Kuncz Aladár: Kolozsvár és a kultúra
Kuncz Aladár: Kolozsvár és a kultúra
Kolozsvár kulturális képessége csak olykor nyilvánul meg Magyarország, s néha az egész művelt világ közönsége előtt. Némelykor támadnak ott is jó ötletek: onnan indult ki például a híressé vált palacsinta doktor, ki betegét azzal ejtette bámulatba, hogy megszámlálta gyomrában előzetes információk alapján az elfogyasztott palacsintát; most meg az ottani egyetem pipálta le a budapestit azzal, hogy doktorainak végtelen számát egy hatalmas császárdoktorral növelte. Egy ilyen termékeny ötlet révén azután a hír szárnyra kapja ezt az öreg, szépséges és roppant kicsinyes várost, melyet különben olyan messzire elzárnak a hegyek a magfakasztó, enyhébb nyugati égaljtól.
Egypár hét múlva a kolozsvári egyetem szűkebb tanácsa a népszerű német császár előtt fog állani, s bizonyára az egész tudományos világ érdeklődése mellett fogják őt doktorrá avatni. Ebből az alkalomból talán nem lesz éppen célszerűtlen erről a sajátságos és teljesen egyéni városról kultúrája és belső élete szempontjából egy pár észrevételt tenni.
Aki megfordult már ebben a régi időkre emlékeztető, kedves és hideg városban, a debreceni kultúrcíviseknél cívisebb, büszkébb és megállottabb típusokkal találkozhatott, kik vagy mint egyetemi tanárok, vagy mint irodalmi s egyéb társasági emberek ellenmondást nem tűrő hangon kiáltják, hogy Kolozsvár Erdély metropolisza, a kultúra végvára, s egyes-egyedül hivatott arra, hogy a züllött, modern budapesti kultúra ellenében megőrizze és tovább fejlessze a magyar faj- és miliő igazi, tradíciós kultúráját.
És ez a nagy büszkeség, ez a hangos élan, velük együtt pedig az a teljes tétlenség, közömbösség nemcsak a magyarországi, de a speciálisan erdélyi vagy kolozsvári kultúra iránt is, amit érezni, látni és tapasztalni lehet e városban, mégsem bosszantó, csak szomorú, pihentető és mindenekfelett nagyon bájos. Az egész város, ez a csendes halottváros, hol a szépen parkozott, aszfaltozott főtéren a cipők csoszogása, a csizmák kopogása, sőt a szekérhúzó bivalyok lélegzetvétele is hallható a nagy csendben, s hol a levegőhullámoknak valóságos forradalmával jár a nagy templom éles, kilométerekre kiáltozó lélekharangja, valami nagy, kényszerítő elhallgattatásával fekszik az emberre és rémülten összerázkódik az, ki egy hangosabb kiáltásban tört ki éppúgy, mint aki valami új, tradícióba vágó gondolattal merészet foglalkozni.
Hallgatni kell, mert csak az szép, ami volt, öreg templomok, öreg házak, öreg, düledező sírok, melyeket még a kegyelet sem zavar meg. A főtértől két-háromszáz lépésre egy kékre festett viskót láttam, melynek szalmazsúpos fedelét enyhe aranyfénnyel ragyogta be a fáradt, délutáni nap. E gyönyörű, színes viskóban egy öttagú család, egypár családfönntartó tyúk és két disznó lakik állandóan. Természetesen oláh család, két, három vagy ki tudja, hány száz év óta az, s e viskónak van ott még száz és száz testvére oláh és „hóstáti” lakóval, kiket nem tudott s nem akart beolvasztani se e város magyar kultúrája, se városi civilizációja.
Változhat, reorganizálódhat minden a világon, erre a városra ráfeküdt a múlt, szépségének minden babonájával, altató, passzívvá tevő erejével.
