II. RÉSZ A NYÁGOVAI TÓSZT
II. RÉSZ
A NYÁGOVAI TÓSZT
A NYÁGOVAI TÓSZT
Nem lévén adónak való rókabőrünk, nem térünk vissza többé a kamionkai sátorhoz, pedig még bizonyára ott kellett időznie a királynak nehány napon és éjszakán át, de a Márton hajdú parancsa nyilván nekünk is szól, s elűzetve történetünk színhelyétől (mert a király minden áron egyedül akar lenni), mi okosabbat tehetnénk irodalmi ember létünkre, mint némi kollegiális érdeklődéssel Tahó Mihályhoz fordulni, aki az összes felbukkant személyek közül legismerősebbnek látszik a múzsákhoz való atyafiságos viszonya által.
Tahó Mihály uram (fia az egykori kuruc hadnagynak, Lászlónak) hatvan év felé jár, Nyágován lakik, közel a híres sóbányákhoz (de van is só a verseiben – igaz, hogy nem attikai, hanem csak mármarosi). Csinos kis jószága van a Verhovinán és Dorankáján, sőt, többet mondok, a szép Iliána is az ő jobbágyaihoz tartozik.
Történetünket annyiban viszi csak előbbre az öregúr, mert a fentebb leírt jelenetek után nehány napra átjött a dorankájai birtokára és Iliánkát elvitte magával Nyágovára, mert, mint mondá, egyetlen leánya, a főbíróné, nála tölti a nyarat az idén, s egy fürge leányra volna szüksége, akit szobaleánynak használhasson. Neki az egy szakácsnéján kívül csak férficselédei vannak.
Az öreg faragó-gazda, Nécsa Pável, aki a Tahó kis birtokát kezelte, maga ajánlotta Iliánkát. »Vigye el, jó uram, mert az ördög van benne a gyerekben, se nem eszik, se nem alszik egy idő óta, hanem egyre sóhajtozik, sír.«
Elment Iliánka, de az ördög vele ment. Csak egyre búsult, hervadozott a nyágovai kastélyban is, pedig úrnőjétől ráragadhatott volna egy kis jókedv, mert az meg alig bírt magával az elevenségtől, mióta hazajött – két évi száműzetés után.
Mert nem titkolom el (más valakitől találnák meghallni, aki még told is hozzá), egy kis hiba esett a férjhez menetelénél. Úgy történt az egész, hogy majálesen volt Nagyszőllősön. (Most valamikor múlt két esztendeje.) Oh, be szép lány volt akkor az a Tahó Kati – ámbátor kellemes csecsebecse az még most is.
Hát igen – hol is hagytam el? – Amint ott van a majálesen, egyszerre csak beleszeret egy csinos fiatalemberbe, nemes Nagyiday Ferencbe. Együtt táncoltak egész éjjel, hajnalig. Másnap a fiatalember utána jött Nyágovára és megkérte.
Az öregúr nem ösmerte Nagyidayt, egy heti időt kért a válaszra.
Tudakozódott azalatt a kérő felől. Bizony csak szomorút hallott; hogy könnyelmű fráter, semmije sincs, szeretetreméltó, de léha, hogy sohasem fekszik le azon a napon, amelyiken fölkelt…
Amire azt felelte Katica:
– Hát nem egyre megy az, mert te, apuska, meg sohasem kelsz fel azon a napon, amelyiken lefekszel?
Azt mondták, ledér, kicsapongó, végig udvarolta Ugocsát, Bereget.
– Annál hízelgőbb reám nézve – felelte Katica, apja borostás képét simogatva –, ha mégis engem akar nőül venni.
Rémítgették az öregurat, hogy sohase lesz belőle semmi.
– Nem igaz – ellenveté Katica dacosan –, mert valami mégis lesz: az én férjem.
De már erre Tahó uram sziszegte, hogy nem igaz. »Nem szedtelek én fel a szemeten, szívecském, hogy akárkinek odadobjalak«, s miután eltelt az egy hét, megírta Nagyiday Ferencnek a választ ekképpen:
A nevem Tahó,
A lovam Fakó,
A lányom Kató,
Kendnek öcsém nem eladó.
E pogány strófára csakhamar megjött az üzenet a gavallértól; lovas ember hozta:
»Ha ide nem adja, bátyámuram, Kata húgomat tisztességgel, elviszem erőszakkal.«
– No, azt szeretném én látni – dühösködék az apa, széttépvén az episztolát.
