KÉSZÜLŐDÉS
KÉSZÜLŐDÉS
A nagy emberek gyermekkoráról általában keveset tudunk, és amit tudunk, az is homályos. Ritkaság, hogy már gyermekkorban jelentkeznek olyan tulajdonságok, melyek a későbbi nagy ember sajátjai. A feljegyzések ezért szórványosak. Tudjuk, hogy Korányi Sándor már a budapesti lakásban született, az Erzsébet körút 54-ben, tudjuk, hogy születésekor két nővére volt, akikkel együtt nevelkedett, és azt is tudjuk, hogy atyja az egyetem professzora, nemcsak állásánál fogva tekintély, hanem munkája és egyénisége révén is. A gyermekkor nyilván gondok nélkül telt. Az anya egész idejét a gyerekeknek s a háztartásnak szentelte. Nyáron a gyerekek a nagyszülőkhöz kerültek, Nagykállóba, Tétre vagy a péceli nyaralóba. Rövid önéletrajzában nosztalgiával említi Korányi Sándor a „régi ház” hatalmas árnyékos kertjét, melyben a család három, de nemegyszer négy generációja került össze egyidőben.
Sándor csendes, szorgalmas gyermek lehetett. A család szerető légköre óvta a külvilágtól. E légkör emléke az a gyerekes írással írt levél, melyet ma is olvashatunk, bár dátum nem szerepel rajta. Rajzolt keretben foglalnak helyet a gömbölyű, gonddal rótt betűk:
„Kedves Atyám! Boldognak érzem magamat, hogy tudok tollat kezembe venni s önnek írásban boldog újévet kívánni, miáltal bebizonyítom, hogy már tanultam valamit, amivel kedveskedni akarok. Azt kívánom ez új év reggelén, édes kedves jó atyám, adjon az ég mindent önnek, amit szíve kíván. Engem pedig továbbra is szeressen, háládatos fia Sándor.”
Ekkor még az írni tudás zavartalan öröme csillog a kisfiú tollvonásán. Egy későbbi, 1878. június 27-én, tehát tizenkét éves korában kelt, anyjához írt levélben már megjelenik az első csalódás és igazságtalanság.
„Ma Purjesz bácsival elmentünk a Hunyadi nyomdába, hol az értesítőt nyomtatják. Itt Purjesz bácsi benézett az értesítőbe, és látta hogy latin- és rajzon kívül mindenből egyesem van, ami elég igazságtalan, mert a két tárgyból is, kiváltképpen a rajzból megérdemeltem volna az egyest. Csak ezeket akarta tudomásul adni szeretett anyjának Sándor.”
A kegyes tanítórendiek (piaristák) buda-pesti főgymnasiumáról az 1882–83-i tanévben kiadott „Tudósítvány” 66-ik lapja az ifjúság érdemsorozatát tartalmazza. A nyolcadik osztályban a magaviseleten kívül nyolc tantárgy szerepel. Korányi Sándor a névsorban huszonegyedik, és tiszta egyessel szerepel. Az osztályban még hárman vannak hasonló előmenetelűek: Szabó Géza, Hayek Adolf és Bezerédy István. Az utóbbi Sándor barátja, mint ez fennmaradt levelezésükből kiderül; Sándor e barátjának számol be 1881-ben, 15 éves korában egy tátrai tartózkodásról és a kirándulásokról – „partie”-król –, amelyeket családja tagjaival, apával, Annával, Frigyessel és a nevelővel tett, és amelyek szépek és fárasztók voltak. Bezerédy István visszaemlékezéseiben így ír barátjáról:
„Olyan pajtásom, akivel évek során át igazán jó barátságban lettem volna, igen kevés volt;… Korányi Sándor, fia az akkor híres orvos tanárnak, ki atyámat utolsó betegségében kezelte…. házukhoz is jártunk (emlékszem egy ott átélt és átunt gyermekbálra), és Sándort már ismertem, mielőtt iskolába járt, sőt ha jól emlékszem, később kezdett nyilvánosan tanulni, mint én. Igen csendes, solid, reális fiú volt, nem sok vizet zavart és nagy szorgalmával pótolta kevésbé fényes tehetségét.”
Ez a Bezerédy István – a bál megítéléséből következtetve – kissé fölényes fiatalember lehetett, és így nem kell minden további nélkül elfogadnunk ítéletét barátja tehetségéről. Ezt a tehetséget talán éppen a szerénység, csendesség, magábavonultság fedte el, de az sem lehetetlen, hogy a serdülő Korányi Sándor későbbi tehetsége ekkor még nem nyilvánult meg.
