I. RÉSZ A VARÁZSLATOS RÓKABŐRÖK
I. RÉSZ
A VARÁZSLATOS RÓKABŐRÖK
A VARÁZSLATOS RÓKABŐRÖK
Mármarosvármegye levéltárában a poros akták közt * van egy vádlevél e század elejéről, melyben ez a csiklandós kifejezés is előfordul:
Amelyeknek a csősze ez idő szerint az én tisztelt barátom, Szépfaludy Ferenc.
»Ille rex centum virgines defloravit.«
Ami, ha nem is hűségesen, de inkább illendően lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy a király száz virágot letört.
Volt hol. Igazi paradicsomkert Mármarosvármegye; sója, fája, vize van, mindene van. Még gyémántjai is. Napokig lehetne róla mesélni. Szép nemzeti folyónk-, szőke hullámú Tiszának itt jön meg a kedve útra kelni. A Kabola-Polyánán kellett lakniok valaha a görög isteneknek. Junó a Sosarkában fürdött. Talán arról fecsegnek az acélszürke habok. Az igézetes rahói völgyben azt hiszi az ember, hogy no, most mindjárt egy nimfa, vagy egy driád lép ki a fák mögül. Persze, a valóságban egy-egy hosszú-kaftános, tincses zsidó bukkan ki helyettük. Hanem ez újabb akvizíció. S ennek dacára is paradicsomkert Mármaros. Terem benne tömérdek fehér rózsa, szelíd nézésű orosz leányzók, még ennél is több piros rózsa, tüzes szemű oláh fáták… Hiszen tán meg se látszott az a száz letört virág!…
Szinte nem érdemes értök szót vesztegetni.
De csak mégis elmondom, hogy Mihályi Pál uram megyei esküdt éppen azokban a nehéz napokban, mikor a megyei nemesség odajárt az inszurrekcióban, a nagy Napóleon ellen, kihirdette járásában a Verhovinán, hogy Péter-Pál napján odaérkezik a király, hű népe látogatására.
Dobszó mellett kiáltották el a tizedesek a községekben:
– Adatik tudtára mindeneknek, hogy király őfelsége megérkezik Péter-Pál ünnepnapján a Verhovinára, s a kamionkai völgyben lészen tartózkodása sátorában, ahova is minden telkes jobbágy egy rókabőrt tartozik elvinni ajándékba, s minden egyes község a legszebb hajadont.
Szállt, szállt a hír. Miért ne lehetne való? Míg a nemes urak elverik Napóleont, ide jön nyaralni biztos helyre, a Verhovinára. Hát okosan teszi. Olyan ez, mint a vár. Hegyek mögött hegyek, amikről ezüst giliszták futkosnak lefelé pajkosan… örökké futnak, ezer év óta sietnek, soha sehol meg nem állnak e keskeny csermelyek.
Az ezüst giliszták erre a hírre se álltak meg, csak az emberekben keltett érdeklődést, pezsgést.
Bezzeg lett becsülete a rókáknak. Sokra vitte isten a dolgukat. A leghíresebb medveölők is kicsibe kezdték venni a mackót, hadd nőjön, hadd szőrösödjék, mindenki a rókákra vetette magát. Elannyira, hogy tán maguk a medvék is észrevették ezt és sopánkodának: »Nagyon elszaporodunk, ha ez így megy; mi az ördög történhetett a bőrünkkel, hogy senkinek sem kell többé?« (Nyilván a szűcsöket okolták!)
Hát még a szép hajadonok értéke hogy fölszállott! Nem is folyt szó másról a falvakban, mint: melyik a legszebb, ki menjen a királyhoz? S milyen előny háramlik abból a leányra, famíliájára, a községre, ha a király szeme megakad valamelyiken? Volt aki szepegett, hogy el kell mennie, de azt is restellte volna, ha otthon marad.
»Nem tör ki a lázadás, hehehe« – nevetgélt Mihályi uram a markába, mikor végigkocsizva a falvakon, látta, hogy patyolat-ingvállakat varrnak az asszonyok a ház előtti padkán, hogy a csizmadia kaptáján kordováncsizmácska szárad künn a kis ablakban, s mikor panaszra jöttek hozzá apák, anyák:
– Jaj, nemzetes uram, égbekiáltó igazságtalanság történt a leányommal. Nem őt választották bíró uraimék a király elébe, hanem a verébfejű Olényát, pedig isten, ember tudja, hogy a mi leányunk a szebbik. Sír, rí szegény azóta, mint a megbolygatott lánc.
– Hát ő is hadd jöjjön! – rendelte a hatalmas esküdt s még jobban nevetgélt utána.
…Hja, bizony ostoba fenevadak voltak azok a sárkányok, kik a magyar népmesékben mindennap egy szüzet reggeliztek fel, a fekete posztóval bevont város nőnemű fiatalságából, hogy ki nem találták a dolog tetszetősebb formáját (pedig a hét fejükben lehetett volna annyi ész): mindég a következő legszebb leányt kérni; amennyire hiúk ezek a bohó kis leányok, biz isten önként is elmentek volna a sárkányhoz. S mennyi fekete posztót lehetett volna megkímélni.
