XII. FEJEZET A KIRÁLY PARADICSOMKERTJE
XII. FEJEZET
A KIRÁLY PARADICSOMKERTJE
A KIRÁLY PARADICSOMKERTJE
A várpalotai kastélytól nem messze, bent a Bakonyerdő egyik szép pontján romokat lát az utas. Ritka pedig a rom az erdők vén királyában. A zsivány nem építkezik, se a pandúr. Pedig itt csak pandúr és zsivány járt sok ideig, hol az egyik elöl, hol a másik hátul. Mátyás idejében még az őserdő képét nyújtotta, átgázolhatatlan iszalagok fonták be a faóriásokat, még a dúvad is nehezen mozgott a sűrű bozótokban, ki talált volna itt emberi lakot? Az emberi nyom is csak elvétve mutatkozott. Egy-egy kiégett hely, fekete folt a gyepen, égő tűznek a helye. Zsiványok sütöttek birkát vagy tinót, egyszóval méretlen húst. Megmért húst nem evett a Bakonyban senki.
Történt, hogy egy-egy ájtatos remete épített itt magának házikót. Mikor még a remeteség nyugalmas, jó foglalkozás volt, hogy hordták a falvakból a sok kollációt. Vagy valaki kápolnát emelt azon a helyen, ahol valakijét agyonütötték. Ezek voltak a Bakony épületei. Az említett romok azonban egy úri háztartásra vallanak, s az ember önkéntelenül eltűnődik, kinek lehetett olyan bolond kedvtelése, hogy itt üsse föl a tűzhelyét?
Az erdőcsőszök – mert most már az erdőt őrzik az emberektől, azelőtt pedig az embereket őrizték az erdőtül – azt beszélik a romról:
– Ez volt a Mátyás király vadászháza, ha elkésett éjjel, medvét keresve a vackában, ide tért be éjszakára.
A palotai öregasszonyok, kik messzebb és alaposabban látnak be a múltakba, azt állítják:
– Itt olvasgatta meg Mátyás király a szép székely asszony hajszálait. Minden évben elölről kezdte, mert akarva, nem akarva (de talán mégis akarva) mindig belekonfundálódott.
A szép székely asszonyhoz »vizitákba« járt vasárnaponként Bolondóczyné asszonyom, aki szintén híres szépség volt annak idején. (Sokáig megmaradt az arcképe a palotai kastélyban, mígnem a Waldstein grófok lomtárba dobták a múlt században.)
A két asszony kiült ilyenkor az oszlopos teraszra, hallgatni az erdő zúgását, s beleszőni abba panaszukat, örömüket. Sok volt a sorsukban, ami összefűzte őket. Együtt jöttek Erdélyből, s egy ugyanazon királyi szeszély lökte be őket a mai helyzetükbe.
Locsogtak, trécseltek a királyról, a terveiről, az odajáró urakról. Egyik nagyobb kutya, mint a másik. Bolondóczyné asszonyom ezenkívül is sok pletykát tudott, mert Bolondóczy uram bennfentes volt a nagyurak közt, s mindent hallott, megfigyelt, ami nevezetes a világon történik.
Persze, hogy szóba jött a harmadik szépség, Korjákné nemzetes asszony is. Az urak sokat beszéltek róla. Ők maguk is odajárnak a Kelempászba (vagyis az »Arany kulacs«-ba, mert így keresztelték újabban a vendéglőt), ha Budán vannak. Az »Arany kulacs« fölkapott hely. A háromszemű Wolfgangnak végképpen beborult, a »Fekete bivaly« csak akkor nem néma, ha estenden egypár denevér röpül be az ivóba a kinyitott ablakokon át s verdesi nagy suhogással a gerendákat.
A Korjákék? Hej, nem kell azokat félteni! Gazdagodnak, gyarapodnak, hogy szinte fölveti őket a pénz. De hogyisne, mikor a király szakácsa főz a »Kulacs«-ban. Hiszen tudnivaló, hogy milyen a budai cívis, majd megbomlik azért, ami »udvari«, még a füstöt is illatszernek veszi, ha a királyi kéményekből jön. Mi? A király szakácsa főz a »Kulacs«-ban? De már azt megkóstoljuk. Tódul a vendég, mint a légy a mézre, úgyhogy valóságos verekedések voltak a helyekért. Korják uram kénytelen még egy szárnyat építtetni az idén a »Kulacs«-hoz. Micsoda gondolat is volt az attól a zsivány Vucától, hogy a Pogra szakácsot kérte el ajándékba a királyunktól!
Egy év múlva, az igaz, Pogra megint visszajött Palotára, amit Korjákék eltitkolnak, mert azalatt Vuca annyira kitanulta a mesterségét, hogy amióta ő főz, a cívisek még jobban dicsérik Pográt: »Der Mordskerl kocht immer besser«. (Az ördöngös fickó napról-napra jobban főz.)
Istenem, istenem, de furcsa a sors! Míg a híres nevezetes »kollekcióra«, melyet annyi fáradsággal gyűjtött Rostó Mihály prefektus uram, boldogság, szerencse áradt a gondviselés tülökszarvából, addig maga a derék gyűjtő milyen kellemetlen szcénákon ment még keresztül.
Mikor hazaért a Szily István csapatja által kísért háromszáz zsebrákkal, a szebeni gróf végignézvén az izmos legényeken, háládatosan szorongatta meg kezeit.
– Derék ember kend, Rostó bátya! Ez aztán valami.
– Hej, uram, hátra van ám a fekete leves. Levelet is hozott kegyelmednek a hadnagy úr.
A szebeni gróf átvette a levelet, megnézte a pecsétjét és megemelte a fövegét, mert a király pecsétje az.
