5.
5.
A kisfiú a szobában mozdulatlan fülelt a széken és kiáltani szeretett vón a nagy megkönnyebbüléstől, hogy Zsuzsa elment. Olyan kétségbeesetten nézett ki az utcára és a sírás ott ólálkodott a nyeldeklője körül.
Akkor hozzáment a kisebbik nényje és ingerkedni kezdett véle.
A fiú ez egyszer hallgatva tűrte a kötekedést, csak a szeme fénylett a gyűlölettől. Úgy fájt ez neki, hogy ordítani szeretett volna és beleharapni a húsába körülötte mosolyogva ugráló testvérének. Tele is lett egyszerre a szeme könnyel és hangos, csukló sírásra fakadt. Nényje odalett az ámulattól.
– Mi bajod te szamár? Matyikám mi lelt? – és simogatta a fejét.
– Ne nyúlj hozzám, – kiáltott a kis fiú és dühösen lökte el a kezét magától.
Anyjok bejött a sírásra és rákiabált mindkettejökre.
A kisfiú elcsendesedett és kioldalgott szótalan a külső udvarra. S leült összegubbaszkodva a padláslajtorja legaljára.
Nyüzsögtek, mozogtak fejében a gondolatok mint a férgek. Fel-felszipákolt a sírás után és szája, álla összerángatódzott véle.
Máma este pedig különösebb volt a világ mint egyébkor. Szemközt tintafekete volt az egész ég s a megbarnult házfedelek, a föld, a kerítés még sötétebbek voltak a fekete ég alatt.
A nap még kisütött egyszer nyugsága előtt és a fénye a ház háta mögül ömlött. Ömlött folyékony, átlátszó sárgán. Csudálatosan világított a levelek nedves zöldje és csudálatosan ragyogva mászkált a pára a zsindelyfedeleken.
Hanem különösen szemközt a falkerítésen úszott, lobogott ez a sárga, sárga ragyogás. Ó ez olyan volt, mint amilyent a ravatal gyertyái vetnek a halottlátók arcára meg a kezeikre. És a gyermekek vidám lármája hangzott a setét utcáról.
A falkerités előtt pedig egyszer csak megjelent Zsuzsa, mint egy rongyos, fekete kisértet. Nagyokat lépegetett épp úgy mint az előbb, hogy kikerülje a pocsétákat.
A kisfiú nagyot ugrott előre a lajtorja aljáról és sírva, ordítva, reszketve futott befelé keresztül az udvaron.