A Verhovina hajadonai nem ellenkeztek egy csöppet sem, mert aranyból volt a horog, amelyen kifogták: hogy a legszebbek jöjjenek. A rókákról nem lehet ennyi jót mondani. A rókákban kevesebb lojalitás és hiúság van. Igaz viszont, hogy a hajadonok közt az a legenda volt elterjedve, mintha a király házasodni akarna, hát nyilván asszonyt választ a verhovinai lányok közül (no iszen, majd adna annak a felesége, Mária Terézia császárné), és ez elég maszlag volt; de a rókák közt nem volt forgalomban semmi legenda, s a rókák végre is szeretik a bőrüket állandóan magukon viselni, bármennyire megtisztelő legyen is egyébként egy róka hüvelyére nézve, ha az a király tulajdonába megyen át.
Öreg Tahó Mihály uram, aki nagy versifikátor volt a maga nemében, versekben írta meg valamikor a Verhovinát, Mármaros legelhagyatottabb hegyi vidékét, hasonlítván annak mappai ábrázatját a pacalhoz, s minthogy kulináris ember volt inkább, mint festő, a fenyvesek illatáról a malacpecsenye szaga jut eszébe, írván:
Itt sütik a tarka farkú
Kis malacot
Fűzfanyárson,
Faparázson.
Egyéb figyelemre méltó dolgot nem lehet mondani a Verhovina egyforma kinézésű völgyeiről, hegyeiről. Azt meg éppenséggel meg sem álmodhatta, hogy itt valaha király tanyázzék – ahol még a nemesség is restellt letelepedni. A Hatfaludyak, Pogányok, Szaplonczayak a megye szereplő famíliái, mind az enyhébb részekbe húzódtak. A Verhovina volt az ismeretlen megyerész. A szolgabírák évtizedekig be se szagoltak oda, vicispán arra sohase járt, hacsak nem valamikor Mátyás idejében. De hova is szállt volna ott be egy akkora nagy úr? Nem volt ott se kastély, se vendéglő. Nem volt ott semmi, amit megehetett volna. Ami azonban őt megehette volna, egy-két medve, sűrűn akadt. A Verhovina a vármegye mostoha földje. Azért húzódtak aztán oda a mostoha gyerekei és a katonaszökevények, meg az üldözött betyárok. Oda már a pandúr se ment utánuk. Az ördög találjon meg valakit a Verhovinán!
S most szinte képzelhetlen, a király jön oda. Ilyen bolondság is csak az olyan fejben teremhet meg, amin korona van. Közönséges kalap alatt lehetetlen.
Minden mutatta már a nagy nap közelgését. A környékbeli mesteremberek sátort emeltek a kamionkai csendes völgyben, mely szép, de vad. Mihályi ügyelt fel mindenre. Nemzetiszín szövettel volt bevonva a sátor, aranyozott kopjára feltűzött ajtófüggönyökkel. Köröskörül az ország és a megye címerei tarkállottak. A sátor belsejében aranyos trón készült s pompás ágy medvebőrökkel. A sátor mögött vagy ötven lépésnyire sütőkemencéket, katlanlyukakat vájtak a földre a napszámosok. A híres Vojteknét hozatják el Husztról, az fog a királynak főzni. No iszen, nem is evett az még Bécsben olyan töltött káposztát és levélensültet!
Egy magas árbocon, a hegy tetején hosszú piros-fehér-zöld zászló kígyózott. Csak úgy dagadtak tőle a szívek. Réges-régen röpködött itt ilyen, csak a nagyon öreg emberek hallottak valamit… csak a nagyon vén fák susognak róla, s csak a legvénebb rigók füttyében hallik még valami elmosódott hang abból a nótából, amin a kurucok masíroztak erre…
Nagy dolog lesz itt Péter-Pál napkor, ha megéljük. Nagyon nagy dolog lesz.
Össze is gyűlt az egész környék ünnepi ruhában. Nem látott még eleven ember annyi új bocskort és annyi új halinát egyszerre. Csak a vakok maradtak otthon és a csecsszopók. De még olyan rivalgás is régen volt, mint mikor a kanyarodónál feltűnt a négylovas hintó, röpködő mentéjű huszárral, cifra árvalányhajas kalapú kocsissal a bakon.
De elhalt a vivátozás, mikor a hintó közelebb ért, abbanhagyták a rókabőrök és kendők lengetését, mert csak egy fiatal, szürkeköpenyeges úr ült a hintóban, keskeny, fekete bajuszú, csinos, piros arcú, nemigen lehetett több huszonhat évesnél. Nem volt azon semmi királyi, se korona, se palást, se aranyalmás-bot.
– Ez talán csak a palatinus! Vagy annál is kisebb!