S lőn nehány nap múlva, midőn a kisasszony künn lovagolna az Irholc felé vezető úton, előtte termett Nagyiday Ferenc két cimborájával, megfogták a ló kantárját, levették róla a Katót (mert könnyű Katót levenni), föltették a kocsiba, lovát a saroglyához kötve, a legelső plébániára vágtattak és összekeltek. Így esett ki a Tahó uram verséből két kádencia egyszerre, a Kató és a Fakó.
Dühöngött, káromkodott, de mit tehetett már ellene?
Hiszen még méz is volt az ürömben. »Legalább szótartó a fickó, csakugyan elvitte erőszakkal.« De azért fájt, nagyon fájt a szíve és a fiatalok bocsánatkérő levelét visszaküldte fölbontatlanul, csak annyit üzent a lovásztól Nagyidaynak, hogy a Fakót küldje rögtön haza, mert a lólopásra törvények vannak. A leányról egy szó említést se tett, mintha nem is volna.
Mindamellett mikor a télen tisztújítás volt, mindent elkövetett úgy szűr alatt, hogy Nagyidayt, ámbár Ugocsába való, megválasszák főszolgabírónak. Vér nem válik vízzé, hiába!
Nagyiday meglett főbíró, s azóta sok biztatót hallott róla. Akinek jó hivatala van, annak a híre is jó. Megjavult. Sok esze van. Ember lesz még abból. S több efféle szivárgott a füléhez.
Végre is ő közeledett hozzájuk, meghítta a leányát, kétévi száműzetés után, töltse a nyarat Nyágován. El is jött és boldog volt a szülői házban a régi bútorok közt, a kertben a régi lugasokban, hol az ismerős bokrok, fák nyájasan köszöntötték: »Eszel-e cseresznyét, körtét, kis Katica?«
A Tisza komondor farkával verdeste, ugrált körülötte: »Hát te is megismersz, öregem?« A Fakó nyerített az istállóban, mikor meglátta és ránézett okos szemeivel csodálkozva, mintha azt mondaná: »Mi szél hozott vissza, édes gazdasszonykám? Hiszen üres nyereggel bocsátottál haza?«
Minden új volt, minden kedves volt, amit unottnak hagyott el, de a legkedvesebb az öregúr, aki esténkint, mint hajdan, újra ölébe vette fejét a nagy diófa alatt, simogatta, borzolgatta azt a szurokszínű fényes haját.
– Hát szereted azt az uradat?
– Minek is kérdezed, apuskám?
– Hát ő szeret-e téged?
– Boldog vagyok.
És annyi jót tudott elmondani ilyenkor az ő uráról, úgy tudta festeni, glorifikálni, hogy az öreg szíve teljesen kiengedett, hiszen olyan volt az, mint a vaj, csak egy kicsit kellett ráereszteni a melegből.
Egy ilyen meleg hangulatban megkísérlé végre a döntő rohamot:
– Nem haragszol-e meg, ha másodmagammal jövök esztendőre?
– De megharagszom, mert én azt szeretném, ha esztendőre már harmadmagaddal jöhetnél.
Katica elpirult, de azt még az apja se láthatta, mert hirtelen a nyakába ugrott, s addig nyalta-falta, míg az ő redős arcbőre is kiveresedett.
– Te vagy az apák közt a legaranyosabb!
– Te vagy a menyecskék közt a legármányosabb.
Ezzel megpecsételtetett a nyágovai béke. Nagyidayné víg lett, dalolt, ugrándozott, nevetett, szeleskedett naphosszat és csak egy rontotta a széles jókedvét, az a szomorú gyermekleány, akit a Verhovináról hozott apja; a bánat pusztítá rokonszenves arcát, napról-napra fehérebb lett, nagy méla szemei egyre bágyadtabbak. A fiatal úrnő aggódva nézegette alattuk azokat a kéklő abroncsokat.
– Mi bajod, Iliánka? Szólj, fiacskám! Téged öl valami?
– Semmi, bizony semmi. Ne is kérdezgesse, tekintetes asszony.
Sok-sok idő eltelt, amíg bevallotta, hogy ő a királyba szerelmes.
Nagyidayné felkacagott:
– Hát megbolondultál? Láttál is te királyt valaha?
A fáta kebléből mély sóhaj szakadt fel:
– Bár ne láttam volna! Hiszen ott volt, vagy még most is ott van a Verhovinán.
– Kicsoda? A király? Oh, hogyisne! Hol van most a király, te bolondos! Verekszik valahol a franciákkal. (Szegény leány – gondolta magában –, meg van az esze zavarodva.)
