III. FEJEZET
III. FEJEZET
(A leghitványabb falu.)
Éppen az estét harangozták, midőn a falu szélére értek az útmutató táblához, melyen ez a felirat volt olvasható:
»Majornok Helység:
Tilos a pipázás.
De azért a nemzetes úr a világért sem vette ki szájából az ezüst kupakos tajtékpipát: a törvény csak a paraszt embert kötelezi, az armális nagy úr, – nem imponálhat annak egyéb betű a világon, csak az, ami a Corpus Jurisban vagyon.
Ezalatt a csendbiztos és foglya gyorsított léptekkel mentek keresztül a Csoltó hídján, s a főutcáról a kertek alá kerültek számos »dicsértessék«-re mondván rá Gerge uram a »mindörökké ámen«-t, csupán egyhelyütt kívánt jó estét, a Graczáék portája előtt, mert a Graczáék már nemesi família, s dukál, hogy egészen illedelmesen köszönjön a »szent korona tagjai«-nak, kik éppen két elszabadult malac után futkosnak a lucernásban.
Innen túl már csupa nemesek laknak egész a »savanyú kút«-ig. Olyan ez, mint Párizsban a St.-Germain negyed, azzal a különbséggel, hogy külsőleg éppen semmi különbség a felvég és alvég között: ugyanazon szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifraságain látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt »Salva Gvardia«, némelyiken a gazda vagy az építő családtag neve »Nemes Laczkó István« vagy »ns. Ujlaki Gábor«. Aztán itt mégis nagyobb a tisztaság és a külcsín. Tessék megnézni, teszem azt, a Toldy János házát, vagy a Piry Mátyás uramét: még a szolgabíró is megférne benne szükségből.
Miért hát, hogy mégis ez a leghitványabb falu a vidéken?
Talán mert feneketlen sárfészek, mert egyetlen kövezett útja sincs? No, bizony ennek igen egyszerű volna a magyarázata. Mind olyan vicispánok uralkodtak a vármegyében, akiknek nem volt Majornokon szeretőjük, minélfogva mindenik arra felé építtette az országutakat, ahol udvarolt. Az valami természetes is, azon nem ütközhetik meg senki. Már azt a vármegye hatalma követeli, hogy a vicispán négy lova úgy röpüljön, mintha szárnya volna. S bizony a jó út a jó lónak a szárnya!
Ott van a bodonyi országút, olyan akár a palló, a szép Bitzó Erzsébetnek köszönheti a Cserhát, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Hanem iszen lesz már ide is út, még tán veres márványból is, hogy ím nagyra nőttek a Majornoky kisasszonyok: kivált ha beüt a jövő restóráció, s a fiatal Szentillényi lesz alispánná.
No, de nem is az út itt a baj, más, egészen más dolgok gázolják le Majornok becsületét a világ előtt…
A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos főispán mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítő volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs, az t. i. hogy a híres Gerge István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az, hogy a megye egyik leggazdagabb ura, Szentillényi György szintén itt lakik. Kastélyát nem látjuk, mert az lent a völgyben fekszik, hanem bádog fedele és tornyocskái idecsillognak… éppen ott ni… a harangláb irányában.
Ami a falu szégyenítő voltát illeti, azt sem hallgathatom el.
A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rénusi forintot ígérték a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy a határszélen fekvő Majornok oda kebeleztessék.
Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvanöt frt. ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság, mely Majornok után háramlik a nemes municípiumra!
Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság őrajta esik meg.
A majornoki nemesek ketten mennek egy pár csizmában restórálni. Két embernek (még ha majornoki emberek is) közönségesen négy lába lévén, a kordován burkolat csak azon a két lábon vagyon, amelyik nagy kevélyen lelóg a fölzászlózott kocsiról, a másik két láthatatlan láb meztelen és a pokrócba van betakarva.
A majornoki ember bal lábbal lép fel a fürhéces kocsira, és a dohányzacskójában sárgarépát hord.
Persze merő ráfogás az egész – de ha nem lehet magukat kimosni alóla!
A majornoki magistrátus határozta el azt is, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandó módon. Kihozatta egy decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márvány emlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette fel az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsű versezetet:
Majornokon a kolera böcsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme,
Dicsértössék az úr neve
Ámen!
De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a sebes Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
Ővelük történt, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánkakásával bevetett majorsághoz érének, azt hitték, a veres tenger: beugráltak, megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, csak tizenegyen vannak. Az egyik palóc befúlt a hajdina-kásába, vagy hogy Tuba Istók uram tévesztette el az olvasással: önmagát mindig kihagyván.
