Kissé megnyugtatta a revolver): Na, Máriska néni; most mondja el, hogy mit hallott? De szóról szóra.
A gazdasszony: Lelkem, tanító uram, mondom, hogy a Mukics-jány beleugrott a kútba…
A tanító (türelmetlen mozdulatot tesz): Beleugrott! (Rágyújt, zsebéből veszi elő a gyufát.) Kihúzták?
A gazdasszony: Ki, lelkem, ma délben az egész falu arrul beszélt. Azt meséli most mindenki, mi volt a reggeli templom alatt. Rágják most, szapulják…
A tanító: Hagyjon nekem békét! Mit bánom én? Fiatal ember vagyon én! Bánom én, ha az egész falu kútba ugrál miattam… Majd elpályázok innen, megvan.
A gazdasszony: De ha a tanító úrtól lett úgy…
A tanító: Mondtam mán, hogy fogja be a száját! Ne kelepeljen! (Kint harangszó.) Még ha belefúlt volna!
A gazdasszony: Hát sz nincs más baj. Csak a szégyen, mer mégis nagy szégyen. (Kiviszi az edényt.)
A tanító (türelmetlenül sóhajtva feláll, járkál az asztal alatt és az ágy közt. Erősen szíjja a cigarót. Újat sodor minden percben): A fene egye meg… Csak úgy kapaszkodnak az ember nyakába, osztán ha baj van, kinek van baja, nekem!… Próbáljon még valami jány bejönni nekem az éccaka az iskolába!
A gazdasszony (újra bejön s két könyvet hoz, mindenik fekete kötésű, az egyik a biblia): A tiszteletes úr ide küldte a könyveket. (Odanyújtja.) Tessék végezni délután az isteni tiszteletet. (El.)
A tanító (elébb nem is érti, aztán dühösen fogja a két könyvet s odavágja az asztalra, hogy a könyv lerepül a földre): Majd még prédikálok. Csőstül jön az áldás. (Tovább járkál, kínlódik. Felveszi a bibliát.) Textust… (Ingerülten forgatja, aztán odaveti az ágyra.) Van ebbe textus mindenre!… (Kinéz az ablakon, ahol látni, hogy a gubás ember jön fel a tornácra.) Jön mán. A kurátor úr!… Vasárnap van. Ráér!… Mit jön ide! Láthatta, hogy nem hozattam bort! Hiszen dél óta leste!… Ha a szemük kiugrana, nem hozatnának maguknak! De az enyimet megisszák!… Persze! A Mukics-jány! Az hozza ide!… Ha már bor nincs, legalább pletykát akar hallani.
A kurátor: Hát hogy vagyunk, tanító úr. Aggyisten.
A tanító: Köszönöm… Hát kurátor úr?
A kurátor: Mondok, benézek mán egy kicsit a tanító úrhoz.
A tanító: Jól tette… Tessék leülni.
A kurátor (Nagy nyögéssel leült a lócára. Szemközt, az ablak alá.)
A tanító: Tegye le a gubát.
A kurátor: Á, úgyis megyünk mingyán templomba. Elhúzta az egyest.
A tanító (nem figyelt): Mi?
A kurátor: Elharangozta az elsőt… Nagyon siet ez az új egyházfi. Az embernek ideje sincs felkészülni a templomra. Megizentem neki, hogy ma ne siessen! Várjon…
A tanító: Aha. (A kezét dörzsöli, fázik.)
A kurátor: Jó hideg van, hál istennek.
A tanító: Van. Bizony, megcsinálhatnák azt a kályhát.
A kurátor (feláll, odamegy, a széket az asztal mellől úgy teszi el az útjából, hogy az hátrakerüljön a lóca mellé): Mi baja ennek?
A tanító: Füstöl.
A kurátor: Füstöl! Ez! Hm… A szél nyomja le a füstöt.