Korányi Sándor az érettségi bizonyítvány birtokában a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Fakultására iratkozott be. Egyetemi tanulmányairól ismét nem sokat tudunk. Másodéves medikus korában már Lenhossék Mihály mellett dolgozik a II. Bonctani Intézetben, mint díjtalan demonstrátor; 1885-ben a Kórbonctani Intézet díjtalan gyakornoka Scheuthhauer Gusztáv mellett. Már a középiskolában többet dolgozik, mint az átlagos tanuló. A víz munkája a föld felszíne alakulásában című dolgozatával pályadíjat nyer. E munka természettudományos érdeklődését bizonyítja. Az Orvostanhallgatók Segélyező és Önképző Egyletének pályázatára Az állás és a járás coordinatiójának és ataxiájának elmélete című munkáját készíti el, melynek kézirata az Országos Orvostörténeti Könyvtárban található meg. Ez a munka az Orvosi Hetilapban is megjelenik 1887-ben. Az Anatómiai Intézetben végzett munka eredménye a német nyelven is közölt dolgozat a szemlencse fejlődéséről. 1885. június 15-én Mihálkovics a Magyar Tudományos Akadémián Korányi Sándor tanulmányát mutatja be a medence fejlődéséről.
Az idő azonban nemcsak szorgos tanulmányokkal telik. A már említett Bezerédy István 1886-ban, III. éves jogász korában beszámol egy svájci utazásáról, melyet az orvostanhallgató Korányi Sándorral együtt tett 1886 nyarán: „Útitársul ezúttal Korányi Sándor ajánlkozott, kinél kellemesebb és alkalmazkodóbb társat képzelni sem lehet.” Öt hét alatt vasúton, kocsin és jórészt gyalog bejárták az egész országot…
Érdemes volna ismernünk azokat az olvasmányokat is, amelyek a fiatal Korányi Sándort foglalkoztatták. Korányi Frigyes nagy szépirodalmi tájékozottságát sok megnyilvánulásából ismerjük. Egészen bizonyos, hogy az atyai hatás Sándorra ilyen irányban is megnyilvánult. Későbbi – nem szigorúan tudományos jellegű – munkáiban Korányi Sándor is gyakran idéz klasszikusokat, különösen sokszor citálja Goethét, a német és francia filozófusokat. Irodalmi műveltsége mindenki számára, aki előadásait hallgatta, nyilvánvaló volt. Nem kétséges, hogy a klasszikus műveltség alapjait már fiatal korában megszerezte. Egy könyvről azonban biztosan tudjuk, hogy az sokat foglalkoztatta és életútjában is fontos szerepet játszott, ez Claude Bernard munkája: Introduction ŕ l’étude de la médecine experimentale (Bevezetés a kísérleti orvostan tanulmányozásába). A könyvet atyjától kapta, még klinikai szemesztereinek megkezdése előtt, és ketten sok estét töltöttek azzal, hogy e munkát alaposan megbeszélték. E kitűnő és alapvető műnek kétségtelenül szerepe lehetett abban, hogy Korányi Sándor már egészen fiatalon felismerte az élettan alapvető jelentőségét a gyakorlati orvoslásban. De nyilván szerepe volt abban is – noha ezt nyilván nem Sándor egyedül döntötte el –, hogy avatása után nem kezdett rögtön az orvosi munkához, hanem a neves fiziológus, Goltz élettani intézetét kereste fel, és ott dolgozott, majd alaposan szemügyre vette korának ismert külföldi intézeteit, és csak az így nyert alaptudással felvértezve fogott hozzá a gyógyításhoz.