De minek soroljuk fel a hosszú lajstromot, mely mindig szaporodik, s annyi keserűséget okoz a helység lakóinak, hogy immáron el szokták tagadni, ha megkérdik tőlük, hovávalók.
Otthon azonban nyílt villongások tárgya ez réges-régen, a nemesek azon panaszkodnak, hogy a parasztok butasága miatt szenved csorbát jóhírnevük, míg ellenben a parasztok meg vannak győződve, hogy a »bocskoros urak« teszik a helységet nevetségessé. Íme ott van az öreg Kolonczy Márton, aki fiatal korában, mikor két heti távollét után hazajött a szurrekcióból, annyira megkicsinyelte Majornokot, hogy sehogy sem tudott hazatalálni az apja szalmafedeles házába, ott a Szt.-Vendelin soron, hanem csupa hányavetiségből tűnődve nézegette a házakat, mintha emlékezetében keresné a magukét. »Micsoda, hát már nem ösmersz a házatokra, Marci?« – szólítja meg egy szomszédja, mire az kevély hetykeséggel felelé: »Az ördög ösmerhetne minden apró ólat.« Innen a csúfos mondás, hogy a majornoki ember, ha két napig oda van otthonról, vissza nem talál többé.
No bizony, hajtják a nemesek, ez csak egy kis úrhatnámság, mely a szegény emberből is kikérezkedik. Azért kék vér a kék vér, hogy több a pattanása. Ez is csak egy olyan pattanás! s elvégre is minden nemesember olyan úr, akár maga a nádorispán őfensége. Hanem a parasztságban van a hiba: azok születnek agyvelő nélkül Majornokon! Ott a Gólya-Nagy János esete. A’ bizony vasat vitt csónakján a megáradt Csoltó folyón keresztül az épülő pincéjéhez. Túlrakta a csónakot a boldogtalan, úgy, hogy az kezdett a folyam közepén alámerülni. Nosza, gyorsan, a vízbe hányni a vasrudakat. Hanem, hogy a helyet megtalálja, s visszajöhessen vasmacskával a leeresztegetett vasakért, Gólya-Nagy János uram kivette a bicsakját és a csónakján csinált vízszintesen egy jegyet, azon a helyen, ahol a vasat lebocsátotta.
Világos dolog, hogy soha többé nem talált rá, s a »leghitványabb falut« megint hetekig nevette a vármegye.
Hanem hiszen csak nevessen, lesz még restóráció a világon, s akkor majd megmutatja a majornoki nemesség, hogy micsoda ő…
Megválasztják alispánnak a fiatal Szentillényi Lázárt, s ha egyszer majornoki ember székel bent a megye palotájában, hatalmas, mindenható lesz a majornoki nemesség.
Kiviszik, igenis, ki fogják vinni, hogy a nemességlakta felső-vég más névre kereszteltessék, mint külön falu, s az alsó-vég maradjon, ami volt, Majornoknak.
Maga a palatinus is lejön Budáról erre a keresztelőre s új címereket és donációkat fog kiosztogatni nemzetes uraimék között.
…………………………………………………….....................
A Majornoky-udvarház L-re volt építve, a »kétlovas« családok kedvenc stíljében, mert a nemes vármegye még ebben az időben is a lovak szerint mérte az emberek előkelőségét.
A primipilus családok négy lovon járnak és »kastélyos« urak, míg a másodrendű famíliának, ha kétszerte jobban engedné is jövedelme, vakmerő szemtelenség négyesben járni, s nagy visszatetszést szül, hacsak valamelyik tagja viceispánságig nem viszi.
A főispán és várúr már befoghat öt lovat is, sőt egyenesen ez a »gála«; még fullajtárt is szalajthat a kocsi előtt.
A Majornoky-háznak az L-betű a rangja, egyedüli fénye a kaloda, mely ott terpeszkedik a kapu mellett, képviselve a büntető hatalmat, és egyedüli dísze a folyosókon a leanderek, mert ezek árulják el, hogy ott bent a szobákban nyíló rózsák vannak.
Az udvar pedig tele van mákvirággal: tarkábbnál-tarkább karavánok hűselnek sorjában, gyanús kinézésű bocskoros tótok, hosszú hajjal, melyet görbe fésű tart össze hátul, és átkozódó tótasszonyok várják részint remegve, részint reményteljesen a csendbiztos urat, ki éppen most lépeget a szérű felül, s útközben, hogy ne fogyjon az idő hiába, az öreg béressel vált néhány szót a gazdaságról:
– Milyen a vetés a »királyné szoknyáján«? (Egy nagyon széles dűlőt neveznek így Majornokon.)
