A BORSI ÜNNEP • 1882
A BORSI ÜNNEP •
1882
1882
Jókai regényt írván a Rákóczi-korból, magával vitte oda is a Tisza és a Visontai-Kovách családot. Ezek nélkül nem lehet már regényt sem írni.
És valóban is, én, aki csak nemrég olvastam el a gyönyörű könyvet, annak impressziói alatt indultam el a borsi Rákóczi-ünnepre, s egészen átengedtem magam az emlékeknek, melyek útközben elém tolultak az egyes vidékeknél, hol a kuruc-hadak vonultak el egykor. A Sajó és a Bodrog vize csendesen folydogál. Gyász tapad az egyikhez, fény a másikhoz, csaták és népdalok mindenikhez. Tokaj hegyei, a Hegyalja, a híres Sárospatak! Mintha hallanám valahol messze a tárogatót. S amint valami robogás hallik, s felzúg az erdő, Bercsényi, Bezerédy lovasait várom onnan előcsörtetni.
Semmi sem rontja az illúziót. Még az sem, hogy két ismeretlen útitársam Tisza uramat dícséri. Hiszen Tiszáné nagyasszonyom csakugyan derék egy asszony, nem irigylem hát famíliájabeli embertől a jószót. Dícsérik pedig Tisza uramat annak okáért, hogy micsoda derék dolog az, miszerint kedvelt hívének, Visontai-Kovách László uram őkegyelmének, a granáriumja mellett megyen a vasút, úgyhogy amikor a granárium ajtóban meglökik a zsákot, az a kis dobogón keresztül egyenesen a vagonba gurul.
S ez annál szebb dolog, mert Gyöngyösnek kellene tulajdonképpen mennie a vaskocsinak, de az útközben meggondolja magát és Vámosgyörknek kanyarodik a granáriumhoz.
Igazi kurucvilág ez! A régi nevekkel, a régi emberekkel. Még az Ocskay nevét is ott találom egy körrendelet alatt a szerencsi indóházban.
Talán élelmiszereket sarcol itt Ocskay uram a kurucai számára. Nem biz az, hanem intés a községi pótlék nyolc nap alatti, különbeni végrehajtás terhe melletti beszolgáltatására a magy. kir. központi adóhivatalba. Aztán hohó, hiszen nem is Ocskay László az, hanem Ocskay Jakab – Altmannak hívták tavaly még!
Közel Sátoraljaújhelyhez kezdtek szállingózni a deputációk az egyes állomásokon. Egy pár jó hazafi, innen-onnan az ábrándozók kicsiny tábora, akik el akarnak jutni ahhoz a házhoz, melyben az utolsó Úr született. Az utolsó Úr, aki parancsolni akart itt, ahol ma már csak szolgálni tudnak.
Én Kállay Ákos bácsival jutottam egy kupéba. Az öreg úrnak mindjárt az első állomáson akadt egy kis kalandja. Két paraszt fogadott rá, hogy a bajusza nem igazi. Minthogy fogadás tárgyát képezte a dolog, a két paraszt előtt konstatálni kellett a bajusznak valódi voltát, mire fejcsóválva fizette ki a vesztes fél a négy liter bort. De azért a nagy bajuszt még máig sem hiszi igazinak.
Ákos bácsi kedvét éppen nem rontotta el ez a scéna, sokkal jobban elkeseríté, hogy alig voltunk nyolcan, akik a Rákóczi-ünnepélyre tartottunk.
– Szegény fejedelem! – dünnyögé. – Most másodszor fognak téged proskribálni Magyarországon.
Körülbelül úgy is volt. Az ünnepélyt nem bírták országossá emelni. A Kisfaludy Társaság két küldöttjén és a Petőfi Társulat egy képviselőjén kívül csak a szomszéd megyék és városokból volt néhány vendég. A képviselőház, mely meg volt híva, nem is felelt. Még Thaly se jött: azt híresztelték a városban, hogy azért, mert megírta neki valaki, hogy nem érdemes eljönni.
A lehangoltság teljes volt, hanem azért csakhamar felvidultunk. Lengő zászlók látása mindig bizonyos szárnyalást kölcsönöz a magyar embernek. Mind nemzeti zászlók és csak egy néhány idegenszerű: de ezúttal nem sárga-feketék, hanem sárga-kékek, a Rákóczi-ház színei.
Hát ilyenek lobogtak itt valaha! Régen volt az! Düledék már azóta a torony is, mely nyelüket fogta.
Ákos bácsi egészen elérzékenyült, mikor a fejedelmi zászlókat megpillantotta, egy pár könny csordult le arra a nagy szürke bajuszra, azokból a szelíd szürke szemekből.