A tanító (nem is figyel oda. Elmegy át balra): Ühüm…
A kurátor: Persze… A szél nyomja le… Hát pedig a szélnek csak az isten parancsol… (Visszaül a helyére.) Ej, mit tanító úr… hát mi lesz mán? Mi? Mi lesz?
A tanító: Mi!… Eső után sár.
A kurátor: Hehehe. (Felveszi a boros üveget az asztalról.) De ma nem ázunk el.
A tanító: Bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.
A kurátor: A petákba. Csak nem leszünk tán zsidók. (Papos Vak elmegy az ablak alatt, utána Sipos és Újlaki.)
A tanító: Ránk férne egy kicsit.
A kurátor: Hamar még. Ráér, ha megházasodik.
A tanító (meghökken, elpirul, elfordul).
A kurátor: Majd akkor, mi! Mert az is meglesz, igaz-e? Majd elvesz egy kisasszonyt, majd egy papjányt, legalább egy özvegy papné jányát… Majd hoz a bútort! Akkor osztán nem lesz ilyen a ház. Még a kályha se füstöl… Nem füstöl a kályha, ha rendesen tartják…
Papos Vak Áron (jön)? Jó napot, jó egészséget, áldást, békességet… (Tenyerét nyújtja a tanítónak s kezet fog, elébb vele, azután átmegy a kurátorhoz.)
A tanító: Isten hozta. (Belép Sipos és Újlaki, velük is kezet fog, de a később jövők közül már csak némelyikkel. Köszöngetés: Adjon Isten! Adjon Isten!)
Papos Vak Áron: Ánnye, hát itt csak így őrnek? (Leül a székre, Sipos és Újlaki az ágyra ülnek.)
A kurátor: Hogy?
Papos Vak Áron: Ahogy látom, szárazon.
A kurátor: Hehe. Ma így. (Belép az 1., 2. gazda, többen elmennek az ablak alatt.) Máma csak szárazon őrünk.
Papos Vak Áron: Rossz szokás. Mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan gégén meg nem jön ki a bölcs ige. (Bejön a többi gazda is. Nevetés. A tanító fanyalogva nevet. Az emberek leülnek, ki ide, ki oda, az ágyra három is jut.)
Újlaki: Ki prédikál ma délután?
Sipos: No, azt szeretném tudni.
A tanító: Ideküldte a pap a könyvet.
A kurátor: Csak nem?
Papos Vak Áron: Osztán ugyan mi lesz a textus?
A tanító: Amire rányitok.
Újlaki: Hát az ének?
Sipos: No, azt szeretném tudni.
A tanító: Az ének? Azt mindjárt kiadom a gyereknek. A mék diktálja.
A kurátor: Tudja, mi lesz jó?
A tanító (indult, hogy kimegy, megáll, odanéz).
A kurátor: Haragodnak nagy voltában.
Papos Vak Áron: Az jó lesz.
Sipos (templomi diktálás formán mondja):
Haragodnak nagy voltában,
Megindulván,
Ne fedj meg, uram, engem.
Búsult gerjedezésedben,
Rám tekintvén,
Ne büntess meg, Istenem!
A tanító: Jó. (El.)
A kurátor (Egy percnyi csend után): Olyan e, mint a templom egere.
Papos Vak Áron: Olyan, olyan. (Bólogatnak.)
A kurátor: A jánycseléd mind szamár. Ha mán nadrágba van, veszkődnek akárkiért. (Igenlik.) Nagyon haragszok arra a Mukicsra! A vót rajta, hogy a jányát elcsábítsa a tanító.
Sipos: Nem a. Nem is tudott az arrul.
A kurátor: Mit tudod te… Á, úgy számította, hogy az a szegény rektor, ha mán megteszi a bajt, hát el is veszi a jányt.
Újlaki: Azt el is vehetné. Szép jány.
A kurátor: A falu kovácsának a jánya! Jó is vóna! A komám jánya is szép jány, van is neki!… Még se gondolt rá, hogy úri asszonyt csináljon belőle.
Első gazda (az ágy végében a ferslógon ül): Affene.
