TUDOMÁNYOS ÉS OKTATÓI MŰKÖDÉSE (AZ ELMÉLET ÉS GYAKORLAT EGYÜTTESÉBEN)
TUDOMÁNYOS ÉS OKTATÓI MŰKÖDÉSE (AZ ELMÉLET ÉS GYAKORLAT EGYÜTTESÉBEN)
Szabó József életútja, sok irányú produktív működése személyiséglélektani tekintetben is kezdeti, kifejlődési és kiteljesülési szakaszokra osztható, éles elhatárolás nélkül. A kezdeti szakasz az iskolai, illetőleg egyetemi-főiskolai tanulmányi időre esik, a reformkorszak nyelvi és oktatási magyarosítási kívánalmainak szolgálatában es selmecbányai hallgató korától, s a szabadságharc és az azutáni Bach-korszak nehéz elnyomatási ideje alatti tevékenységét foglalja magában, egészen a hatvanas évekig. Első munkája még főiskolai hallgató korában, a selmeci Iparegylet részére készült, a német bányászati és kohászati szakkifejezések magyar szakszókkal való pótlására. Ez nem került kiadásra, de később, a pénzügyminisztérium hivatalos használatára, nagybányai munkatársai segítségével kibővítve, a márciusi események hatására megjelent Budán, 1848-ban Bányaműszótár címen. Hasznosságát, szükségességét és szerzői meggyőződését jelzi a címlapon feltüntetett jelszó: „Győzzön, ami jobb.”12 Ennek az alapvető munkának, Dr. Gyulai Zoltán egyetemi tanár szíves szakmai közlése szerint, mintegy 2900 címszótartalmából, a szaknyelv fejlődését, változását, a fogalmak és a szaktudományok haladását figyelembe véve, négyötöde ma is használatban van. A többi kissé régies, de némi korszerűsítéssel használható. Hozzátehetjük, hogy ebben a fiatal korában megkezdett, s élete végéig nagy elhivatottsággal folytatott szaknyelvi tevékenységben, Szabó József itthon és külföldön mint korának tökéletes, megállapodott szakembere mutatkozik meg. Nagy felkészültsége tette lehetővé, hogy már a kezdeti időszak magaválasztotta munkái a földtani vizsgálat rendszeres módszereinek és eszközeinek ismerete és alkalmazása által nemcsak korszerűek, hanem hazai és külföldi viszonylatban előre vivő, sőt klasszikus alapvetésűek voltak. Erre az időszakra esik kisebb-nagyobb példamutató, részlet-megfigyelő tanulmányán kívül Buda-Pest környékének földtani leírása: az akadémiai pályadíjjal jutalmazott munka, amelynek előzetes jelentésében használja először a földtani folyamatok, a földkéreg-földfelszín változásainak fejlődése néven megjelölt tényét. A Lyell-féle maiság – „aktualizmus” – elvét a kivételek felismerésével továbbfejlesztette. Másik, már „kifejlődési” szakaszának határára eső, de élete végéig irányadó klasszikus munka, a belső kontinentális emelkedések és süllyedések tényének, a helyszíni megfigyeléseknek adatgyűjtő módszerű, s a szakirodalomban elsőül felismert és tömör leírásban való rögzítése. Egy continentális emelkedés- és süllyedésről Európa délkeleti részén című műve.
Ez a munka nem eléggé méltányolt alapvetése az azóta önálló tudományággá különült neotektonikának (azaz az újabbkori és jelenkori földkéregmozgások tanának), a földfelszíni és mélyszinti időbeli és területi alakulástannak: (azaz a paleomorfológiának, a paleotechnikának, a paleogeográfiának) valamint a teraszképződési vizsgálatoknak mai megismeréseit már akkor előrelátó adatoknak.
