I.
I.
Ha van mámor: minden vagyon!
Ha semmim sincs; az is vagyon!
Az élet bús zarándok út.
Az élet indulója rút.
A vén Rómátol Krisztusig
Bizalmam sokszor elbukik.
Krisztustól még az Istenig
Erőm, a büszke megtörik.
Ha nincs erőm, ha nincs hitem:
Lányölbe dűl bűnös fejem…
Idő, Erő, Tér, Ősanyag!
Hahotás ajkam rákacag:
„Hiszen csak abrakos tarisznya,
Vizes zab gunnyaszt benne csak.
Egyék meg a tudós urak,
Hiszen csak abrakos tarisznya!”
– – – – – – – – – –
A legfőbb az, hogy meghalok;
Ennél is főbb, hogy most még élek!
Ha meghaltam: leszek halott!
De amíg élek: addig élek!
– – – – – – – – – –
Fejem fölött sír a kuvik,
A hangja bús, hűvös varázsdal.
Elűzöm kínos gond szavával:
„Hiába jósolsz vén kuvik…
A vén Rómátol Krisztusig
Vergődtem véres önkinzással!
Jártam a Kérdés bús homályin,
Voltam zsidó, mohammedán,
Kristályhitű, bús, büszke Kálvin,
Rómában is bitang pogány.
A homlokomra vér fakadt
S lebuktam a kereszt alatt.
Titkos, fájdalmas szó köszöntött:
„Az én vérem hiába ömlött!”
– – – – – – – – – –
Elmentem, aztán visszanéztem,
Láttam, hogy állnak kéz a kézben
Vidám legények, asszonyok
S amint a sebből vér buzog:
Az ajkukon röhej fakad
S táncolnak a kereszt alatt.
A megfeszült felém kiált:
„A Krisztus mégis megbocsát!
Hiszen az élőké az élet!
Az életet büntessem én meg?”
Ha semmim sincs; az is vagyon!
Az élet bús zarándok út.
Az élet indulója rút.
A vén Rómátol Krisztusig
Bizalmam sokszor elbukik.
Krisztustól még az Istenig
Erőm, a büszke megtörik.
Ha nincs erőm, ha nincs hitem:
Lányölbe dűl bűnös fejem…
Idő, Erő, Tér, Ősanyag!
Hahotás ajkam rákacag:
„Hiszen csak abrakos tarisznya,
Vizes zab gunnyaszt benne csak.
Egyék meg a tudós urak,
Hiszen csak abrakos tarisznya!”
– – – – – – – – – –
A legfőbb az, hogy meghalok;
Ennél is főbb, hogy most még élek!
Ha meghaltam: leszek halott!
De amíg élek: addig élek!
– – – – – – – – – –
Fejem fölött sír a kuvik,
A hangja bús, hűvös varázsdal.
Elűzöm kínos gond szavával:
„Hiába jósolsz vén kuvik…
A vén Rómátol Krisztusig
Vergődtem véres önkinzással!
Jártam a Kérdés bús homályin,
Voltam zsidó, mohammedán,
Kristályhitű, bús, büszke Kálvin,
Rómában is bitang pogány.
A homlokomra vér fakadt
S lebuktam a kereszt alatt.
Titkos, fájdalmas szó köszöntött:
„Az én vérem hiába ömlött!”
– – – – – – – – – –
Elmentem, aztán visszanéztem,
Láttam, hogy állnak kéz a kézben
Vidám legények, asszonyok
S amint a sebből vér buzog:
Az ajkukon röhej fakad
S táncolnak a kereszt alatt.
A megfeszült felém kiált:
„A Krisztus mégis megbocsát!
Hiszen az élőké az élet!
Az életet büntessem én meg?”
Nótába vágott akkor lelkem
S a táncolóknak énekeltem:
S a táncolóknak énekeltem:
Éljen az örök mátkaság!
Az élet víg hiábaság!
A vergődő, a szenvedő,
Az elkábulni nem merő
Pusztuljon innen el!
A boldogság annak való:
Ki tomboló, ki táncoló,
Ki vígan énekel!”
Az élet víg hiábaság!
A vergődő, a szenvedő,
Az elkábulni nem merő
Pusztuljon innen el!
A boldogság annak való:
Ki tomboló, ki táncoló,
Ki vígan énekel!”