– Maradhatós, tekintetes uram, maradhatós…
A telivér palóc külön sajátságos szavakkal fejezi ki a fogalmakat.
– Be lehet-e hozni a sarjút? Milyen az út?
– Csintalan, tekintetes uram, csintalan…
– No, hát akkor ne bántsuk e héten.
Azután az egyik ácsorgó pandúrhoz fordul Gerge:
– Miféle nép ez itten?
– Panaszosok, tolvajok s a többi…
– Ki fogom őket hallgatni. Hadd jöjjenek sorba a szobámba. Kend pedig, András…
– Parancsoljon, csendbiztos úr!
– Kend arra vigyáz, hogy az én derék barátom, Jasztrab, meg ne unja magát. Amit a szája, szeme kíván, minden teljesedjék. Úgy vegye kend, mintha egy esztergomi kanonok volna a keze alatt.
Jasztrab kéjittasan hunyta be a szemeit ezekre a nagy mondásokra, melyekkel a hitvány csirkefogók fülehallatára tisztelte meg Gerge, András pedig hunyorított egyet az ura fele, mintha mondaná: »s a többi«.
Gerge bement a szobájába, a tömeg megmozdult az udvaron, s pozíciót foglalt az ajtónál.
A bírák miatt meg kellett a vallatásokat tartani az esti órákban is, mert azoknak még haza kell menniök éjszakára, s ők arravalók a vádlottak mellett, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérjék a vallatás alatt felmerülő kérdéseket. Még akkor nem az iktató száma szerint előzte meg az egyik ügy a másikat, hanem amely bíró a legtávolabb lakott, annak az embereivel végeztek legelőbb.
Valami bonyodalmas tolvajlási eset volt az első, mely igen felbőszíté Gergét, sehogy sem bírván abba világosságot hozni, már éppen kínzó eszközökhöz akart folyamodni (amit igen ritkán tesz, s mindig megbán), midőn egy picike ember sompolygott be a szobába.
Sápadt vézna fiú volt, értelmes vonásokkal, nagy kék szemekkel, gyönyörű magas homlokkal, melyet kidagadó erek szeltek keresztül-kasul. Vonásain a gyermekeknél sajátszerű bánat ömlött el.
Ettől a szomorú arctól egyszerre kiderült a Gergéé: odaintette a fiút magához, gyöngéden a térdeire ültette, s mialatt a vallatást folytatná, ővele is ráért beszélgetni.
– Hát a nénik küldtek? Hogy hány órakor vacsoráljunk? Mondd meg nekik, hogy tíz órakor.
De az inkvizíció csak nem akart jobb fordulatot venni. A vádlottak ügyesen kerülték ki a fogas kérdéseket. Ezeket alighanem Teléry Kristóf tanította be. Mert csak ennek az egyetlen prókatornak van a vármegyében annyi esze, hogy össze meri mérni a Gergéével.
Kezdett ideges, türelmetlen lenni:
– Eredj, no, megnézni te is, fiam, mit főz a Borcsa nénéd vacsorára.
– Tudom mit: derelyét.
– Nem szereted?
– Dehogy nem.
– Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?
– Mert még jobban szeretem a vallatást. Annak örülnék, ha mindennap vallatnának.
– Jól van, gyerek, vicispán vagy főbíró lesz belőled. No, mi szeretnél jobban lenni; vicispán-e, vagy főbíró?
– Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy apa engem is vallatna.
Ezen aztán olyan jóízűen nevetett Gerge István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörülgette olajos kendőjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.
Galambősz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltó kinézése volt az öregnek, hogy Gerge uram elcsudálkozva kérdé:
– Hogy vegyül kend ide, öreg apó? Mi járatban van kend?
– A Majgó Márton vagyok, teens uram, – szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.
– Majgó, a tolvaj? – kiáltott fel Gerge szokatlan megütközéssel. – Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?
– Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszárus uram.
– Hány éves kend?
– Nyolcvanhat leszek aratáskor.
Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény ropogó hangon feddé meg:
– Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást! Nem szégyenli magát?
– Az apám vett rá – mentegetőzék Majgó Márton.
– Micsoda? – ugrott fel Gerge, kis fiát hirtelen lerázva a térdéről. – Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
– Magammal hoztam – jegyzé meg a bíró, s kinyitván az ajtót, kikiáltott:
– Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előrenyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.
– Kend ennek az embernek az apja?
– Én volnék – felelé az idősebb Majgó kelletlenül. – Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.
Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.
– Igenis, apám vett rá… – ismétlé Majgó Márton.
– Hallgass, te tacskó! – kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba – puskalövésnek is… – Szemtelen fattyú-kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, csak kerülj haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!