1888. december 1-én avatták orvossá Korányi Sándort a budapesti egyetemen; az 1889. év januárjának eleje már Strassburgban találja. Január 8-án írja levelét atyjának. „Ma már körülbelül rendbejöttem lakásommal, és sietek tudatni mindazt, ami apát érdekelheti. Egyúttal ide mellékelem számadásomat, melyben eddigi kiadásaimat megláthatja apa, és szándékozom azt időnként ezentúl is tenni, nemcsak azért, hogy láthassák apáék, mire költöm a kapott pénzt, hanem azon kéréssel, hogy méltóztassék velem tudatni, miben szeretné apa, ha költségeimet másképp osztanám be…”
Idéztük ezt a levelet, mert – a többi levélhez hasonlóan – számot ad az atya iránti mérhetetlen tiszteletről és a legteljesebb bizalomról, de egyúttal a szerénységről is, mely Korányi Sándor egész életének jellemzője. Strassburgban együtt dolgozik és meleg barátságot köt Jacques Loebbel, aki az élettani methodikákba vezeti be a fiatalembert. Számos levélben szerepel a probléma, hogy szeretne Loebbel ebédelni, meg is teszi néhányszor, de ez túlságosan előkelő és drága, sok időt elvesz. „Apus azt üzeni – válaszolja az anya –, te csak Loebbel ebédelj, azt ő is, én is úgy kívánjuk. Először is az mindig haszon, egy művelt emberrel lenni, és azt semmiképpen sem akarjuk, hogy magad ebédelj, azt sem, hogy német konyhához szokjál. Tudod, életem, mindkettőnk legfőbb vágya, hogy erősödjél és hízzál. Tehát Loebbel kell ebédelni, még pedig jó helyt és jól.”
A lakás, melyben Korányi Sándor lakik, alkovféle helyiségből és hálószobából áll. Az utóbbi fűtetlen folyosóra és egy másik fűtetlen szobába nyílik. „A két kályha tüzét nem lehet kialudni hagyni.” A lakás ára „havi 35 Mark”. Nem kellemes lakás. „Kicsit elhagyva érzem magamat így egyedül, minden ismerős nélkül.” A helyzet azonban csakhamar megváltozik. „Ma voltam magamat bemutatni Goltznál, és ő igen szívesen látott.” Egy későbbi levélben: „Goltz nagyon szíves hozzám, és naponta egy vagy másfél óra hosszat producálja és magyarázza nekem kutyaklinikáját, amely csakugyan rendkívül érdekes.”
Egy, az akkori időkhöz mérten igen modern élettani intézet Goltzé, amelyben nagy számban folynak a műtétek kutyákon. Korányi is jól elsajátítja az experimentális műtétek technikáját. A későbbi Korányi-klinikán is gyakran hallható majd a műtétre váró kutyák ugatása és a negyvenes években hányszor hallottuk az ellenség szájából: „kutyaklinika”. Ez jut eszünkbe, amikor Korányi részletes beszámolóit olvassuk a kutyaműtétekről és a kísérletezés modern útjairól. Loeb volt az, aki a kísérletezés methodikáiba az újoncot bevezette. „Csodálatosan egyszerű methodikái” mély benyomást gyakoroltak a kezdő kutatóra.
Loebről sokszor és igen elismerően ír. Első saját műtéteinél is Loeb segített, egészen addig, míg már önálló kísérletek végzésére is lehetősége nyílt. Loebbel felváltva asszisztáltak egymásnak, a legnagyobb haszon azonban a folytonos beszélgetés volt, a témák és eredmények állandó megbeszélése. Kitűnő kísérletező Goltz is, az intézet vezetője. „Tartózkodik hypothesisek felállításától – írja róla Korányi –, ami a mai világban igen jó példa.” Nem a hipotézisek ellen van kifogása, hanem a kísérleti adatokkal alá nem támasztott, üres hipotézisek ellen.
1889. február 5-i levelében számol be a Mamának egy Goltznál elköltött ebédről: „Először volt valami vadból készült leves, melyet egy nagy leveses tálban tettek az asztalra és a házi asszony osztott ki, aki valamikor, de igen régen, nagyon szép lehetett és igen művelt asszony. Psychologia, Shakespeare, Goethe voltak a témák. Azután jött a sódar, őz és tészta. Úgy látszik, hogy itt nemcsak a vendéglőkben van száműzve a víz az asztalról, és én már majd megfúltam egy korty vízért, de arról le kellett mondanom. Vendég nem volt más, mint Goltznak egy vénkisasszony testvére, aki Nostradamust olvassa. Goltz igen csinosan lakik, nagyon szép képei vannak…”
Ebből a levélből, és sok másból is, kedves humor csendül ki. Ismét sokkal későbbi évek jutnak az eszünkbe. Ebéd Korányi Sándornál, a Váci utcában. Fehér kesztyűs inas – egyben sofőr is – viszi körül a tálat. És a téma Shakespeare, Goethe, etika, konstellációs patológia…
Egyre jobban beleássa magát az idegélettan akkori irodalmába. Türelmesen és szorgalmasan dolgozik, a kezdeti sikertelenségek nem kedvetlenítik el. „Tanulmányaimról apának csak örömmel referálhatok; ámbár most csakugyan nem mondhatom el, hogy önálló munkáimmal szerencsés volnék. A corpus callosum átmetszése bizony csak csalódáshoz vezetett… eddigi összes megfigyeléseim e dologban értéktelenek. De az első kísérletekből magam sem reménylettem igen sokat.”