De bizony csak azt állították a Verhovináról való aratók is, hogy ott volt az idén a király, úgy lehet el se ment még. Ez már mégsem tréfa! Kell valaminek lenni a dologban.
Újra elővette Iliánát:
– Hogy nézett ki az a király?
– Csinos barna ember, jegenye növésű, bátor a szeme, mint a sasé, édes a mosolya, mint az ákácméz.
(Hm, ez nemigen hasonlít az I. Ferenc arcképéhez.)
– Hány éves lehet?
– Vagy harminc, de annyi sincs.
– Ostobaság! – kiáltott fel Katalin álmélkodva. – Hiszen a mi királyunk öreg ember. Itt valami borzasztó csalás történt. Beszélj el szaporán mindent!
Megeredtek benne a keserűség zsilipjei, elmondta amit tudott, a Mihályi, Peléczi szereplését, mindent, mindent. Jaj, még olyan részleteket is, amiket az ember csak a gyóntató pap fülébe szokott belehagyítani.
Nagyidayné összecsapta a kezeit, elhalványodék, meg tűzbe jött:
– Hisz ez hallatlan, vérlázító! Fényes nappal, ezernyi nép előtt a király személyével űzni ocsmány csalást. Ilyesmi még nem történt sohasem.
– Hát igazán hiszi a tekintetes asszony, hogy nem a király volt?
– Hogy gondolod, fiam Iliána? Egy nyomorult kéjenc lehetett, akire pallos vár. De Mihályi Pál is alighanem megrövidül egy fejjel.
…És mindezt az uram járásában tették!
Iliána leborult az asztalra és hangosan zokogott. A főbíróné magához vonta a fejét, simogatta a homlokát, biztatta, vigasztalta.
– Törüld le a könnyeidet! Ne félj semmit. Ami volt, elmúlt, elfelejted. A világ még hamarabb. Annak annyi emlékezőtehetsége sincs, mint egy kétnapos csirkének. És végre is, van még igazság! Majd leszakítom én szemeiről azt a rongyot, amellyel be vannak kötözve. Hazamegyek a jövő hónapban, elviszlek magammal. Panaszt teszünk a férjemnél, aki főnöke Mihályinak. Meglakolnak a bűnösök. Az én uram kemény ember, de jó szíve van. Meglásd, hogy nem hagyja annyiban…
A szép hervadozó fáta csak a fejét rázta, hogy az neki semmit sem ér. Ha a király volt, akkor úgyse lesz bántódása. Ha nem a király volt, akkor nem akarja, hogy a fejét vegyék.
Katalin rögtön közölte a történteket apjával.
– Canis mater! – dohogta az öreg, s minden hajaszála égnek borzolódott. – Ez nagy dolog! Crimen laesae majestatis. És még azon felül is valami.
– Mihályi hitvány ember volt mindig, nem is csodálkozom, de ki lehet a másik, mit gondolsz, apuskám?
– Majd megösmerem a fejéről, mikor a kassai hóhér felmutatja.
– Mihelyt hazamegyek, rögtön elmondom a férjemnek.
– Hátha még hamarabb…
Tahó uram a szájára ütött, ahonnan véletlenül szaladt ki a »hamarabb« szó.
Katalin elértette örömrepesve.
– Feri jönne? – lihegte fojtott, reménykedő hangon.
– Meglehet – dünnyögte az öreg úr némi bosszúsággal.
Mert meglepetésül szánta Katalinnak férje érkezését. Már napok előtt vitte neki a békítő s hívó levelet a Herke cigány. De csak a levél maradt ott, válasz nem jöhetett. Vármegye dolgában jár valahol a főbíró.
No, már az igaz, hogy szép dolgai vannak a téns vármegyének. Ez a legújabb se kutya. Füstje lesz, szaga lesz ennek még a bécsi burgban is.
Formálisan lázadozott a világrend ellen. – Hát mire valók az Úristennek a mennykövei, ha nem tud velök célozni? Hát nem kellett volna ezeket az urakat előlegesen agyonütni? Hiszen neki tudnia kellett erről, ha igazán mindentudó. S ha tudott, mért nem intézkedett? (A nemzetes úrban megvolt már akkoriban is az a matéria, melyből a mai interpellációk bugyognak.)