– Hidd el, öcsém, ez életemnek legboldogabb napja.
Még akkor nem tudhatta, hogy az nap el fogják annektálni a pakktáskáját. Mert a »legboldogabb napra« mégis egy kicsit kényelmetlen tétel az ilyen a programon.
Én sokkal boldogabb voltam, nekem csak az esernyőm esett áldozatul és az illúzióm.
Az ünnepélyről terjedelmes sürgönyökben referáltak a lapok, majd minden külső részlet ismertetve volt, a belső részletekbe behatolni pedig kényes dolog.
Az ünnepélyt tulajdonképpen egy kis társaság rendezte. A társaság »turisták«-nak nevezi magát, melynek élén Boruth Elemér érdemes írótársunk áll. Ezek a »turisták« arról nevezetesek, hogy sohasem utaznak. Hanem azért igen sikkes vacsoráló és kuglizó kompánia. Egyszer az a szép ötletük támadt, hogy néhány hangversenyt s több effélét rendeznek s a begyűlt pénzből táblát állítanak a borsi házra.
Az összeg növekedett s tavaly odáig jutott, hogy az igen díszes emléktábla kikerült belüle. Kár azonban, hogy a kegyeletből apró megyei versengési céloknak engedtek zsákmányolást.
S az egyik hiba szüli a másikat. Amint elhatározták, hogy hadd legyen ez demonstráció a főispán és pártja ellen, mindjárt jött a másik hiba. Ha demonstráció lesz, legyen hát minél nagyobb – hogy annál nagyobbat csattanjon. Eleinte csak kegyeletes helyi ünnepélynek volt szánva a dolog. A lelkes turisták elköltenek a leleplezés után egy vidám lakomát, megszólal a Rákóczi-nóta, összecsendülnek a poharak, s Hegyalja nemes nedve mellett visszaringatja magát a lélek a daliás régi időkbe… ez lesz az egész. És az jó is lett volna így.
Csakhogy most már ez nem ért semmit. Okvetetlen országosnak kell lennie az ünnepélynek, hogy a lapok foglalkozzanak vele, mert egy demonstráció »otthon« csak annyi, mint az ígéret négyszemközt. Tanúk kellenek ide minél többen.
Így lettek meghíva az ünnepélyre a képviselőház, a municipiumok, az Akadémia, Kisfaludy Társaság stb., s így lettek, akik megjelentek, akaratlanul eszközei kicsinyes megyei intrikáknak.
Bizonyára nem fogják megköszönni az ilyet sem az Akadémia, sem a Kisfaludy Társaság, sem más irodalmi komoly célú intézetek, s máskor óvatosabbak lesznek, hogy hova menesszenek küldöttséget.
A borsi ház jelenleg Széchényi grófné birtoka, igen elhanyagolt állapotban van. Még ezelőtt husz-huszonöt évvel megvolt a kastély jellege, de átalakították istállóknak, s azóta igazán szánandó kinézése van. A jobb szárny, ahova a gyönyörű emléktáblát (mely kétezer forintba került) helyezték, még lakható, s jelenleg egy gazdatiszt foglalja el a szobát, hol Zrínyi Ilona történelmünk legérdesebb alakját szülte. Egyébiránt a kastély, vagyis inkább udvarház, sohasem lehetett valami fényes lakhely, s alkalmasint nem is családtagok számára volt építve.
Az ünnepély minden tekintetben szegényes volt, úgy egy falusi iskolamester emlékét illik ünnepelni. A turisták azzal mentegetőztek, hogy nem volt rá pénzük, ami igaz is, csak abban tévesztették el, hogy minek híttak hát vendégeket? A program a kuruc-labanc időkre emlékeztetett, annyiban, hogy először jött egy kuruc bevezető beszéd, mely a függetlenséget, szabadságot dicsőítette, utána egy labanc vers, mely a közösügyeket magasztalta, s abból megtudtuk, hogy II. Rákóczi tulajdonképpen a delegáció intézményeért fogott fegyvert. Most már megvan: nyugodtan alhatik őnagysága ott, ahol van, a pogányok földjén… A következő költemény megint csak kuruc vers volt, s ez így ment tovább.
Az ünnepély után szétoszlott a közönség az erdőcskében, mely elég sok érdekes látványt nyújtott. A katlanokban rotyogtak az ételek, a hevenyészett kemencékben sültek a pecsenyék, rétesek, híres főzőnők, szakácsok, kukták sürögtek-forogtak ott, iszonyú kevélyen a mesterségükre. Távolabb a fekete kávét főzték egy óriási üstben. Még távolabb a cukrászda volt felállítva különféle nyalánkságokkal. Ez volt a legszebb pont. A sok szebbnél-szebb asszony és leány itt ütötte fel tanyáját.
