3.
3.
Aztán, hogy belevetették magokat a fürdőzők közé, nem lehetett többet reágondolni a kokasra, csak úgy villant meg fejében egy percre a kis fiúnak mikor a homokban feküdt a napon, hátha még elmesélné a többieknek.
Csak mikor már a túl sok fürdés után a víz szederjes kékre szívta ajkát és még a forró napon is didergett egy kicsit, amíg a füvön ülve nadrágját cibálta nedves térdire, jött el megint kisérteni a kokas. S már most komolyan.
Persze. Ez a kokas nem olyan volt Matyinak mint a többi. Ezt a kokast a kis fiú édesanyja adta ajándékba Zsuzsának a koldusasszonynak. És éppen Matyi vitte át neki a szomszédba.
Borzasztó büdös volt a kis udvari szobában. Zsuzsa egy halom rongyon ült a házközepén és tollat tépett. Csaknem sírt az örömtől és folyvást simogatta a kisfiú arcát. S ő meg szégyellte visszahúzni a fejét, pedig mennyire irtózott a ráncos, setétsárga kezeitől és alig mert lélegezni a büdösségben. És Zsuzsa aztán végnélkül panaszkodott neki.
Különbenis köhögve csoszog végig mindennap az utcán görbefejű botjával s aki megáll véle a járókelők közül, annak rögtön neki fog panaszkodni. A szeme pedig olyan vizes mintha mindig sírna.
Kellemetlen, szúró érzés markolt bele a kisfiúba, valami undorodás féle, hogy meg kellett rázni tőle a fejét. Ott is hagyta a pajtását és nekiindult egyedül. Útközben fejlehajtva töprenkedett.
Zsuzsáról anyja jött eszébe és akkor megállott.
– Nem igaz, nem is én… – mondta félhangosan, mintha már előtte is állana anyjának.
Aztán hirtelen ez ötlött fejébe: este bemászik a ketrecbe és kifog egy másikat. És rögtön be is látta, hogy ez nem lehet. Közben az utcára ért.
Előtte ment egy levélhordó. A nagy táska ütemre verdesődött a combjához. Ment jó ideig utána és nem vette észre. Hanem mihelyt észrevette, rögtön kikergetődött fejéből a kokas gondja. Igyekezett komolyan egyszerre lépni a postással és a lépés taktusára mondogatta magában: – nem is én, – nem is én. S mikor közel ért a házhoz, kacagva nekiiramodott és beszaladt az utcaajtón.