A kurátor: Sajnálom azt a szegény tanítót, hogy úgy járt avval a jánnyal.
Sipos: Minek ugrált annyit körülte.
Újlaki: Persze, persze. Nagyon sokat kerülgette. Mindig ott ácsorgott a műhely körül. Mán azt mondták rá, kovácsinas akar lenni.
Sipos: Biz a Mukics lyány nagyon is kevély vót mán. Ideje vót, hogy lekapja lábáról ez a koszos rektor.
A kurátor: Hallgassatok! ne káráljatok róla a háta megett! Nem embernek való az ilyen tempó; asszonynak. Férfi ember szemtől szembe rágja le valakirül a húst. (Csönd lesz.)
Papos Vak Áron: Gyerekek még ezek.
A tanító: Hideg van odaki!… (Bemegy az asztal mögé. Felveszi az üveget.) E bizony üres! Ha tudtam vóna, hogy ma vendégem is lesz, hozattam vóna egy kis hordóval.
Újlaki. De jól tette vóna, tanító úr!
Sipos: Az a! az a!
A kurátor: Hallottatok valamit arrul, hogy a Mukics-jány kútba esett?
Második gazda (hátul): Nem esett a, ugrott!
A kurátor: Ugrott!… Ne beszéjj mán!…
Harmadik gazda: Debzon.
Papos Vak Áron (fejét csóválja): Ejnye. Elfelejtkezett az istenrül.
Újlaki: Kifordult a világ szekere!
Sipos: Ki a! Ki a!
A kurátor: Osztán mér, a boldogtalan!
Újlaki: A jó ég tudja Csak rájött, hogy neki kedve van kútba ugrani.
Sipos: Fürödni akart. (Nevetés.)
Papos Vak Áron: Februárba igen alkalmatos.
A kurátor: No, kinek hogy! Nekem még gubába se esne jól.
Papos Vak Áron: Mindenkinek más a természetje. Ajjaj. De más oka vót annak.
A kurátor: Csak tán nem?
Papos Vak Áron: Legény van a dologban! Ahogy hallottam!
A kurátor: Ha legény, jó gusztusa van. Formás jány. (A tanító feláll.)
Papos Vak Áron: Iszen csak vónék fiatalabb harminc-negyven esztendővel, magam se inaltam vón el előle.
A kurátor: A pocok bújjék kendbe, vén kutya!
Papos Vak Áron: Vén a nagyapám, aki száz esztendeje a fődbe pihen. Nem vén az ember, míg a lábát tudja lógatni… (Mozgás.)
A kurátor: De koma! Kétszer is meggondoltad vón te, jobbra lógjon-e a lábad vagy balra?
Papos Vak Áron: Én-e?
A kurátor: Te a! Kovács a jány apja!
Papos Vak Áron: Hát osztán!
A kurátor: Biz annak igen a keze ügyibe van a kalapács. Pedig a rosszabb a liliomnál, ha simogat vele.
Papos Vak Áron: Nem megy az odáig.
Mind (zúgás: Nem, nem).
A kurátor: Dejsz, ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra, hogy megtanítja a jánya megrontóját, merre mennek semerre!
A tanító (iszonyú idegesen, fojtottan hallgatja a beszédet. Most megszólal a harang. Nagy csend lesz. Az emberek összenéznek és a tanítóra, aki lesütött szemmel áll az asztal belső oldalán és megint cigarettát sodor.)
Papos Vak Áron (szánalommal néz rá s mégis lenézéssel): Nem kell félni. Nem olyan ember a Mukics.
A kurátor: Én nem a szájából hallottam.
Papos Vak Áron: Onnan nem is hallhattad. Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész. Legfeljebb megítélik a tartást… akkor meg még meg is csókolgatja a jótevője kezét.
