Bálint Aladár: Bíró Lajos – Kis drámák
Bálint Aladár: Bíró Lajos – Kis drámák
(Magyar Könyvtár 13. szám)
Két ember találkozik az utcán, a vonaton, kertben, hotelben vagy akárhol és beszélgetnek. Alig váltanak néhány szót, már fel van mérve széltében-hosszában múltjuk, mostani mivoltuk, lépésük, mellyel új útra indulnak, agyuk, mellük, karjuk, egész mechanizmusuk.
Fölöttük ott lebeg összetevődöttségüknek, a nagy egységbe való illeszkedésüknek törvényszerűsége, az összesűrűsödött energiák kicsapásának vakító pillanatában egy lángnak látszó Sors – Bíró Lajos tíz novellájának gyűjtőcíme szerint – „Dráma”.
Kis drámák ezek, melyek átvezetnek a múltakból – több múltból – a jelenbe, a jövőbe. Áthidalnak embereket, sorsokat és csupán két pilléren nyugszik szerkezetük. Két ember tartja vállán a megtörténés súlyát.
Két emberről volna szó csupán? Ők csak beszélnek, mögöttük látható és láthatatlan emberrajok. Messziről kezek nyúlnak feléjük, belemarkolnak találomra, akit érnek, megráncigálják, időtlen idők óta elföldelt erők eltapossák, összemorzsolják a két ujj közé tévedt embert.
Életünk mechanikai része, ha nem lendül ki a megszokottság felületéről, bennünket is a mindent kategorizáló mechanikus éleslátás bölcsességére szoktat, és csak nagy erupciók fellobbanása világít bele a dolgok metafizikai szakadékaiba. Ekkor látjuk meg az egymásra halmozódott erők és múltak építményét, különben csak egy emeletét, esetleg egy párkányát vagy pillérét bírjuk áttekinteni.
Kis drámák. Bíró Lajos nem öltözteti bíborszín palástba embereit, szavuk nem fordít ki egy tölgyfaajtót sem sarkából, fáklyák nem lobognak, véres bárdok sem hevernek a csatakos éjszakában. Csendes drámák, alig hallhatók, valaki végigvágódik, összetöri tagjait a síkos úton, valaki elnémult egy egész életre, csendesen. Mindennap történik ilyesmi, mindennap, ha nem velünk történik, meglehet, észre sem vesszük.
Azt hisszük, hogy mindent látunk és mindenhová eljutunk. És fejünk üvegfalakba verődik. Mintha ostoba legyek volnánk. Véres-sárosan pottyanunk vissza. Én, te, akarat, holnap és több keményveretű szó. Jár-e közöttünk valaki, akiből még ki nem rugdosták volna ezeknek osztatlan hitét? Házak, utcák, emberek, gyárak vannak; vasút, hivatal, asszony is van, de én nem vagyok és nem akarok. Egyenes járással, őszinte tekintettel emberek közé megyünk, azt hisszük, hogy „vagyunk”, mire odaérünk – éppen végszóra –, akkor hangzik el tetemünk fölött az utolsó károgás, már el is temettek bennünket, keresztülnéznek rajtunk.
Azt hisszük, hogy holnap még el is lehet kezdeni valamit. Mire felébredünk, már ajtónk elé dobták annak a roncsait, amit tegnap építettünk.
Kis drámák. Méretekre nézve, de mélységei beláthatatlanok. Ez érzem Bíró könyvének olvasásakor.
Bíró Lajos megértő, meleg tekintete szűrődik át a dialógusok szövedékén. Őt érezzük mindig és mindenütt. Egyik-másik alakjának útjából szeretettel és ellágyulással eltakarít mindent, ami a végső kifejlődés igazságát megbontaná. Teszem azt, a „Drámarészletek” című novellájában, mely az első elgondolásban meglehet, hogy egy készülő házasságtörés objektív védőbeszéde volt csupán, és megcsinálva egy gyönyörű ember-példány szárnyatörésének megrázó története.