Már most kialakul későbbi kritikája saját munkáival szemben, szerénysége és az a törekvése, hogy csak olyan adat kerüljön közlésre, mely minden körülmények között megállja a helyét. „…Ezen felfogást itten, akikkel közöltem, hiszik, de Loeb tanácsát elfogadom, és ezen már úgysem új adatok közlését elhagyom, mert polémiához vezetnének a Ferrier iskolájával szemben, amihez nem érzem magamat elég erősnek.”
Más tekintélyes tudósokkal is megismerkedik. „Naunyn, akinek tegnapelőtt bemutattak, tiszteletét küldi Apának.” „Recklinghausenhez járok, aki nagyon szívesen fogadott.” Mindenki szíves és barátságos a neves pesti klinikus csendes, jómodorú és szorgalmas fiához.
A strassburgi idő igen termékeny munkában és tapasztalatokban. Talán akkor nyerjük a legalaposabb képet erről az időszakról, ha egy nagyobb részletet közlünk Korányi Sándor egyik leveléből, melyet atyjának írt 1889 áprilisában.
„…Szorgalmasan járok Naunyn előadásaira is, aki egészen azon módszer szerint ad elő, mint apa. Mindössze 4 asszisztense van, és mindegyik 30 beteget kezel, azonkívül Minkovszky a kórvegytani laboratóriumban, Lévy a bacteriologiaiban, Schrader a physiologiai intézetben dolgoznak. Mindegyik keze alatt áll 1–1 hallgató, ki 2 hónapig olyanféle teendőket végez, mint az apa gyakornokai, de nem ért semmihez. Különben a hallgatók sem a klinikára, sem a laboratoriumba nem járhatnak. Ami igen meglepett engem, az az, hogy itt az emberek mind a francia iskolához csatlakoznak. Naunyn asszisztenseit soha nem küldi Kochhoz, hanem Pasteurhöz. Ideggyógyászat terén szintén nem Leyden, hanem Charcot után indulnak. Különben a Jolly intézete rám meglehetős kis benyomást gyakorolt. Élettanban határozottan Brown-Séquard vezeti az irányt. Du Bois, akinek izomélettana, amint már mindenütt elismerik, csupa hullajelenségeken alapszik, és amelynek tanait képező tüneteket most faleveleken demonstrálják, úgy tekintetik, mint a physiologia félrevezetője, és neki tulajdonítják, hogy a physiologiai intézetekben eddig élő állatokat látni sem lehetett. Ez itt általános vélemény, és rám igazán rosszul hatott az a kíméletlenség, amivel úton-útfélen gúnyolják ezt az embert, aki csak abban hibázott, hogy minden tehetségét és munkáját csakis egy kérdésre fordította, úgyhogy mikor kiindulási pontja hibásnak bizonyult, egész munkásságából semmi sem maradt vissza.
Napom beosztása az, hogy hétkor kelek, 8–10-ig Naunynnál, 10–1/2 2-ig Goltznál vagyok, ekkor Loebbel elmegyek ebédelni, 4 óra tájban a Loeb laboratoriumába megyek, ahol egy kis órát dolgozom, azután megbeszéljük közös munkánkra nézve a teendőket és az eddigi eredményeket, este kétszer hetenként vívok, kétszer-háromszor elmegyek kávéházba újságot olvasni, aztán olvasgatok egy élettant, Eichhorstot, chemiát, miközben a mamától kapott sódarból megvacsorálok. Most vasárnap talán elmegyek Badenbe, hogy egy kis változatosságot hozzak be életembe. Szombatonként eljárok néha a magyarokkal, akik között egy igen tehetséges physikus és egy jó mathematikus van, és akiket felhasználok arra, hogy görbéimet elemezzék, egy sörházba, ahol igen szomorú figurát csinálok, mert a sört még mindig csak keserves képpel tudom meginni.
Az Ilt túlsó partján, velem szemben van Napoleon volt palotája, a mostani egyetemi könyvtár, mely megett a dóm óriási tornya látszik és amelyben sokat gyönyörködöm.”
