A DEMOKRATA • 1887
A DEMOKRATA •
1887
1887
Valahányszor a mi demokrataságunkról van szó valahol, rendesen el szoktam beszélni a Kállay Ákos történetét. De most már annyira nincs is szó a magyar demokrataságról, hogy többé el sem beszélhetem a históriámat, átadom hát az utókornak ad akta. Hogyha netalán még valaha szó találna lenni a demokráciáról, szolgáljon részint elrettentő, részint illusztráló példának ez az eset.
Kállay Ákost bizonyosan önök is ösmerték. Ő volt a legnagyobb demokrata a Házban, valamikor a szélsőbalhoz tartozván. De még a demokrataságánál is nagyobb volt a sárgás kanári-szín bajusza, mellyel, ha kedve tartja, körülcsavarhatta volna a fülét, s mely szépen, szeretetteljesen összeolvadt hasonló színű szakállával.
Éppen a kerületébe utazott az öreg úr a választások előtt, midőn a szerencsi indóházban összejöttünk. Valami baja támadt a vonatnak, ott vesztegelt vagy két óra hosszat.
Kállay csöndes borozgatásban várta az indulást a suitjével és egészen belemerült a demokrácia magasztos tanainak magyarázatába. Apró szemei lázasan csillogtak, heves gesztusokkal szidta a kormányt.
E pillanatban két zempléni paraszt sompolygott be az étterembe, kik az üvegajtón át már eddig is kíváncsian kukucskáltak be a borozgató utasokra.
Az egyik odaállt sunyi képpel Kállay elé, s miután végignézegette, így szólt:
– Tekintetes uram, valami kérésem volna.
– No, mi az? – kérdé Kállay Ákos nyájasan.
– Hát abban van a dolog, hogy mi a komámmal, Sós Istvánnyal fogadtunk odakünn két pengő forintba.
– No, és aztán? Hát én döntsem el?
– Az ám. Mert el sem döntheti azt más emberfia.
– Hát mibe fogadtatok, édes fiam?
– Azt mondja a komám, hogy a tekintetes úr bajusza nem igazi bajusz; hogy azt mondja, hamis bajusz.
– Most is amondó vagyok – erősítgette Sós Istvány.
– Én pedig azt mondom, hogy igazi ajakos bajusz a tekintetes úré… Hát melyikünk nyert mármost?
– Te nyertél, édes fiam! – mondá Kállay Ákos egy kicsit röstelkedve a téma miatt.
– No, lássa, kend – rikkantott fel vidáman a nyertes paraszt. – Ide azzal a két »Zsofkával«. (Zemplénben úgy hívják a forintost, mert hajdan a Zsófia főhercegasszony arcképe volt a forintosokon.) – De nem addig a, Maszlag koma! Zsákban levő macska egeret nem foghat. Nem addig, míg én meg nem nézem azt a bajuszt. Ide azzal a bajusszal, hallja az úr!
S ezzel odaugrott Ákos bácsihoz Sós Istvány, hogy a bajuszát megmarkolja.
Kállay összerezzent, a vér arcába tódult és nagy bosszankodásban habozott egy percig, mit csináljon, mígnem valaki a környezetéből beleszólt:
– Már csak engedd, bátyám, mert ez is hozzátartozik a demokráciához.
Ez a szó megszelídítette Ákos bácsit, türelmesen nyújtotta oda az ábrázatát, mint egy bárány.
– Jól van, jól. Nézegessétek meg, édes gyermekeim, és győződjetek meg róla.
Erre aztán neki szabadult a bajusznak Sós koma: külön választotta a szakálltól, megnézegette balról is, jobbról is, először összevéve, azután külön szálankint, hogy melyik szál hova tartozik, ez a bajuszhoz, amaz a szakállhoz, miközben éktelen káromkodásokban tört ki:
– Nini, aki árgyélusa van, hát csakugyan bajusz ez végig? Egye meg a kutya, hogy mitől nőtt ez!… Kép pengőm siratja meg. – De nem, mégse lehet az. Ki van ez toldva valahol.
Megmorzsolgatta a kezei közt, megvakarta a fejét: »Ejnye, ejnye, de cudar egy jószág«.
Egy keserveset köpött a pádimentumra: »No, engem ugyan megtett az úr«.
Eközben egy mentő gondolata támadt Sós uramnak: hogy hátha mégis hamis a bajusz és csak oda van valamivel ragasztva az orra alá, nosza hamar egy nagyot rántott a félbajuszon.
Kállay fölszisszent.
– Mit csinál?
De oda se hallgatott a kárvallott Sós koma: neki Kállay nem is egzisztált, csak mint fogadási alany és azon gondolkozott, hogy ha a bajusz nem hamis, hát netalán tán a fej lesz hamis. S miután figyelmesen körülnézegette, nekifogott, megtapogatni a váll-lapockáknál, nincs-e valahol hozzá toldva a törzshöz.
De már erre aztán felugrott Kállay nagy dühösen, vérbe borult a szeme, halántéka lüktetett és a két kezével megragadta Sós koma nyakravalóját.
– Mindjárt megfojtlak, te hitvány paraszt – hörgé –, megöllek akasztófáravaló! Hát tudod te, kivel beszélsz?
– Bátyám, bátyám – gúnyolódtak vele a kísérői. – El ne feledje, hogy demokrata!
Erre még bőszebb lett az öreg.
– Nem vagyok én demokrata. Nem kell sem testemnek, sem lelkemnek. Hazudtam. Arisztokrata vagyok. Megfojtlak, kutya – ordítá. – A börtönben rothadsz meg. Megmutatom, hadd tudják meg az unokáid unokái is, mi az egy Kállayt megbosszantani.
A Sós koma ámult-bámult, mi nem lelte a tekintetes urat. Hiszen ő nem tett semmi rosszat, hiszen csak a fogadásról van szó, s ő alaposan akart meggyőződni a bajusz mibenlétéről a saját modora szerint – ennyi az egész.
Kállay Ákos ettől a naptól kezdve sohasem vallotta magát többé demokratának.
– Kiábrándultam a népből – szokta mondani.
Pedig igazán nagy demokrata volt, de hiába, minthogy a bajusza még nagyobb volt a demokrataságnál, a nagyobb megölte a kisebbet.