A második, a „kifejlődési szakasz”, a felszabadultság érzetével, a tudományművelés-oktatás nyugodt tudatában, az elméletet és a gyakorlati megvalósítást elősegítő újabb rész-megfigyelések gyarapításával vezet a „kiteljesülési” szakasz nagy területi monográfiái: Tokaj hegyvidék, Selmecbánya, Magyar Középhegység vulkanit-kőzetanyagainak vizsgálatával, azok rendszerezésére, osztályozására, földtani jellegeik szerinti törvényszerű különbségeivel és összehasonlító oknyomozásával. Ezekkel a nagy összefoglaló alapmunkákkal, amelyekre a már fiatalon nagy felkészültségű tudós folytonos korszerű, sőt korát meghaladó ismeretek szerzésével készült, csak 40–60 éves korában foglalkozhatott. Korát és a társadalmi viszonyokat jellemző útleírásaiból, évenkénti rendszeres kirándulási jegyzeteinek aprólékos személyi megjegyzéseiből kitűnik fárasztó, nagy erőfeszítéseket igénylő, földtani észlelésekre mindenkor készséges kitartása, elhivatottsága. A rendelkezésünkre álló 1863 és 1891 közt készült jegyzőkönyveiben gyakran említ olyan múló egészségi bántalmakat (gyomor-, bélgörcs, szorulás, hasmenés, fejfájás), amelyek észleléseit zavarták, de amelyeket ő nem vett figyelembe. 1879-ben, 57 éves korában írja Selmec-vidéki tanulmánya közben: „Szklenoról visszajövet (gyalog) éreztem a jobb lábamban kis zsibbadást, mely figyelmeztetett arra, hogy a tour de force-al fel kell hagyni. Jobb lábam a zsibbadást érezte, a nagyujjtól kezdve vagy a térdig tart.” Ezért a későbbiekben már a gyűjtést és a rendszeres megfigyelő vizsgálatokat lelkes tanítványaival végeztette, ez az utódnevelésében nagyon hasznos volt.
Nem részletezzük a legtágabb értelemben vett földtudományokra kiterjedő tevékenységét, de megállapíthatjuk, hogy a földtan tárgykörét a mai értelemben véve is korszerűen adta meg, s azon belül megjelölte az egyes tárgykörök sorrendjét, összefüggéseit és törvényszerűségeit. „A geológia, melyről mai napság szólunk, exact módszerrel dolgozó geológia, nem az, melyet a múlt századoktól vettünk át, hanem az, melyet, a megelőző század végétől már némileg előkészítve a XIX. század alkotott meg.” „Mentől részletesebben mívelünk valamely tudományt, annál inkább kitűnik annak beszövődése más tudományágakba. Ez főleg áll a geológiára nézve, mely míg egyrészt a legszorosabban függ össze a leíró biológiai tudományokkal, másrészt hosszú sora van egyéb oly tudományoknak is, melyekbe egyik-másik fejezetével behatol. A geográphia, a meteorológia, physika, chemica, a csillagászat viszonya a geológiához nem egy oldalról van már kimutatva. Ismeretes, hogy a tájék geológiai viszonyai az ember foglalkozását, sőt a népek közgazdászatát, fejlődését befolyásolják, és ennél fogva felhíva érezem magamat ez alkalommal kitérést tenni azon kapocs ecsetelésére is, mellyel a geológia a közegészségi és földmívelési viszonyokhoz fűződik.” – írja.
„A földiek nem szabván határt, átcsap a geológia az universumba is, amennyiben a meteoriteket, ezen a világtérből bolygónk felületére hulló asteroidokat, az anyagra nézve (kiemelés tőlem! V. E.) szintén kutatása körébe tereli. Ezek a geológ szemeivel tekintve, úgy tetszenek, mint egyszerű vagy összetett kőzetek törmeléke, s ha az azokat alkotó ásványokkal, az ásványok társaságával s az egésznek szerkezeti módjával a petrografia útmutatása szerint akként bánik el, mint a földi kőzetekkel, azon végeredményre jut, hogy míg egyrészt az elemek nem térnek el a földi kőzetektől s azok chemiai rokonsága egészen olyan, mint bolygónkon megszoktuk, végre, hogy az anyag kristályosodása is tökéletesen úgy megy véghez, mint nálunk, a geológiai kutatás ezen ága kimondani engedi, hogy a chemica, a physika, a kristallográfia törvényei az universumban is ugyanazok. A geológia ezen érdekes egyéb világi testek töredékével még azon bolygók szerkezetéhez is hozzászól, melytől elszakadtak, viszont azok egy osztályának szerkezetét felhasználja földünk belsejének bizonyos olyan regióját elképzelni, mely a közvetlen kutatás tárgyát a hozzáférhetetlenségnél fogva, nem képezheti.”
