Nagy János: Lengyel Ernő: A vidéki sajtó szociológiájához
Nagy János: Lengyel Ernő: A vidéki sajtó szociológiájához
A vidéki sajtóra olyan nagy hivatás vár, aminőt Szent István első papjai végeztek, amikor Magyarországot széttéphetetlenül kovácsolták be Nyugat-Európa kultúrláncolatába – ezzel végezi be rövidke, de értékes és érdemes tanulmányát Lengyel Ernő, amiből egyúttal az a végső eredmény-megállapítás is kicsendül, hogy a vidéki sajtó ezt a hivatást, ezt a Szent Lélek lovag-munkát eleddig vagy nem végezte, vagy nem úgy végezte, amint – kellett volna.
Ez a lehangoló eredmény-summázás a fájdalmas és elvitathatatlan igazság mellett – örömmel kell ezt megállapítanunk – bizonyos mértékű igazságtalanságot is hozott a maga általánosításával. Hiszen Lengyel maga is kiemeli, hogy néhány nagyobb magyar város lapjait már nem is lehet a szóhoz tapadt bántó mellékértelmű „vidéki” jelzővel ellátni. De ez a kis méltánytalanság s minden más méltánytalanság, amit az általánosságban való ítélkezéseknél Lengyel Ernő még elkövet, nem az ő hibája. A tárgy természete hozza ezt magával. Elvégtére aligha lehet általános igazságokat mondani ottan, ahol együtt kell beszélni a kultúrátlan, ízetlen nyegleségű, dadogó tudatlansággal is nagyképű „és Vidéke” laptípustól kezdve föl egészen a pesti méretekkel vetekedő, nívós, komoly, tisztes vidéki lapfajtákig.
A kép, mit Lengyel Ernő a vidéki zsurnalisztikáról föst, talán egy-két árnyalattal sötétebb a valóságnál, de hűsége el nem vitatható. Mindenesetre kellő perspektívából nézte, s tisztán látta meg a vidéki lapok anyagi és intellektuális dolgait, ismeri a vidéki zsurnalisztika minden tömérdek nyomorúságát, s a politikai, szociális, nemzetiségi és társadalmi erők eredőit is invenciózusan tudja kimutatni. Ha a Bíró Lajos kis sajtó-tanulmányának érdekes tömegpszichológiai eredményeiig nem is jut el, kétségkívül nagyobb és gondosabb apparátussal dolgozza fel a maga témáját. A Bíró írásában lépten-nyomon kiütközik az író, aki sokszor – s éppen a legfrappánsabb eredményeihez – intuitív úton (ha ugyan nem: éppenséggel ötletszerűen) jutott el, viszont a Lengyel kis munkájában a tudományos rendszerességgel és alapossággal dolgozó szociológus szeme, keze és eszejárása bukkan elő mindjárt-mindjárt. Ilyenformán az ő munkája – nem kell azért rosszat gondolni róla! – tudományosabb színű.
De éppen azért, mert a tudományos kutatás és feldolgozás fegyverzetén jelent meg a mindenképpen érdekes munkácska, nélkülözünk benne bizonyos történeti visszatekintést. Csak a ma vidéki sajtójának portréját kapjuk benne, holott – éppen az író szempontjából – nagyon érdekes lett volna csak egy-két évtizedre is visszatekinteni. Hiszen mi még csak egy decenniummal előbb is az ízléstelenségnek, az otromba modortalanságnak prototípusait láttuk egyik legkonzervatívabb magyar város lapjaiban – ahol pl. a táviratok rovatában nemegyszer olvastunk Deák-anekdotákat, pesti színházi pletykákat s a tárcában, a „vonal alatt”, rendőri riportokat –, s ugyanennek az alapjában mit se változott városnak a lapjai ma már a vidéki zsurnalisztika legnívósabb példányai. Érdemes lett volna utánajárni: miféle erőviszonyok teremtettek pl. egy ilyen konzervatív városban ekkora szédítő méretű, szinte amerikai stílusú változást a zsurnalisztikában, ha mindjárt üres ötleteskedésnek mondjuk és látjuk is a „minden városnak olyan sajtója van, amilyet megérdemel”-féle szentenciát?
A Lengyel Ernő munkája azonban, mely a Renaissance különlenyomataként jelent meg, így is érdemes és értékes írás, mely a vidéki zsurnalisztika dolgain túl, még a fejlődésben levő magyar városi élethez is sok találó vonást ad.