De amint a négy tajtékos paripa megállott a sátor előtt, fél térdre ereszkedék a hintó-hágcsónál nemzetes Mihályi Pál uram, s így szólott a lelépő deli legénykéhez:
– Isten hozta közénk felségedet!
Szél zúgott a Bisztra Hora felől. Alig lehetett hallani a szavakat. Csak lassan terjedtek, morajlottak a nép között, hogy mégis a király az, saját fölséges személyében. No iszen, szépen vagyunk, még csak a kalapot se billentettük meg! De ki hitte volna?
Mihályi az öklével fenyegetőzött:
– Éljenezzetek hát gazemberek, csürhék!
De mire észrevették magukat, már akkor a király benn volt a sátorban.
– Úgy kell, magára vessen – mentegetőztek némelyek –, miért nem öltözött fel illendőképpen?
Az esküdt dühbe jött:
– Persze hogy ezüst bocskorba, selyem halinába, ti szamarak. De legalább hoztatok-e elég rókabőrt? Akinek rókabőre van, álljon ide! Őfelsége átöltözködik elsőbben királyi ruhába, aztán bevisszük neki a bőröket.
A rókabőrösök gyorsan verődtek össze, mert édeskevesen voltak, harmincan-negyvenen. A lembergi szőrme-kereskedők már kora tavasszal összevásárolták ami kevés készlet volt a környéken. Ki sejthette volna még akkor a királyjárást, hát még azt, hogy rókabőr megyen adóba.
Volt is sok szóbeszéd, találgatás e furcsaság miatt.
– Valami szűcs van talán a király miniszterei között?
A rutén parasztok másképp találták el:
– Az orosz cár ellen visz télire hadat a király, mert a katonák kabátját bélelteti a bőrökkel.
Szárnya nőtt az oláh fantáziának (de ebben már valami okosabb dászkál eszének is része van).
– A nagy Napóleontól jön a dolog. Az követeli királyunktól a bőröket hadisarcban. Világos mint a nap. Mert úgy van az, atyafiak, hogy »kakas« van a francia zászlókon. Kakas bizony. S a rókák már annyi kakast megettek a világ eleje óta, hogy most megfordult a kocka, a kakas akarja elpusztítani a rókákat.
– Csak az a baj, nemzetes esküdt uram – sopánkodának a rókabőr nélküliek –, hogy nekünk nem jutott. Meg is vagyunk ijedve cudarul: mi történik velünk?
Mihályinak már elmúlt a haragja, nyájasan biztatta meg a nyugtalankodókat:
– Nagy büntetés érhetne, bizonyos. Csakhogy azért mégse lesz kutyabajotok se. Mert itt vagyok én és szeretlek. Bajotokban el nem hagylak. Hát ne is féljetek, míg engem láttok. Engem pedig mindaddig láttok, amíg meg nem vakultok.
(Ez célzás akart lenni azon instanciára, melyet a verhovinai jobbágyok az alispánhoz intéztek tavaly, hogy a zsaroló, kegyetlen esküdtet vegye el a hatóság a nyakukról.)
Ekképpen proklamálván miheztartás végett a saját örökkévalóságát, bizalmas kedélyességgel folytatá:
– Lesz itt annyi rókabőr, amennyi kell. Mindenitekre jut egy, bizony meglássátok!
De már erre kétkedve néztek össze az emberek, bár jól esett nekik a biztató szó – de csak olybá vették, mint hiábavaló kedveskedést: mintha búzapálinkával kenegetnék a fülüket –, szinte kár a pálinkáért… Némelyik elfordult, fejét rázta: »De már azt nem hiszem«. Egy-kettő könnyedén vont vállat. Ej, hátha! Hatalom a vármegye. Hátha példának okáért olyan csodasípja van a nemzetes úrnak, amit ha megfúj, az erdőkből egyszerre összefutnak az összes rókák…
– Az ám – tréfálózik a majdánkai takács, a vállán lógó rókabőrt megelégedetten simogatva. – Összefutnak a rókák természetesen, hogyne? És természetesen megnyúzva? És a bőrüket a szájukban hozzák. Hát egy kis friss brindzát ne hozzanak belekötve?
Nevettek a takács ötletének, de mégis bíztak Mihályiban.
– Az atyuska megsegít, ha mondta. Biz isten megsegít. Hiszen csak nem beszél olyan úr a levegőbe?
Nem volt ugyan csodasípja, de mégis szavának állott az esküdt úr. S amint az első húsz embert bevezette a sátorba, kik lerakták hódolatul a rókabőröket a trón zsámolyához, nemsokára kijött a sátor másik nyílásánál, ugyanazon átadott bőröket hozva a hóna alatt, egy-két ravasz szemhunyorítással odainté a népeket és a Márton hajdút:
– Fogjad a bőröket, Márton, és add el öt huszasával. Ide, ide atyafiak! Őfelsége nem veszi észre, s a becsület meg van mentve, hehehe. No-no-no, ne előzködjetek! Először az érdemesebb emberek kapják. Ez a dolog rendje.
