Ignotus: Interregnum
Ignotus: Interregnum
Ezt a szót Herczeg Ferencnek Petőfi Társaságbeli megnyitó beszédéből veszem; ezzel képezi azt a mai állapotot, melyben a nemzetnek nincs (már és még) költővezére, olyasféle, mint (ezt a példát nem Herczeg mondja, de gondolom, ilyesmire gondol) Victor Hugo volt a franciáknak.
Hát nincs – és ennek több oka van.
Az első az, hogy az ilyen vezérség nem mindig tudatos és nem mindig tudott. Egy későbbi emberöltő, ha visszanéz az előtte jártra, mintegy oldalát az élére egy vagy más férfiút, s vezérének látja. A kortársak nem biztos, hogy tudtak erről a vezérségről. Petőfi ma úgy áll előttünk, mint a negyvenes évekbeli magyarság vezére. Valójában az akkor, mondjuk tizenkétmillió magyar honos közül ha négyezer tudott róla. S ennek is fele: jogász, paraszt, tanító, jegyző s egyéb ilyen számba nem veendő nemzettag volt.
Másodszor (ezt Kísérletek könyvemnek két fejeztében is igyekeztem apróra szedni, itt csak nagyjában pedzem) a mai differenciált világban a költőnek általában le kell tennie arról az ábrándról, hogy a társadalomnak vezére lehetne. Lehetett differenciálatlanabb időkben, száz vagy másfélszáz év előtt, mikor a tudományok csak magjukban voltak meg, a találmányok még magjokban sem, a politika lenyűgözött volt, utazni nemigen lehetett – ilyen egyveleg időben ez az egyetemesen sejtő idegcsomó, aki a költőművész, lehet nemcsak manométere, de útmutatója is egy társadalom egyetemes törekvéseinek. Ebben a kritikusan szép állapotban pontosan akkor állt elé kristályzatos változás, mikor például Victor Hugo nevetségessé vált azzal a pretenziójával, hogy a filozófia magasain éppoly útmutató legyen, mint a tudomány mélységeiben s a politikának földszintjén. Magyarokul elég Jókaira gondolnunk, hogy elgondolkozzunk ezen a dolgon.
A harmadik ok: maguk a költők. Akár kortársi megérzésben, akár a visszanéző utód optikájában vezérnek mindig az tetszik, aki valamely előrefelé való törekvésben, valamit megtörni akaró ostromban, valami szabadság megszerzésében vezérkedett. Ez természetes; vezér azoknak kell, akik mennek, mozognak, nyomulnak. Akik meg vannak elégedve helyükkel s egyhelyben akarnak maradni, akik urai az egyiptomi húsosfazekaknak, azoknak nem kell lángoszlop, hogy akár pusztaságon át s akár a sivatag rostáján át is kivezesse őket a szolgaságból. Akiket visszanézően vezéreknek látunk vagy körülnézve vezéreknek érzünk: minden időkben nem igazán az egyetemesség vezérei voltak, csak egy-egy részéé, mégpedig azé, amely alulról fölfelé igyekezett. Amíg a költő (a költészet polgári foglalkozás) olyan rendnek volt a fia, amely alul volt, tehát fölfelé igyekezett és kívül állt, tehát robbantani akart: addig valóban elhivatott volt akár a valóságosan érzett, akár a visszanézve elképzelt vezérségre éppúgy, mint ahogy az úri rendbeli költők is lehettek vezérei olyan nemzetegyetemnek, mely, mint sok ideig a magyar, mindenestül egy elnyomott rend, egy szabadságra igyekvő tábor volt. Ezekben az időkben esett össze a költőnek, a vezérnek s a – nem tudok más szót – a forradalmárnak képe. Annyira összeesett s annyira ilyenül maradt meg, hogy még négy-öt évvel ezelőtt éppen Herczeg Ferenc olyasmit írhatott a szocialisták egy körkérdésére, melyben afelől faggatták, hogy akarja-e az általános választójogot: hogy ez a kérés egyfelől tolakodás, mert senkinek nincs joga másvalakit politikai meggyőződése felől faggatni, másfelől sértés, mert magyar íróról nem lehet feltenni, hogy ne akarná az általános választójogot.
Pedig lehet feltenni. Mióta a magyar polgári rend mindinkább elvegyül a középosztállyal és, legalábbis egy és más rétegének mind erősebbek a konzervatív érdekei, azóta igen jól el lehet képzelni magyar költőt is, kinek szívbeli ügye az a megőrző politika, melyről az érdekeltjei mindenütt a világon őszintén azt érzik, hogy nemzetmegtartó politika. Például: Petőfi Sándor még bizonyára nem hitte, hogy a lírai kritika rossz vicc, s nem vágyódott olyan állapot után, melyben valamely tekintély dönt, egyes vagy testület (s talán kódex alapján?!) arról, hogy ki a költő, ki nem, milyen vers jó, milyen rossz. Petőfi Sándor még alkalmasint nem vallotta: sem azt, hogy az államnak joga van beleütni az orrát még az asszonyok méhébe is, sem azt, hogy az államtól fizetett tudósnak kötelessége kijelentéseit nem a saját tudományos és emberi meggyőződéséhez szabni, hanem az állam érdekéhez. Petőfi Sándorról egyáltalában nehéz feltenni, hogy civilizációellenes betegséget látott volna az egyesnek a közösséggel szemben való terjeszkedésében; affélét, mint aminő a sejtnek lázadása a test ellen. Petőfi, ha egyáltalán természettudományosan gondolkozhatott volna, feltétlenül úgy érezte volna, hogy az összességnek a részek kárára, a fajnak az egyes rovására való kedvtelése lehet hajlandósága a nyers, a brutális, a baromi természetnek – ám a civilizáció, mely nem egyéb, mint az ember hadjárata a természet ellen, a természet e gonosz kegyetlenségével szemben minden igyekvésével azon van, hogy kimesterkedje az egyes jogát az egészen belül, és köznek és eszköznek tekintse és rákényszerítse az egészet arra, hogy az egyén boldoguljon benne. Mondom: Petőfi még szükségképp így gondolkozott és sértés lett volna feltenni róla, hogy nem így gondolkozik. A Petőfi Társaság elnökéről nem sértés föltenni; a Petőfi Társaság elnöke rövid két héten belül mind a gondolatokat magáénak vallotta, amiket Petőfi nem vallhatott volna – s még örülni kell, hogy a Petőfi Társaságnak olyan elnöke van, aki egyáltalában gondol valamit s megvesztegető választékosan tudja megírni e gondolatait.
De a vezérség – az más. Az csak olyannak jut, aki azok fejével gondolkozik, kiknek életformájuk vagy életszerzőjük a gondolat. S nem azokéval, kiknek számára a gondolat csak szép fényűzés – mondjuk: szép bársonykesztyű, mely betakarja az öklöt.