A kurátor: Ha meg mást akar… (Keményen.) Nem kell hagyni! Szemibe kell nézni! Ha fenyeget!…
A tanító (leteszi a cigarettát az asztalra, lopózkodva odamegy az ágyhoz s a párna alól kiveszi a revolvert. Megnézi, zsebre teszi. Igen sápadt. Nagy csend. Bátorságra kap. Felveszi a cigarettát, szippant s szól): Á, nem megy az olyan könnyen. Könnyű valakit fenyegetni, de nem lehet csak úgy agyoncsapni! (Elfulladt, ijedt hangon lármáz.) Nem élünk tatárországban! Van törvény!
A kurátor: Úgy bizony! Nem szabad hagyni magát az embernek!
A tanító: Mit! Emberére is akadhat! Aki megpróbálja!
A kovács (belép s baloldalon elöl megáll): Jó napot kívánok.
A tanító (ijedt, dühös ordítással): Mit akar itt kend?
A kovács: Nem vagyok kend, tanító úr, kend nem vagyok?
A tanító: Semmi közöm az úrhoz.
A kovács: Bár nekem se vóna az úrhoz.
A tanító (elfordul és bemegy az asztal mögé, ott leül s új cigarettát sodor, de nem bír vele).
A kurátor (békítően): Mit akar itt, Mukics úr?
A kovács: Én?… Uramisten… mit!… Rosszat nem akarok! Nyíltan, becsületesen meg akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… Úgyis mindenki jobban tud mindent, mint én…
A tanító (feláll, a zsebéhez kap): Semmi közöm magával.
A kovács: Velem nincs. A jányommal.
A tanító: Menjen a dolgára!
A kovács: Majd csak azután!
A tanító (ordít): Menjen a dolgára!
A kovács: Uram! (Összeteszi a kezét.) Bántom én az urat? Nekem hat gyerekem van, azoknak szükségük van énrám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek: vegye el a jányom… (Amint a tanító arcán meglátja, hogy erről szó sem lehet, megdühödve, parancsolva kiált.) Vegye el a jányom! (Hirtelen mély csönd.)
A kovács (enyhébben, rimánkodva): Vegye el, tanító úr, nem bánja meg!… Szép jány, azt tudja. Jó jány, azt én mondom!… Munkás, jó lelkű, takarékos, okos! A fajtám még most is úr, nagyurak vannak közte. Az anyja után meg éppen nagy család!… Hogy én csak így élek?… Mi az? Becsületesen élek. Gépészkovács vagyok… A sógorom pap.
Papos Vak Áron: Mukics úr is elmehetett vón annak. (Mozgás, mindenki megkönnyebbülten sóhajt, némelyik elmosolyodik.)
A kurátor: Papnak? El is menne, csak parókiát kapna.
Papos Vak Áron: Van neki most is katétrája. Pedig szépen szól. Beszélni se kell belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.
A kovács (mámoros szemmel körülnéz, mint a bika, ha közrefogják a csaholó ebek.)
A tanító (kurtán felnevet s egészen megbátorodik, hogy a község így a pártjára kelt.): Menjen csak Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz, ezután se legyen…
A lány (sápadtan, ijedten beszalad. Itt megzavarodik, megáll. Hosszú csend.)
A kovács: Mit akarsz itt?
A lány (az arcára teszi a kezét, reszket, nem szól.)
A kovács: Gyere innen, gyerekem! Gyerünk innen!
A lány (nem mozdul, nem akar elmenni. A tenyerébe temetett arccal megáll. Az apa átöleli s el akarja vinni. A lány megbotlik. Egy gazda felnevet.)
Sipos: Nem megy.
Újlaki: Itt akar maradni.
Sipos: Örökre? (Elneveti magát, a többiek között kettő-három nevet.)
A kovács (körülnéz véres szemmel, a tanítón megáll a szeme.)
A kovács (körülnéz véres szemmel, a tanítón megáll a szeme.)
A tanító (reszket, szembe néz vele, nem bír elfordulni).
A kurátor: Az istenit! Ha az én jányom vóna, mán kihajítottam vóna.
Papos Vak Áron: Az én jányom itt se vóna. Tisztességes jány nem szalad olyan szekér után, amék nem akarja felvenni.