Eszök ágában sem volt előzködni, sőt inkább nagy ímmel-ámmal vették az öt huszasos ajánlatot. A nemzetes úr maga válogatott ki húsz embert a tömegből, akik a bőröket megvehetik öt huszasával.
A többiek nem is bánták valami nagyon, de Mihályi jó kedvvel feddette őket, rájok fogva, mintha bánkódnának, türelmetlenkednének.
– Ne csináljatok zenebonát, fiaim, ne okoskodjatok a bőrök miatt. Hiszen nem moly a király, hogy megegye őket! Ahogy egyszer kihoztam, kihozhatom máskor is. Türelem, türelem, népecskéim. Úgy elcsinálom én azt, hogy mindenki leteheti a maga adóját. Hiszen nektek lesz az jó, nektek lesz az öröm.
S valóban őfelsége kegyesen fogadta a színe elé járulók második csoportját is.
Az ősz Nóga István mondott néhány szót a trónon ülő fölséghez, amint ő s társai letették előbb a szőrme-neműt.
– Fölséges urunk és királyunk! Elhoztuk fölségednek e csekélységet, e nehány róka bőrét. De ez csak annak a jelképe, hogy ha egyszer a mi bőrünket kívánja fölséged, azt is el fogjuk hozni.
A király nyájasan mosolygott, aztán így szólt:
– Meg vagyok győződve hűségtekről.
Majd Mihályi felé fordult:
– Jegyezd fel, hívünk, e derék emberek neveit. Mindnyájukat nemessé fogjuk tenni.
Mire körülnézett öreg Nóga István a társain, egyre nagyobb meglepetéssel, míg végre így szólott reszketeg, gyenge hangján:
– Mi itt már eddig is mind nemesek vagyunk, felséges uram, ahogy nézem.
– Annál jobb, annál jobb – szólt őfelsége szinte kedvetlenül, hogy dicső elődei már elszedték előle ezt az örömet, s fenségesen előkelő kézmozdulattal intett távozást.
Mihályi uram sopánkodva mondá a kimenő bocskoros nemeseknek:
– Ejnye, ejnye, de furcsa véletlenség, hogy csupa nemes atyafiakat válogattam ki kegyelmetekben. Ejnye, ejnye!
Nagy fejét, mely úgy viszonylott testéhez, mint a káposztafejhez a káposzta torzsája, búsan csóválgatta, míg apró fürjszemeiben a ravaszság látszott bujkálni.
Mintha tudta volna, mitől döglik a légy; mert ez a véletlen összeválogatás megtermé a maga gyümölcseit. Mint a futótűz terjedt a tömegben, hogy a király mind nemesekké akarta tenni a bentlevőket. A nevezetes esemény szemtanúi nagy, álmélkodó csoportok előtt beszélték a részleteket.
S amint újra feltűnt a hajdú az újra kihozott rókabőrökkel, egymáson gázolva, egymást lökdösve rohantak feléje a parasztok.
– Nekem is egy bőrt! Ide is egy bőrt!
– Öt tallért adok érte, nem öt huszast!
– Tíz tallért adok érte!
Némelyik egy egész harisnya pénzt nyújtogatott a hajdú felé nagy csörgetéssel:
– Márton lelkem, nekem egy bőrt!
Mihályi uram megelégedetten dörzsölgette a kezeit, meg-meglökve a mellette álló Peléczi Jánost, egy vén írnokot, ki most mint szertartásmester szerepelt:
– Pompás ünnepély. Ördöngösen sikerült ünnepély! Hanem most már magán a sor, domine Peléczi! Rendben vannak-e a nyalánkságok?
Peléczi vigyorgott.
– Együtt van mind a száz.
– Hát akkor siessünk elvégezni a prózát, hogy hamarabb áttérhessünk a poézisre, amice…
Ment fürgén az új köldöttséget bevezetni, hogy azután ismét és ismét azt csinálja. Így lőn az a csoda, hogy húsz-harminc rókának a bőrével ezer meg ezer ember takaródzék. A jámbor uralkodó nem vette észre az ártatlan csínyt, s kora reggeltől messze délutánig szakasztott ugyanazon bőröket vette át a hódoló hűséges alattvalóktól. Az egyik sátornyíláson bevitték, a másikon kihozták. Miközben a Márton hajdú keze alatt egy egész zsák telt meg huszasokkal, tallérokkal.
Messze délután volt, még mindig rajzottak a hódolók, pedig már a Vojtekné asszonyom hírnökei erősen szorongatták az udvart. Egyik is, másik is jött, hogy »kész már a leves«. Vojtekné üzeni, szakítsák már abba az országkormányzást. Mind nem használt semmit, míg végre dühbe jött a derék asszonyság, s keresztülvervén magát a sátor nyílásánál meztelen karddal álló két hajdún, felgyűrt ujjakkal, »varecskával« a kezében berohant a sátorba, nagy méltatlankodással rikácsolva:
– Az istenért, mind megkozmásodnak az ételek!
Ez valóságos kényszer volt.