„A cosmogonia megállapításában a csillagászok egy izzónfolyó állapotot vesznek fel a földre nézve is mint kezdetet; ez ellen a geológ nem kel ki, de annyi bizonyos, hogy egy ilyen állapot első kihűlési kérgét nem találjuk, a föld szilárd kérgének hozzáférhető részében a kutató geológ nem kezdetet, hanem azon körfolyamatok egyikét találja, melyek a természet háztartásában kicsiben-nagyban fedeztetnek fel, csakhogy a körfolyamat időszaka roppant nagy időt kíván feltenni, amely azonban az idő végtelenségéből mégis bőven kitelik.”
S nézzük csak a természettudományok mindenkori legnagyobb magyar mecénásának, Semsey Andornak ajánlott, 1883-ban megjelent Geologia előszavában Szabó József sorait: „…igyekeztem általában véve is járulni a tudomány előmozdításához az által, hogy a Föld anyagának nyomozását, az általános Geologia keretébe illesztve, megkíséreltem keresztül vinni a történelmi részen, nemcsak a Föld kérgében, hanem belseje felé is. A Geologia vagy Földtan foglalkozik a Föld anyagával, szerkezetével, az anyag változásaival, az ezeket előidéző tényezőkkel, valamint a változások nyomán követhető korszerű fejlődéssel és az abban észlelhető biológiai viszonyokkal.”
A földtan tárgykörét ilyen messze előrelátó módon, a kozmogeológiáig, geokémiái, geofizikáig, geogenetikáig terjedően, külső és belső erők együttesében, tér és idő filozófiai viszonylatában, a tudományok mai állásában sem lehet jobban meghatározni. Főként a földtudományok egészére vonatkozó alapfogalmaknak Szabó József maiság-elve szerinti „folytonossági” fölfogásában. Szabó nem volt forradalmi szellemiségű; Lyell hirtelen katasztrofális változásokat kizáró aktualizmus elvével összhangban, az erők folyamatos, állandó működése által létrehozott lassú változásokat hirdette. Ezek a hosszan tartó lassú mennyiségi változások a Föld felszínén és belsejében, térben és időben különböző mértékben, a földalakulás fejlődésérc vezetnek. Ebben az értelemben Szabó a föld alakulását a földtörténeti idők során fejlődőnek tekintette. Leírásaiban – mint említettük – először használta a „fejlődés” kifejezést. Munkásságának általános értékelésénél mindenben kitűnik ismereteinek, tudásának széles megalapozottsága, mondhatnánk különleges adottsága a földtanhoz, a kiváló megfigyelési készség, a jelenségek tér- és időbeli összefüggésének oknyomozása, dialektikus materialista gondolatvilága, az anyagismeret, s az anyag minden irányú megismerésére, megismertetésére irányuló törekvése. Bevezetőben említettük, hogy sokirányú munkásságából itt leginkább a nemzetközi szakirodalomban elismert tanulmányait értékeljük a magyar földtan alapvetésében, egykori jelentőségük, mai időtállóságuk és a korszerű fejlődés tükrében. Szabó József a tudományegyetemi ásvány-földtani tanszéken működve Ásványtan és Földtan című tan- és kézikönyvében körvonalazta azokat az elveket, kívánalmakat, elméleti és gyakorlati célokat, melyek mai oktatási reformvitáinkban fölújításra és megvalósulásra kerültek. Az Ásványtan különös tekintettel az ásványok gyakorlati meghatározására 1861. évi első kiadásának előszavában ezt olvassuk: „A kevés ásványtani könyveink között nem lévén olyan, melyet egyetemi előadásoknál használhatnék, másrészt szemem előtt lebegvén, hogy kézikönyv hiányában a tanulás még nagy szorgalom mellett is bajjal jár: eltökéltem magamat, kézikönyvemet, melyet előbbi években egyetemi hallgatóim kőnyomatban ismételvén