Hát a népünnepély? No, ez nem igen sikerült. A zempléni népet nem igen lehet mutogatni. A szebbik nem a csúnyábbik. Nagy embereket még mindig produkál Zemplén. Még egy Rákóczit is szülhet egyszer úgy lehet, de már kuruc daliákat sohasem.
Kérdezősködtem, hogy mi tette e népet ilyen satnya, gyengévé. Mondták, hogy a pálinkaivás, kivált a tótságot, hol nagy mértékben van elharapózva.
Csodálkoztam rajta, hogy íme, mégis milyen józanok ezek az emberek, dacára annak, hogy ingyen népünnepen vannak.
Akkor még nem tudtam, hogy kénytelenségből éppen azért.
Ami a népviseletet illeti, az igen csinos, de a legkorszerűbbek voltak a lengyel zsidók tincseikkel és a koldusok, kik úton-útfélen megállították az embert a zaklatásaikkal: ezek énekelhették volna legkeservesebben: »Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédy«.
Érdekes látványt nyújtott az óriási sátor, melyben három asztal volt elhelyezve, mindenik száznegyven terítékkel s még ezek közt is a leghosszabb asztal a középső. Aki tósztot akart mondani, kénytelen volt az asztal közepe mellől beszélni, s még akkor sem hallották a végeken ülők.
A hangulat nagyon nyomott volt az ebéden. A főemberek visszavonultak, s szétszórva húzódtak meg az asztaloknál. Az úgynevezett »hivatalos tósztok« a következők: Meczner képviselő Rákóczi emlékére ivott, Kossuthot pedig kántoros klapanciákban Bajusz József éltette. Majd Fejes mondott igen szép tósztot a három irodalmi társulat küldöttjeire. Az ebéd igen ízletes volt s igen olcsó – a viszonyokhoz képest. A rendező bizottság előzékenyen gondoskodott arról, hogy a meghívott vendégek is kapjanak ebédet, pedig helybeliek is kiszorultak az asztaloktól, s kénytelenek voltak az erdőben elkülönítve falatozó csoportokhoz csatlakozni, hol az otthonról hozott hideg sülteket tálalták fel, s itták hozzá a pompás tokaji aszúborokat – amikben nagy bőség volt az ebédnél.
A legtöbb élénkséget néhány fiatal hölgy és egypár gyermekleány szerezte, kik a Rákóczi arcképét és az emléktábla meg a borsi kastély fotografiáját árulták olyan ügyességgel, mint akár a fővárosi bazárok hölgyei. Talán a leg-legkedvesebb volt ezek között egy kis négyéves gyönyörű barna lányka, Izsépy Lenke; ahogy az tudott kínálni, az valami öröm volt.
Úgy röpködött, mint egy kis madár asztaltól asztalhoz, hosszú fekete hajacskája a szalmakalap alól kioldozva, csak úgy himbálózott jobbra-balra.
– Vegyék meg Rákóczi bácsit.
– Hogy adja picikém?
– Ötven krajcár. Nem sok, nem sok!
– Hiszen ott a nagyobb kisasszony negyvenért adja.
– Jaj, én nem adhatom úgy oda, mert én őtet jobban szeretem.
Hat óra felé kezdett csak bevégződni a borsi ünnep. Az ünneplők Újhelyre hajtattak, már ti. azok, akiknek volt min behajtani, mert sehol sem áll fenn olyan rendületlenül az a szokás, mint Sátoraljaújhelyen, hogy: Akinek lova nincs, járjon gyalog.
Távozóban a bizottság elnöke azt kérdezte:
– Nos, hogy tetszett a vendégség? Ugye jól csináltuk?
– Egészen jól. Csinos vendégség volt. Ha nem volnék indiszkrét, megkérdeném, ugyan mennyi… a …
– Hogy mennyi a kiadás?
– Ej dehogy! Hogy mennyi belőle a jövedelem?
Eltávoztunk, még egy futó pillantást vetve a házra, mely megérdemlené, hogy szent zarándokoló helye legyen a magyarnak. Az emléktábla ott feketedett az oldalán, fölötte az »utolsó fejedelem« arcképe – megkoszorúzva.
Nem éreztem semmi meghatottságot. Nem történt itt semmi, semmi. Egy követ tettek itt ma a falba, s néhány gallyat egy kép fölé. Egyéb nem történt.
És nem él az a kép már sehol sem – s nem erősség már az a fal senkinek.
Nézzünk egyebüvé: Nini, ott keresi Ákos bácsi a pakktáskáját savanyú képpel, élete legboldogabb napján.