– Mindjárt, mindjárt! – tuszkolta Mihályi gyöngéden kifelé.
– Könnyű a királynak, annak mindig meg lesz a királysága – morogta Vojtekné haragosan –, a korona akkor is korona, ha penész van rajta, de hova lesz az én becsületem, ha rossz ételt adok?
– No, ez már igaz! – hagyta rá az esküdt, s legott kiadta a rendeletet Peléczinek, hogy a király szemlét tart, míg odabent terítenek.
A vén írnok méltóságteljes arcot vágott… Nem kis feladat az, ami őreá vár. S mint ahogy a csirkéket szokás előhívogatni a búzaszemekre, elkezdte kiáltozni oláhul, oroszul, kedveskedő nyafka hangon.
– Ide leányok! Rezedaszálak! Ide, ide, édeskéim!
Ha valaki azt kiáltaná a réten a füvek, a kórók, labodák, lóherék felett: »Elő, elő, kedveskéim«, s erre a szóra mind egy rakásra jönnének össze a réti virágok, kibontakozva rekenyő farkastej-szomszédjaik mellől, micsoda gyönyörű bokor keletkeznék…
Itt úgy volt. Ömlöttek a szebbnél szebb leányok Peléczi mellé. Egyik magas, kevély szépség, hosszú aranyhajjal, mint egy királyleány, a másik zömök, barna teremtés, de helyes, formás és fürge, mint az orsó, a harmadik mélázó szemekkel, filigrán termettel, mint a suhogó nád. A mennytől van szemszíne lopva amannak, az utánavalóé csak a diótól, de mégis milyen beszédes.
– Hohó, te Nástya, majd kicsattan az ajkad, fiacskám. Nem festetted be, kis selyma, málnával? (De nem bizony, ha mondom). Hát te, gyíkszemű Marinka, azért jöttél mezítláb, hogy a piciny hattyúlábadba belebotoljék a király? No, valld meg, hogy azért.
Becézgette, ingerkedék velök, akár valami vén udvarmester, miközben szakértően helyezte el őket művészi tarkaságban, mintha koszorút kötne. Ide egy bimbót, oda egy violát, közbül valami bágyadtat, egyszerű marmancsot: »Állj ide báránykám, Moldon Klára!«
Kifogyhatatlan volt az észrevételekben, a rendezkedésben.
– Ereszd le a hajadat, Anuta; hidd el, sokkal szebb úgy. Igazítsd meg a csipkekendődet, Dunjecska. Az istennyila üssön ezekre a hasítékokra, amit elöl az ingen hagytok; nem merek odanézni. Dülleszd ki a melledet, Borbála, hadd lássék a derekad minden mivoltjában. Teringette, ha még fiatal lehetnék. Nem anyától lettél, ha jobban megnézlek, valami darázs szült ezzel a derékkal, úgy van az valahogy… Mi a kő, Iliánka, mi a kő? Hátrahúzódunk, félénk hamupipőke? Állj íziben az első sorba! Ne tarts attól, hogy a király beléd bolondul. No, volna is kibe?… Hopp, ide a középre, te napraforgó a liliomok között, te, te, óriás Katharina. Ha én király volnék, sohase ülnék a trónra, ha a te öledbe… (»Ne bomolj, bátyika, ne bomolj!« – felelte pirulva az óriás Katharina.)
A mindenütt jelenvaló Mihályi hol elszaladt, hol odaszaladt meglegeltetni a szemeit.
– Szépek, üdék, mint a cseresznyék, domine. Igaz, ami igaz! Van miből választani a királynak. Ugyan melyiket választja? Mit fordítgatja a szemeit ég felé, hogy nem tudja. Hiszen nem azért kérdeztem, hogy feleljen, mert maga, Peléczi, egy közönséges fatuskó, némi lélekkel kibélelve. De a bélés is rossz, kopott és szakadozik. Ej no, vén gyerek, csak nem húzza fel mindjárt az orrát? Hiszen nem rosszból mondom. Hiszen éppen a bélés miatt becsülöm. Csak azt akarom mondani, Peléczi, hogy mikor a király kiválasztja a legszebbet, a két utána való legcsinosabb maradjon itt az asztalnál felszolgálni a »királynét«. Ezek a palotahölgyek, hehehe.
Az öreg szertartásmesternek megtetszett az ötlet; neheztelő arca egyszerre nekiderült:
– Persze – mondá –, persze – de a másik felét a foga közt morogta.
– Mit dünnyög bolondot? Hogy »de mi nem vagyunk apródok?« Mindegy, amice, mindegy, ámbátor természetesen sajnálatos. Mindannak dacára, naponkint hármat rendel be ezután is, szőkét, barnát vegyítve, míg csak tart a készletből. A királyi háztartás pazar legyen, amice. Nem tesz semmit, ha az ételek érintetlenül maradnak. Az asztalt mindennap meg kell azért rakni.
A ceremóniásmester köhécselni kezdett:
– No, mi az? – riadt rá Mihályi. – Mikor maga köhög, az annyit tesz, hogy valami kifogása van?