Jól elképzeljük a jövendő tudóst, aki még a „Bierhalle”-ban is görbéket analizál, illetve analizáltat fizikus és matematikus sorstársaival, sokat tanul, sokat dolgozik és meglehetősen aszkétikusan él. Szobájában a hőmérséklet nem több 12°C-nál. „Még egy thermometert is spendíroztam” – írja, melyen igazolta, hogy valóban hideg van, és nem „puhaságból” fázik. „Ez a hidegségi kura azonban cseppet sem ártott” – állapítja meg. Beszámol arról, hogy se náthája, se köhögése nem volt, hízott is. Már nem olyan finnyás, mint eljövetelekor, a német ételeket is jó étvággyal fogyasztja el. „Hetenként háromszor lovagolok másfél órát – írja a mamának –, ami igen kellemes időtöltés. Mama nyugodt lehet. Igen jól lovagolt lovon járok, és már meglehetősen belejöttem.”
1889 tavaszán atyja tanácsára Párizsba utazik. E tanulmányút célja elsősorban nem szakmai. Korányi Sándor itt az idő rövidsége miatt nem óhajt „témával foglalkozni”, csak intézeteket akar látogatni, és Párizs látnivalóit nézi meg. Véleménye szerint Strassburgban több alkalma van tanulni, mint Párizsban. Itt az intézetek igen szétszórtak. Lassan tájékozódik. Elsősorban Charcot előadásait hallgatja. „Nagyon tanulságosak a Charcot kurzusai – írja levelében –, melyeken minden atkalommal 6–8 beteget mutat be igen célszerűen csoportosítva. Előadása nemigen mutat előkészülésre, de olyan alakban tudja elmondani, amit akar, hogy az megragadja az ember figyelmét, és oly változatosságot tud beszédébe belehozni, hogy igazi élvezettel hallgatom.” Egy későbbi véleménye már nem ilyen kedvező. Charcot előadásában sok színészi vonást lát. Brown-Séquard beteg. Sée klinikáját is meglátogatja. „Sée.., kevés súlyt fektet a tanításra. Hetenként egy előadás. Jó. Többi óráját vizitekkel tölti, melyek igen keveset érnek.” Az idegklinikákon „hysteriások és elmebetegek” kerülnek megfigyelésre és kezelésre. Korányi valamiféle „filosophiai psychologiát” lát orvosi gondolkodás helyett. Franck élettani előadásaiban elsősorban a kitűnő vetítőgép kelti fel a figyelmét.
Felkeresi Munkácsy Mihályt. „Az atelier-je gyönyörű. Most a bécsi múzeum plafon-képeit festi, melyek igazán gyönyörűek.” Egyéb élményei is vannak: társaságba kerül. Fogadónapon vesz részt, „hol alkalmam volt egy öreg párisi dámával megismerkedni, aki a színházakban adott párisi typus egy példája. Az a társalgás és modor, ami itt uralkodik, a német tudományos dámákéval a lehető legnagyobb ellentétben van. Palotákat, múzeumokat néz meg. Az Eiffel toronyról a következő a véleménye: „Egy négy lábon álló óriási kémény kinézésű alkotmány, mely csupa keskeny vaslécből van építve. Szépnek bizony nem lehet mondani, és arányai által mindent agyonnyom, ami közelében van, de mint építmény igen különös… Most már be van fejezve, csak még az elevátor hiányzik belőle.” A párizsi világkiállítás évében vagyunk.