A tanító (sértően rákiált): Vigye a jányát, Mukics úr.
A kovács (felordít): Hej, de sok bitang van ezen a világon!
A tanító: Micsoda?
A kovács: Bitang! (Megvetően elfordul, hogy a lányával elmenjen. A lány az öléből kimeredt arccal bámul a tanítóra.)
A tanító: Fogja meg kend a nyelvét, mert kirúgom.
A kovács: Kit rúg ki az úr? Engem? A jányom…
A tanító: Az ilyen részeg disznót!
A kovács: Disznó vagy, ebadta! Részeg!… (Rá akar rohanni, de csak egy rezdülés és lebírja magát.)… Hogy fáj a szó. Bitang!… De majd még meg találom mondani a neved magyarosabban is.
A tanító (elfehéredve, reszketve áll az asztalon belül, a zsebéhez kapkod. A lány elámulva, csalódva, kétségbeesve néz rá).
A kovács: Ilyen emberhez adjam a lányom! Pfi! Leköpni való! Taknyos!
A tanító (elmeredt arccal): Ahá! Így kell férjhez adni a lányt! Csak hadd játszanak vele; ha meglesz a baj, teszünk róla!… Mi? Cudar paraszt!
A kovács (elereszti a lányt, aki megkeményedve, villámló szemmel áll. A kovács a mellére ütve dörgi): Paraszt az apád, ebfajzat!… Az enyém mindenkor nemes Mukics volt! (Előrelép, fenyegetően, emelt ököllel.)
A tanító (kicibálja a zsebéből a revolvert. Félkézzel az asztalra támaszkodik s azt fellöki): Egy lépést! Meghalsz!
A kovács: Mit! Rám fegyvert! (A lány olyan arccal áll, mintha ő is kész volna lesújtani a tanítót s elébe lép a revolverének, hogy őt találja. A tanító lő. A lövés senkit sem talál. A kovács abban a percben már elvesztette a fejét, vér tolul a szemére, s meghályogosodott pillantással, mint egy bőszült fenevad, veti magát a tanítóra. Az asztal mögül előrántja a tanítót, az asztalra dönti, torkon kapja, megrázza, földhöz vágja.)
A lány (sikolt): Apám! Apám!
(Hosszú ideig csend. Senki sem mozdul, mindenki meg van dermedve. Kint megkondul a harangszó, amint a harmadik harangozás felzendül. Két harangot húznak össsze.)
A kurátor (előre jön s megnézi a halottat): No, Mukics úr… Maga elmondta a magáét magyarosan! (Csend.)
Papos Vak Áron (feláll, megrázza a gubát): Nincs istene magának, Mukics úr… Méltán rothad meg a teste a tömlöc szalmáján… Még a templom utánig sem várhatott.
A lány (megdöbbenve, félőrülten nézi a halottat; újra erőt vesz rajta a szerelem s vele a szánalom, az ijedtség. Révedezve kap a fejéhez. Egyszer borzadva néz az apjára. Görcsösen kulcsolja össze a kezét. A Papos Vak Áron szava után megrázkódik. Hangos zokogással borul a halott mellé térdre. Hosszú csend.)
A kovács (rettenetesen meg van törve, s csaknem összeesik, de a kemény, irgalmatlan erejű férfitest fenntartja magát. A homlokához emeli kezét, de leejti. Fél a kezétől. Megsemmisülten áll. A lánya tettét látva, vissza akarja kapni, de nem meri, nincs rá joga. Mozdulata elernyed, lecsügged. Halálra váltan, mint akinek most már minden egyre megy. Vége az életnek…).
A kurátor (durván kifakad): Hát bizony másképp kellett volna ezt, mester uram. Most mán járhatunk a törvényre tanúskodni… Üsse meg a guta!…
(Egészen bealkonyodik. Szürke homály. Komor kép. A gubások zordonan állanak fel s a halott köré tolulnak.) Függöny.