– Semmi, semmi – suttogta Peléczi ijedt hangon –, őfelsége közeledik!
Delejes áram futott át az emberek hátgerincén… Ott jön, ott jön! Kilépett a sátorból és a szüzek felé tart.
Szép, délceg növésű, bátor tekintetű. Tiszta együgyűség volt rá nem ösmerni! Daróc ruhában is fejedelmet mutatna. De nincs ám darócban. Megittasult a szem selyem atilláján, piros bársony mentéjén. Görbe aranykardja drágakővel rakva, negédesen csörgött. Sárga szattyáncsizmáján mindenik lépténél egyet pendült kevélyen az ezüst sarkantyú.
Nagy »vivát« hangzott fel hömpölyögve. A felség kedvesen integetett a fejével jobbra-balra. A leányok úgy tettek, természetesen úgy tettek, mintha oda sem néznének – pedig mindnek odaszaladt a pillantása különböző álutakon. Némelyiknek a szája is nyitva maradt. Hiszen eddig csak a fonó meséiben élt szakasztott ilyen alak, ezüstszőrű tátoson, a királyleány almájáért nyargaló. Talán ez is csak álom…
A király felvillanyozva sietett a leányokhoz. Forrt már talán a vére. Mert ez oszt' a szemle! Hórihorgas gránátosok helyett, harmatarcú, fényes szemű szüzek. Éppen száz, egy század!
De a király útja, még ha párnáznák is, tele volna röggel, tele akadállyal. Panaszos emberek instánciákat dobnak a lábaihoz, megállítják zokogó szóval, elébe dobják magukat, térdre esnek.
Két férfi és egy szelíd arcú asszony (valamennyien Szinevérről valók) eléje toppantak. Mihályi el akarta őket űzni, de a király így szólt:
– Szaporán, mit akartok?
– Igazságot kérek – szólt az egyik férfi. – Ez a nő megölte a testvéremet, a férjét. Három évvel ezelőtt eltűnt örökre.
– S ki látta, hogy megölte? – kérdé az uralkodó.
– Senki sem látta, felség, de ő maga mondja, maga elösmeri. Megölte s elásta, messze, túl Szigeten, a Soporka patak mellé.
A szép, bánatos asszony tétova, dúlt tekintetét a királyra emelte s egykedvűen, mélán ráhagyta:
– Igaz, igaz, úgy van!
– Felség – szólott közbe a második férfi. – Én a testvére vagyok, s azt tartom: a férje eltűnése meggyengíté a húgom eszét.
– Tegyen ítéletet felséged – esengett az eltűnt férj testvére, s ugyanezt sürgették az ott álló szinevéri bírák.
– Hol van a holttest? – kérdé a király.
– A holttest nincs meg, mert a Soporka egy ölet vitt el három év óta a partjából.
– Úgy? – mondá a király. – Mielőtt döntenék, vezessétek elébem a patakot!
E bölcs ítélet (mely mint a mármarosi krónika megjegyzi, méltó volt egy király szájába és a corpus delictit követelő törvények szelleméhez) egyszerre elseperte onnan a szinevéri bírákat. Megdermedt ereikben a vér. – Elővezessék a Soporkát? Hiszen nem valami vándorlólegény az, hogy a bakter a fülénél fogva előhurcolhatná! Ámbátor esztelenebb a vándorlólegénynél, mert butaság kell ahhoz, hogy valaki a saját partjait széthordja, megegye. Hiába, víz a víz csak, ha pálinka folyna a Soporkában, az nem tenné!
Alig tett pár lépést őfelsége, már újra megakaszták a dorankájai atyafiak. Nagy bajuk vagyon, mondák, maga az egyházfi adta elő. Tahó Mihály uram, aki Nyágován lakik (egy borzasztó nagy diófa van az udvarában, felséges uram), tartozott Dorankája községnek néhány száz tallérokkal. De mindez per alatt volt, penészedett, mint a gazdátlan túró: a prókátorok voltak benne a kukacok. Végre aztán kiegyeztek: isten neki, legyen vége, csináltasson Tahó úr az egészért az eklézsiának egy harangot.
Mihályi megrezzent a Tahó névnél, magát a királyt is kedvetlenül érintette, de mégis kegyesen biccengetett szép fejével; szemvakítóan rezgett ezalatt fövegén a kócsagtoll.
– Csak folytasd, bátran folytasd!
– Az uraság meghozta a harangot Besztercebányáról, maga komponálván rá köriratnak ékes versezetet: »Holtakat temetek, – Felhőket kergetek, – Élőkkel beszélgetek.«
– Eleget vállal a harang – jegyzé meg a felség mosolyogva.