Strassburgban újabb tanulmányok következnek. Goltz laboratóriumában tovább folynak a kísérletek, most már eredményesebben. „Ide mellékelve küldöm apának első strassburgi munkámat, amelyet az utolsó napokban dolgoztam ki” – írja Sándor 1889. május 20-án kelt levelében. Egy tudományos munka megszövegezése ha valaki lelkiismeretesen dolgozik és pontosan óhajt számot adni munkájáról, nem könnyű dolog. Különösen nem könnyű akkor, ha valaki olyan igényes önmagával és munkájával szemben, mint Korányi Sándor. „Az igazat megvallva, soha olyan ügyetlennek nem éreztem magam a stylizálásban, mint mostan, amikor részben gondolatom kifejezésének a nehézsége részben talán az okozott, hogy régen nem írtam már semmit. Azt hiszem, ez a nehézség az alakban kissé érezhető is.” Ha valaki a sorok közt is szeret olvasni, és a közölt szavakban nemcsak a gondolatot keresi, hanem a gondolatok közt működő lelki mechanizmust is, az iménti idézetben azonnal észreveszi a stiláris hibát, mely annak kifejezője, hogy írója valóban ügyetlennek érezte magát a fogalmazásban, és ez a mondat megszövegezésében öntudatlanul is kifejezésre jutott. Nem szabad felednünk azonban, hogy Korányi Sándor első strassburgi tudományos munkáját németül fogalmazta, mint ahogy németül fogalmazta később életének nagy munkáját, a vesemonográfiát is. Bármilyen kitűnően beszélt németül, az mégsem volt anyanyelve, és ez a körülmény hozzájárult a szövegezés nehézségéhez. „Nagyon szeretném, ha apa tudatná véleményét e munkám felett. Holnap megkérem Loeböt, akinek e tekintetben rendkívül bő tapasztalata van, hogy a benne foglaltakat beszélje meg velem, és azután, hogy apa is tudatja velem megjegyzéseit, megkérem Goltzot, hogy engedje meg, hogy munkámat, mint az intézetből kikerültet, közöljem.”
De már néhány nappal később: „Tegnapelőtt tettem postára apa címére egy munkát. Sietek apával tudatni, hogy azóta oly fontos megfigyelést tettem, mely a mondottakra olyan világot vet, hogy az egész dolgot célszerűnek tartom elhalasztani, míg ezirányban több tapasztalatra jutok.” Egy hónappal később azonban: „Goltztól négy munkám fog megjelenni.”
A „Beiträge zur Physiologie der Orientierung und zur physiologischen Optik mit besonderer Berücksichtigung der Erscheinungen bei Thieren mit Grosshirnverstummelungen – Mitteilung aus dem physiologischen Laboratorium des Herrn Professor Dr. Goltz in Strassburg, 1889”, „Über den Einfluss der Schwerkraft auf den zeitlichen Verlauf der geradlinigen Wilkürbewegung unseren Armes”, „Beiträge zur Physiologie der von der Grosshirnrinde ausgelösten Bewegungen und Krümpfe”, „Zur Physiologie der hinteren Theile des Grosshirns” és más hasonló közlemények fogalmat adnak a területről, melyen Korányi Sándor dolgozott. A későbbi években is jelentek meg olyan közlemények, melyeknek kidolgozása ebben az időben történt. Közben Korányi Sándor Recklinghausenhez jár; társadalmi kapcsolatai is szaporodnak („Tegnap Recklinghausennál voltam ebéden, aki igen szívesen köszönti apát”), és különösen sokat foglalkozik kémiával Hoppe-Seylernél. Felmerül több levélben is a kérdés, hogy mi legyen tovább. Korányi Sándort erősen aggasztja a katonaság. Egészségi állapota lényegesen javult; vajon el lehet-e továbbra is intézni a felmentést? A mama „apácska” lehetőségeiben bízik, és úgy látszik, hogy nem hiába. Felmerül az a lehetőség, hogy a fiatalember Nothnagel klinikáján tanuljon tovább. „Elég theoretikus ismeretem lesz arra, hogy azokat egy kis szerencsével a klinika terén haszonnal alkalmazhassam.”
Bármennyi élettani és kémiai tanulmány és ismeretszerzés fonja át Korányi Sándor napjait, nyilván atyja hatására, egy pillanatig sem gondol arra, hogy későbbi éveiben ne betegekkel foglalkozzék. Minden physiologia és kémia csak alapismeret, előkészület a klinikumhoz. Hogy hol kerüljön a betegekkel kapcsolatba, külföldön-e vagy otthon, hamar eldől. Hiszen lehet-e különb lehetősége egy fiatal orvosnak további életpályájának elkezdésére, mint saját, nagyhírű és tudós atyja intézetében?
Hivatalos irat, kézzel írva, 1889 nyarán:
„Hogy Korányi Sándor az I. Belgyógy. Klinikán díjtalan gyakornokul kineveztetett, tudomásul veszem, és őt említett állomásán 1889. május 1-től 1890. ápr. 30-ig egy évre megerősítem. Budapest, 1889. jún. 4. A miniszter meghagyásából Dr. Markusovszky L.”
És egy évvel később: „…még egy további évre meghagyatván, erről szóló jelentést jóváhagyólag tudomásul vettem, és nevezettet alkalmazásában megerősítem. Bpest, 1890. máj. 24. A miniszter meghagyásából Dr. Markusovszky L.”