Templomokban, utcán régebben sokszor okozott zavart egy magasra nőtt, izmos, öregedő férfi, kit öt-hat éves gyerekek üldöztek, s aki sírva futott előlük haza az édesanyjához. A város bolondja volt szegény, négy éves korában megzavarodott, s azóta nőhetett, erősödhetett, férfiasodhatott, mindig csak négyévesnek gondolta magát, s négyéves, beteggé kínzott lelke sokat vergődött öregbedő, izmosodó testében. Nagyon szerettem és tiszteltem ezt a gyermeklelkű jóembert, mert valami szimbólumnak gondoltam. A városlelket láttam benne, a városnak bolyongó, csúffá tett, de legalább aktív lelkiismerettel bíró, küszködő lelkét.
Az egymásnak köszönő kolozsvári emberek nem is sejtik, hogy milyen nagy korkülönbség van az ő lelkeik közt: van olyan, aki a tizenharmadik századot viseli magában, s innentől kezdve változó évtizedek, századok bélyegezték meg őket, választják el egymástól s hozzák össze a közös szemlélődésben, múltba szendergő, terméketlen álomban.
Most karácsony estéjén egy szépséges, fehér arcú mágnásasszony járkált egyszerű fekete ruhában, kendővel a fején az apró, szűk utcákban s a kintjárkáló, rongyos gyerekeket fogdosta össze, mindegyiknek úri karácsonyi ajándékot: falovat, autót, cukrot s mi egymást vásárolva. Elkölthetett ez a különös, fejedelmi szent nőkre emlékeztető nagyasszony több száz koronát ilyen ötletszerű, jóságos megemlékezésre, s talán az elfogódó, bámuló gyermeklelkekben sok új legendának magvát szórta el az est, s mégis a tizenharmadik században kevesebb volt a nyomor: egy fejedelemasszony elvihette kötényében azt, amit ma sok jótékony intézmény, sok munka és tudomány se tud megadni a szegényeknek.
A szép, egységes és hatalmas katolicizmus dekadenciáját követte a reformáció. Tehát már a tizenhatodik században tartunk: egyik ottani felekezeti intézet valamelyik híresebb tanáráról akarta magát elnevezni, s a tanárok közül akadt egy forradalmár, ki az Apácai Kollégium nevet ajánlotta. „Hallj, te, hallj!” – zúdult fel a református közvélemény, az kellene csak; a katolikusok mindjárt azt gondolnák, hogy mi feléjük kacsintunk. (Az Apácai névben benne van az – apáca.) Az indítványt elvetették természetesen, s a katolikus érzelmű tanárt jó ideig gyanús szemmel nézték. Ugyanily okból bukott meg a városi közgyűlésen az az indítvány is, hogy a Farkas utcát Gyulai Pálról Gyulai utcának nevezzék. Nem lehet az, vélekedék a városi tanács, mert ugyanebben az utcában van katolikus intézet is, Gyulai pedig református volt, s nem illő, hogy a város támasszon éppen jogos viszályt a felekezetek között.
Maradjon csak minden a régiben, az új dolgok mindegyikének megvan a maga méregfoga, s a város dzsentrije, bár nagyapjának már nem volt se lova, se földje, lovagló nadrágban jár, s rövid, prémes bőrkabátot visel. (Ilyen öltözetben állított be egyszer a Café de la Paix egyik szupertermébe egy kolozsvári fiatalember. A lovát az Opera elé kötötte.)
Sajátságos, furcsa is, de mindamellett roppant érdekes és szeretetre méltó város ez a Kolozsvár. Nevethetünk, sírhatunk úgy a maga egészében rajta, van azonban benne mégis valami, ami imponál: ennek a városnak joga volt szép és értékes múltjára egy jó nagyot aludni, s bizonyos az, hogy szétszórt s ma még tehetetlen kultúrereje egyszer csak felrezzenti álmából, nagy passzivitása erőre kap, lerázza Herbert-gőgjét s kultúrát épít magának jelszavak nélkül, de tartalommal, újat vagy tradíciósat, az végre is egyre megy, de anyagot és energiát adva valóra váltja azt, ami ma nála még szintén csak tradíció, hogy ő Erdélynek irányadó metropolisza.
Ennek a szép fekvésű, egészséges levegőjű városnak az egyetlen, igazi magyar iskolavárosnak kell lennie, mely nem kétesértékű ötletekkel keresi a feltűnést, hanem tudományával és produkáló erejével.