A földi igazságszolgáltatásra bízza a büntetést? Az utólagosan bicegő törvényre? Erre a sánta kutyára? Hát mit ér az? A gazembereket ugyan összetörheti, de az összetört pártákat össze nem rakhatja…
Ez elegikus hangulatban elrejtőzött a méhesébe egész estig, még másnap is, ódát faragott a régi görög istenekhez, dicsőítve őket, mint akik a halandó lényekre jobban vigyáztak, mert többen voltak, s több szem többet lát. Bolondság is vala egyébiránt megelégednie a keresztény vallásnak egy istennel (a több mindig több, akárki mit mond). A letaszított istenek szépen fölosztották maguk közt a közigazgatást. Neptun a vizekre vigyázott, Vulkán a kovácsokra, Ceres a vetésekre, Merkur a pénzeszacskókra, Themis a tisztviselőkre, Juno pedig vigyázott volna a verhovinai hajadonokra…
Örök kár, hogy a vége felé megakadt, sehogy sem bírván kisütni, hogy ki vigyázott volna az istenek közül a rókabőrökre?
A latinul írt poéma azonban még így töredékben is elég amabilis volt, úgyhogy mikor néhány nap múlva meglátogatta Hatfaludy Miklós alispán, aki könyv nélkül tudta az ókori klasszikusokat, nem átallott előhozakodni a fábrikátummal.
– Hadd halljam, olvasd el! – sürgeté az alispán.
– Hja barátom, az nem megy olyan könnyen. Arra nézve, hogy meghallgassad, szükséges előbb elmondani a keletkezési indokokat.
S elmondta szögről-végről a kamionkai csínyt. Hanem azzal bizony éppen az ellenkező célt érte el; azt, hogy az alispán meg ne hallgassa a poémát.
Felugrott ingerülten, villámot cikázó szemekkel:
– Mit beszélsz? Honnan szedted ezt?
– Itt van az egyik leány, a faragó-gazdámé. És a verhovinai aratóim is mind megerősítik. De hát ülj le már veszteg, hadd olvassam föl.
– Az ördögbe most a verssel! – mondá a vármegye hatalmas alispánja. Hisz ez egy főbenjáró, nagy bűntett! – Mindnyájan a fejünkkel játszunk. Hívasd be az embereket!
– Ki akarod őket hallgatni?
– Azonnal – felelte izgatottan. – Szerencse, hogy magammal hoztam a jegyzőmet is.
Egész délelőtt folyt a kihallgatás, a vallomások jegyzőkönyvbe vétele, az álkirály személyleírása.
– Csak tudnám, ki lehet, csak tudnám – sziszegte az alispán.
A nótárius tollpercegésébe belevegyült a toporzékoló alispán fogcsikorgatása.
(A fogcsikorgatás már kiment azóta a divatból. Az emberek nem olyan vadak többé. Most mosolyogva kegyetlenek, hajdan fogvicsorgatva voltak szelídek.)
– Ilyen botrány a vármegyében! Huh, ez sok, ez sok! (Fújt egy rettentőt, s homlokát törülgeté kendőjével.) Huh, huh! Ilyen világra szóló botrány! Őfelsége meggyalázása s a többi, s a többi. És mindezért én is felelős vagyok.
Rekedt hangon osztá parancsait:
– A huszár lóra üljön, tizenkét pandúrt hozzon Técsőről. Magam indulok velök azonnal Verhovinára.
– De bizony nem szaladsz, nem eresztlek – protestált Tahó uram. – Legalább megebédelsz.
– Nem lehet, mennem kell, punktum – türelmetlenkedék az alispán. – Hogy gondolod? A király becsülete, jó híre van szóban.
– Jó, jó, de finom ludaskását főz a Kati keresztlányod gombával, s ropogós malacpecsenye lesz.
– Hm, malacpecsenye! Azt mondod, hogy malacpecsenye? Hm.
Habozni látszott. A király nagy potentát, de a sültmalac is nagy potentát.
– Igazad van. A pandúrok se jönnek meg elég gyorsan. Igazad van; a cinkosokat se nyeli el addig a föld. De én majd elnyelem őket.
Denique megmaradt ebédre. A malacon akarta megkezdeni az elnyelést.
Bár pompás volt az ebéd a malacpecsenyén innen is, s érdemes a leírásra, de mégis a malac tette meg. Annál állunk meg. Mert a malac nagy tekintélyben állott őseink előtt. Az volt, ami a kappan most, valóságos politikai egyéniség. A kappan lecsapta azóta. A malacnál mindég volt egy tószt, mint ahogy most a kappannál van, sokszor politikai szónoklat is; olyannyira elmaradhatlan járuléka ez már, hogy szinte annyiba lehet venni, mintha maga ezen állat volna a szónok. Sőt a malac több volt a kappannál, nemcsak szónok volt ő, hanem egyszersmind meghatalmazott nagykövet a szerelmesek dolgában. Mert ha ő jelent meg az asztalon a kérők elé, ez azt jelentette virágnyelven: »Adjuk a leányt«. Egyszóval a malac fontos egyéniség volt mindaddiglan, míg a tekintélyek kora le nem járt, de természetesen csak holtan, szép ropogósra pirítva, sült almával a szájában.