– Vállalta, hiszen vállalta, de mi történt? Föltettük (mert még a tornyunk nem volt kész) a haranglábra. Másnap azonban leszakadt valamiképpen s az ott játszó ártatlan gyerekek közül agyonzúzott egyet. Ott találtuk vérrel befecskendezve a szent ércet. A nép felzúdult. Micsoda harang ez? Hát úgy beszélget az élőkkel, hogy maga csinálja halottakká? Lázban van Dorankája, felséges uram, hogy ők a gyilkos harangot nem engedik a tornyukba. Voltunk Tahó uramnál, vállat vont, voltunk a rézöntőnél Besztercén, az is vállat vont. Hát mármost azért jöttünk apostoli felségedhez…
– Csak sebesen!
– Hogy mitévők legyünk?
A király elgondolkozott kicsinyég, aztán így igazítá el:
– A harang kétségtelenül rosszul kezdte a maga feladatait végezni, de ti mégis bízvást föltehetitek a toronyba, ha egy kalapácsot csináltattok hozzá, amelyik büntetésül üsse-verje idők végezetéig örökké.
A félkaréjban álló dorankájai hívek beleegyezőleg bólingattak a fejeikkel: »No, ez bizony jó lesz, ebbe belenyugszunk«, s a király végre tova mehetett, amerre kétszer száz delejes szem vonta.
Mihályi mellette poroszkált, s megelégedett szempislogással kísérve súgta:
– Ügyes Mátyás voltál, gyere most IV. Lászlónak!
A király szinte meghökkent egy percre, szemben állva a leányokkal. Fesztelensége elveszett. Míg tekintete bizonytalanul szaladgált arcról-arcra, mint mikor a billegető ugrál barázdáról-barázdára, szívét valami szorongatás-féle kényelmetlenség fogta el, mint a közönséges boltfeltörőt, mikor először megy lopni a templomba. Úgy tűntek fel neki ezek a leányok, mint valami szent csoportozat. De csak egy percig tartott e szorongó érzés. Lassan-lassan visszanyerte ruganyosságát. Néhány enyelgő kérdést, megjegyzést tett. »Sok eső eshetett a vidéketeken«, mondá a szálas Katharinának. A Nástya tejszín arca körül egy nagy aranyzöld légy röpködött szemtelenül, a király feléje legyintett a kesztyűvel, elkergette: »Hess, – te is szereted az édeset.« (Nástya fülig pirult.) Az éjhajú Nustyán Borbála kezéből kiesett a slingelt kézi keszkenője. A király pajkosan, menten rátette a lábát: »Nem adom ám oda egy csóknál alábban.«
Borbála természetesen elfutott a csók elől szemérmesen, s ezzel látni hagyta a mögötte álló Glidor Erzsébetet. Az nem volt olyan szép (ámbár a növése kifogástalan), de a király hátratántorodott bámulatában, mikor megpillantotta; világoskék szoknyája tele volt aggatva köröskörül, aljától a derékig, kukoricaszem nagyságú gyémántokkal. Ingerlőn csörögtek s szemvakítón fénylettek olyan sokaságban, olyan sűrűn, mint mikor a mennybolt a legcsillagosabb.
– Álmodom-e – dünnyögé. – Hisz ez az indiai nábobok összes kincse!
– Mármarosi gyémántok – világosítá föl nevetve Mihályi.
De különben is másfelé fordult már a figyelme; a gyémántszoknyás lány egyszerűen öltözött szomszédnéjára.
– Hogy hínak, kis lányka?
Megbiggyesztette pici száját gyerekesen.
– Nécsa Iliánának.
Volt az egész lényében valami eredeti, valami dévaj makrancosság. A szemeiben, a mozdulataiban. Az ingválla oldalt félrecsúszott, s egy kis darabot látni lehetett a vállából, olyan színűt, mint a körtefa virága. A királynak eszébe jutott, hogy bizonyosan olyan édes is, mint a körte. Be jó volna beleharapni! A legfelsőbb kéz meg nem állhatta ez igézet alatt, hogy legalább meg ne csípje.
Iliána fölszisszent, arca lángba gyúlt fáklya lett. Amellett egész teste vonaglott, zsugorodott, rezgett, mint a balzsamina szirom, ha kézzel érintik.
– Hova való vagy?
Érezte vérét a fejébe tolulni, hangjára fátyolt vont az izgalom. A király is csak gyenge ember.
– Dorankájára – felelte Iliána halkan.
– Hány éves vagy?
A leány lopva a királyra tekintett. Ej mit, hisz ez is csak legény! Nekibátorodott:
– Eggyel több mint tavaly voltam.
Ezzel a királynak még csak jobban tetszett; nem volt megsértődve.
– Hány szeretőd van már? – évődék tovább is.
– Eggyel kevesebb, mint ahányat akarnék.
– Ugyan hányat?
– Hát egyet.
– Leszek én az az egy.
Iliána féloldalt görbíté fejét, mintha letört volna, majd ingerkedve felelte:
– Ugyan ne mondja!
Nem is mondta többet, hanem villámhirtelen lehajolt és megcsókolta.
S ezzel mintha maga is megrestellné, ami fölhevülésében történt, megfordult, siető léptekkel a sátorába ment. Míg a leány ott maradt földbe gyökerezett lábakkal, elámulva, megdicsőülve, reszketve.