kiadtak, átdolgozni, s nyomatását azonnal megindítani.” Figyelmet érdemel, hogy itt még nem tesz különbséget a tankönyv és kézikönyv között, s az életében közel négy évtizeden át megjelent hétféle ásványtana kitűnően szemlélteti nemcsak az ásványtan fejlődését, hanem minden, korábban külföldön vagy hazai nyelven kiadott ásványtan könyvtől független, önálló fölfogásának kialakítását is. Rámutattunk arra is, hogy Benkő Ferenc, az egykori nagyenyedi kollégiumi tudós tanár Magyar Mineralogia című könyvét valószínűleg nem ismerte, hiszen egyik munkájában sem említi meg a címét sem.27
Szabó önálló ásványtan-oktatási felfogását tükrözi Ásványtana harmadik kiadásának előszava 1875-ben: „A felsőbb tanítás megkívánja, hogy a természettudományok idevágó csoportjában nyert eredmények, amennyire ásványokra vonatkoznak, mind tárgyalva legyenek. Az elméleti vagy előkészítő rész ezáltal kibővül annyira, hogy a leíró részben a tanár előadása folyamatában bővebben csakis a kiválóbb fajokat tárgyalhatja, s a vagy 900 ásványfajnak legnagyobb része nem is említtetik. A tanítás célja a tanulónak megmutatni, hogy miként kell valamely ásványt a tudomány jelen állásában felfogni, s hogy mit kell a kézbe adott példányról ilyen szellemben leolvasni. Ezen szempontból a szöveg két részre oszlik: egyik való tanulásra, másik felütésre. Amaz rendesen nagyobb betűvel nyomva, feltűnőbbé van téve.”
Mindez Szabó J. száz évvel ezelőtti véleménye, de megfigyelésre és gondolkodásra nevelő irányelvünk, és tankönyvkiadásunk előírása ma is ugyanez.
„A gyakorlati élet igénye az, hogy az ásványtan minden ismert fajról adjon felvilágosítást…” „Azoknak, kik a leíró természettudomány ezen ágával tudatosan foglalkoznak, kézikönyvül szolgálhasson…” „Az ásványtan a tudomány jelen állásában olyannyira kibővült, hogy valóban a munkafelosztás elve szerint a tanulás könnyítésére szolgál, ha a felsőbb tanítást megelőző fokozatban is már ilyen szellemben történik az előadás.” „Az értelmes tanár ki tudja választani az anyagot, s a tanítást oda irányozza, hogy a tanuló az alakok felismerésében és a fizikai szembetűnőbb tulajdonságokban a kézbe adott példányokon tudjon jártasságot kimutatni, a kémiai tulajdonságokból a főbb alkatrészek ismertetésével be lehet érni…”
Ez a középiskolai, ugyancsak gondolkodásra nevelő oktatási mód a főiskolai előkészítést könnyíti meg mai oktatási reformunk előírásában is. Tapasztalatunk szerint a tanulók többsége a tankönyvi anyagot többé-kevésbé megtanulja, de annak gondolkodva tudatos használatára csak általában később, hivatása gyakorlása közben jön reá.
Ezekre az oktatás-módszertani kérdésekre továbbfejlesztő határozottsággal utal az Ásványtan negyedik kiadásának előszavában is 1893-ban: „Az eltelt 18 év alatt … a tankönyvírás nehezebbé válik … (nehezebb) a tudomány összességét a jelen színvonalnak megfelelőleg úgy állítani egybe, hogy a tanuló egy minden részében harmóniás épületbe találja magát bevezetve…” „Ezen negyedik kiadást is legnagyobbrészt újból kellett írnom.” „Azonban bármennyire igyekezünk is munkánkat minden ágában egyöntetűvé tenni, nehéz elkerülni, de nem is kell attól idegenkedni, hogy a szerző kiválóbb hajlama szerint, annak külön jelleget ne adjon: egyik a kristálytani, más a fizikai, harmadik a kémiai tulajdonságokat pártolja és emeli ki jobban. Én ezen utóbbiak közé tartozom, mert az ásvány ismeretének alapja az anyagának ismerete…”
