II. FEJEZET
II. FEJEZET
(Szlimák és Jasztrab.)
A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra múlva íme mind a három foglyát visszaküldi Gerge kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kísértetés céljára való tekintettel (a felvett jegyzőkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra felszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúr-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.
Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem a saját emberét küldé közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez.
– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki sem látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam Matyko, az isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matyko, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a nehány szótól, s mélyen felsóhajtott:
– Az volna nekem jó, komiszárus uram.
– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.
Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.
– Az csak a gyöngyélet, fiam Matyko – vitte odább a Matyej képzeletét Gerge uram –, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.
– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.
– Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem, Matyko. Látod, most még először elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk erről, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak az árnyéka.
Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé-fölfelé a rézcsattos másfél-arasznyi széles szíjat.
– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?
– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokára.
Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:
– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott nagy idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.
– Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
– Itt a becsületes parulám!
– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s amiként én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét…
– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.
– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok; hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.
– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.
– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat s akkor én felterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstől.
– De hát aztán?
– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme felcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.
– Áll a dolog komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hűségesen referált a pandúr-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.
– Nos fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.
– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.
– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod, s milyen töredelmességgel ismered be a hibáidat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét másodnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy ákácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar-bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár lakására, a mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?
– Nem, nem – sziszegé megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.
Nem egyszer történt, puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.
Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt, hol ő volt a korlátlan király, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egy maga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.
Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.
– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak vala, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopata« rengetegbe.
Az erdőnek volt egy »messzelátó« pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a »Motuz« völgyéig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.
Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.
Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez, az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.
– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. Érted jöttem, édes fiam! Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapca-betyárnak, akit ha elfognak jó, ha el nem fognak akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:
– Ismerlek, ördöngős csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.
Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott, s mind a két csövét elsütötte.
A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercre sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki a zsebéből hirtelen, s midőn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltja rá bátor csengő hangon. – Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles, tót kalapját, fojtott tompa hangon hörgé:
– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.
– De csak furfangos nagyeszű ember vagy te Gyurka! Ugye te törted fel a Motosiczky-pincét?
– Bizony isten nem volt bezárva.
– Tudom fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.
– Körömnyi hasznom nem volt, nagyuram; zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.
– Mind jó volna ez, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy agyon verted a nagyatyádat…
– Kinek mi köze hozzá? – pattant fel Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen az én öregapám volt!
– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.