Két lányka, a virgonc Marikuca és a kis Anuta (a lencsével a bal állán), Peléczi által betanítva, egy alkörmössel pirosra festett garabolyból kígyóhagymából font koronát vettek ki; páfrányok voltak rajta a lemezek, gyöngyvirágbogyó alakú pelyhei a gyöngyök, piros rózsabimbók voltak a rubintok. Isten engem, szebb volt egy igazi koronánál.
A koronával odaszaladtak Iliánához és térdet hajtva előtte kecsesen, megszólíták ígyen:
– Hajtsd le a fejedet, szép királykisasszonyka.
A szegény bárányka mintegy hipnotizálva hagyott tenni magával mindent. Lehajlott, s társnői tömött kenderszín hajára feltűzték gombostűkkel a koronát, mialatt elkezdték énekelni az alkalmi rutén dalt (talán Peléczi szerzeményét):
Húsz pici bimbó a fejeden,
Mind, mind kinyílott rózsa legyen,
Holnapra, talán holnaputánra,
És magad is, szép Iliána.
A szüzek kara utána zengte:
»És magad, és magad is«…
Peléczi büszkén dörzsölgette a kezeit. »Valami nagyszerű ezekkel a selyemhangokkal« kiabálta. A rigók vidám füttyeikkel segítettek a különös nászszertartásban. Peléczi egy rögöt dobott a sűrűségbe: »Ne fütyüljetek bele, szamarak!« Egész lázban volt, biztos, hogy ő komponálta a dalszöveget.
Az ezeréves őstölgyek komoran rázták haragoszöld lombjaikat, de a ledéren ringó füvek, a szerelemre teremtett apró erdei virágok, elandalítva a vadméhek döngésétől, megrészegedve a nap sugaraitól, csak nevettek, pajkosan nevettek…
Ej, bizonyosan nem a királyt nevették. Nem bolond ember az. Csakugyan a legszebbet választotta ki. Nyúlánk termetéhez festői ráncokban tapadt a hímzett ing. A két katrinca, két színes kagylószárny zárta össze testét elöl-hátul, kétoldalt szétnyiladozón. A kurta katrincák csakhogy éppen befedték a térdeket, kecsesen verdesve nyalka rojtjaikkal formás lábikráit.
Fázott és égett egyszerre. Szemeit becsukta, mintha össze akarna esni, meg akarna semmisülni, de ezek a szemek két égő zsarátnok bent a hosszú pillák alatt.
Mihályi megfogta az izzó kezet.
– Gyere, kis Iliánkám, gyere, gyere, ne félj! Te vagy a legszerencsésebb, fiacskám! Ne reszkess, mitől reszketsz? Te tetszettél meg a királynak. Te leszel a királyné egy napig. Ott ülsz a király mellett az asztalfőn délben is, este is.
Ment gépiesen, hagyta magát vonszolni a sátorba, mint az alvajáró. A huszárok a kardjaikkal tisztelegtek előtte. Az ajtóban maga a király fogta kézen. S fent a hegyen eldördült három tarack-lövés.
»Király és királyné az asztalhoz ülnek!«
Boldog Marikuca és Nástya, akik megláthatják. Mert őket rendelte ki udvari szolgálatra Peléczi.
Ott bent ebédel egyébiránt ő is, Mihályi is, de külön asztalnál. Őket csak a hajdúk szolgálják. Hanem azért ott is lesz mit enni, mit inni. Istenem, istenem, de nagy úr is a király!
S meg kell adni, illő pompával ment minden. Mikor a harmadik tál ételt bevitték, kijött a Márton hajdú egy szakajtóval, mely színültig tele volt huszassal, s a leányok közé állva, elkezdte jobbra-balra szórni marékkal, mintha gabonát vetne. Ezt a király rendelte így.
Mihelyt felkapkodták a fruskák, megparancsolta a népeknek, hogy most aztán oszoljanak szét istenhírével, a leányok pedig jöjjenek el holnap is.
De az ebéd még sokáig tarthatott azután, mert a szétoszlott jobbágyok messze túljártak már völgyön, hegyen, erdőn, mikor újra eldördült három mozsár.
Akik hallották a távolban, kitalálták:
– Most kelt fel a király az asztaltól.
Igen, akkor kelt fel és elbocsátá a környezetét. Egyedül maradt a sátorban Iliánával.
A kamionkai völgy néptelen volt már akkor. Mély csönd honolt köröskörül. Az a néhány ember nem igen zavarta.
A »palotahölgyek«: Marikuca és Nástya az edényeket mosogatták a pataknál; Mihályi uram ott legyeskedett körülöttük. A vén szertartásmester a délutáni álmát aludta egy fa alatt. Vojtekné egy kappant spékelt a tűzhelyeknél a vacsorához. A fülemilék énekeltek, a rigók fütyültek, a vadméhek pedig körülrajzották az erdei virágokat és döngtek, zümmögtek nekik a szerelemről.