Ebből magyarázható, hogy ezúttal is, mihelyt feltűnt szép gömbölyű alakja a láthatáron, mint villanyütésre fölemelkedék Tahó Mihály uram, hogy miként szokta, nehány most komponált strófában, felköszöntse a ház fő vendégét, az alispánt, intézvén szavait a jegyzőhöz.
– Uram, uram, Timóczy Gábor uram, szállok az úrhoz!
Timóczy nótárius uram felkelt, de ebben a pillanatban minden figyelem a megnyílt ajtóra fordult, amelyen belépett Nagyiday Ferenc.
Az öröm meglepetése hallatszott mindenfelül.
Katica egyenesen a nyakába futott. Az alispán vidáman köszönté:
– Szervusz, öcsém! Az isten küldött, hogy te menj el helyettem. (Mintha az isten is az alispánok kedvét keresné.)
Az öreg Tahó is kénytelen volt letenni köszöntésre emelt poharát; eléje ment az ajtóhoz, megrázta a kezeit és megcsókolta két oldalról:
– No, az isten hozott, édes fiam. Csakhogy itthon vagy már.
Nagyiday alig bírt felelni a tömérdek nyájas kérdésre:
– Honnan jöttél? Hogyan jöttél, hogy észre nem vettünk, hogy a kocsid nem zörgött?
– A kocsi hátul maradt, apámuram – nevetett Nagyiday. – Meg akartam lepni magukat, leszálltam és a rövid úton a kerten át jöttem.
– No, az derék, hanem hát elrontottad a tósztomat. Egye meg a macska, egyetlen versemmel sem tudok szóhoz jutni ma.
Hatfaludy elnevette magát, kezdett megjönni a jókedve.
– Hiába nevetsz, nem szabadulsz. Hanem hadd üljön előbb ez is az asztalhoz. Ide, ide, a Katád mellé! Nini, Katkám, még egy terítéket az uradnak!
Katica fölkelt és kikiáltott az ebédlőajtón:
– Hozz hamar egy terítéket, Iliána!
Elmúlván a zavar, Tahó köhintett egyet-kettőt és újra felállt. De újra nyílt az ajtó. No, semmi, csak Iliánka jött be a tányérral, amelyen villa, kés volt keresztbe téve.
Nagyidayné némán intett, hogy ki elé tegye a tányért. Tahó zavartalanul kezdhette:
– Uram, uram, Timóczy Gábor uram, szállok az úrhoz…
Timóczy Gábor uram fölkelt – de ebben a pillanatban idegbántó csörömpöléssel mállott szét a padlón ezer darabra az Iliána kezéből kiesett tányér. Villa, kés elgurult messzire.
Mindenki ösztönszerűleg oda pillantott.
Hát nemcsak a tányér volt összetörve, hanem a szép oláh leány is. Ott fetrengett holthalaványan a padlón, kezével átölelve a Nagyiday lábait. Remegő ajka csak e két szót tagolta.
– Királyi fölség! Királyi fölség! (Egyebet nem tudott mondani.)
Nagyidayné a férjére nézett ijedten. Az fehér volt, mint a kréta. A szegény asszony mindent megértett; egy szívettépő sikollyal esett össze.
– Hát mi ez, mi? – dadogta az öreg Tahó, a tele poharat kiejtve a kezéből, tétován, hüledezőn.
– Semmi – felelte az alispán zordonan, helyéből fölemelkedve. – Nem történt semmi más, csak az, hogy az egyik gazember immár horogra került.
S ezzel, szemének rettentő villámait lövellve, Nagyidayra mutatott:
– Íme, a verhovinai király.
Nagyiday akadozó nyelvvel hörgött valami mentségfélét. »Egy kis tréfa volt, urambátyám; nem kell azt úgy venni«, de az alispán rá se ügyelt. Éppen most csörtettek be az udvarra a Técsőről jött pandúrok. Kiszólt a nyitott ablakon:
– Gyertek be! Tegyetek egy kis vasat őfelségének a lábaira!