Aztán feltörte, elolvasta, mire halotti sápadtság borítá el arcát, és félelem-verejték gyöngyözött homlokán.
Majd maga után intvén Rostót, hogy az udvarbeli cselédség szeme előtt ne legyenek, bevonult atramentumos házába (írószoba), hol is a kétségbeesés dühével tört rá ama nyavalyás Michael Rostó nevű aggastyán sáfárjára.
– Ím, halljad, te vén salabakter, ki engem átkozott tanácsaiddal, majdan fecsegéseiddel a vérpad szélére juttattál, hogy te ezt szárazon el nem viszed. Hanem, ha az én fejem legurul, a tied megyen előtte, mert nekem is megvan a jus gladiim (pallos-jogom). A kutyák nyalják föl a te véredet, ha nem fordítasz keserves állapotainkon. Fordítani pedig azonképpen lehet csak, ha én is, te is nyakunkba vesszük ez Erdélyországot, s valahol csak szép asszonyi állatot látnánk, azt földekkel és pénzáldozatokkal és mindenféle praktikákkal elcsereberéljük szelistyei asszonyokért, azokat onnan ide és vice versa átplántálva, hogy mikoron király úr megjövend vadászni, mindeneket szépeknek és takarosaknak ítéljen, mely miatt nagy dicséretit nyerhetnénk. *
Kászoni Tamás írott krónikája.
Hát úgy is történt. A megszeppent Dóczy tisztességesen felöltöztette a cseheket és meghagyás szerint kitelepíté őket Szelistyére, adván nekik bőven földeket és alkotván számukra Szily István közbenjöttével emberséges extra-törvényeket, melyeknek ereje mellett gyarapodhattak és jól érezhették magukat. Házasodni pedig nem engedte őket, csak a csinosabb asszonyokkal és hajadonokkal, mondván, hogy őszig mindeniknek ő maga (a szebeni gróf) kerít szemeknek ékes fehérszemélyt.
Nagy úr a félelem, és villámcsapásnál is rosszabb a fenyegető felleg. Nosza, neki kell látni Rostóval, minden sáfárjaival és tisztjeivel, s fölverni, kikutatni egész Erdélyt szép jobbágyleányokért és asszonyokért, mint az erdőt ízes fácánokért, s aztán becsalogatni Szelistyére, kit szép szóval, kit másképp, kinyitni a kincses ládákat, meg a ravasz emberi elme minden egyéb fiókjait.
Ezt csinálták lázasan, egész nyáron át, és sikerült. Mire a vadász-évad bekövetkezett a fogarasi zergékre, Szelistye egy óriási kigyomláláson és beültetésen ment keresztül. A csúnya asszonyokat széthordták a szélrózsa minden irányába, míg ellenben annyi gyönyörűt hoztak össze innen is, onnan is, hogy a »pünkösdi mustrát«, amit Várpalotán fogott a király, össze se lehetne hasonlítani a földkerekségnek erre az egyetlenegy pontjára összehalmozott tündérekkel. Ilyen jó szél se fújt még e hitvány sárgolyóbison csehekre, mint ezekre most. Még a sánta cseh is olyan feleséghez jutott itt – hogy otthon, az »aranyos« Prágában még Pobjebrád király se ölelt soha olyant.
Megürült ugyan a ládafia, a földből is sok elszaladt a láncáról, mert szabaddá kellett tenni, de a végén legalább megkönnyebbedve mondhatta a szebeni gróf:
– Most már jöhet a király!
A fogarasi idei zergék is nagyra nőttek ezalatt, szép, nyúlánk zerge-kisasszonyok lettek, de a király nem jött.
Lehet, hogy elfelejtette – lehet: a dolgai miatt nem jött. (Hiszen akadt dolga elég.) No, semmi az, majd eljön máskor! Megnézi a paradicsomkertjét. Mert hamar híre ment a szép asszonyok falujának egész Erdélyben, s elnevezték Szelistyét »a király paradicsomkertjének«.
De a király esztendőre se jött el. Dóczy külön is meghítta egy alkalommal. »Majd, majd.« Mindig csak majd. Folyton vártak, egyre vártak, ha valami szép nő kivetődött valahol, s hírét vette Dóczy, most már a virtus okáért is megszerezte, oda csalogatta az állományhoz, hogy még szebb legyen a király paradicsomkertje azzal az egy violával is…
Maga Rostó uram öreg napjaira odaköltözött Szelistyére, mint »Custos pulchritudinis«, »a szépség őrizője«, aki felügyelt az uraság nevében az asszonyok öltözködésére, a női arcbőr fehérségének és üdeségének megőrzésére, mindenféle coctumokat és varázsszereket készítvén konyháján füvekből és gümőkből, felügyelt, hogy a csehek ne végeztessenek nehéz, elnyomorító munkát a feleségeikkel, megkorholta az asszonyokat, ha a napon el hagyták sülni a képüket:
– Azt gondolod, te szamár, hogy a tied az a pofa?
Bokros teendőkkel és meglehetős hatáskörrel járó hivatal volt ez, amellett, hogy igazi raritás, mert se előtte, se utána nem viselte e világon senki. Ezzel az eggyel legalább mégis megfogytak azóta a magyar hivatalok.
Vigyázott, hogy az asszonyok szigorú téli napon ne járjanak ki, mert elfagyhatna az orruk, hogy ne viseljenek tág csizmát, mert szétnő benne a lábuk. Ha pedig leánygyerek született, annak ő volt a keresztapja, s már a bölcsőben gondozni kezdte a szépség emelésének szempontjából.
De mit ér mindez, mikor a király mégse jött…
Egyszer a törökkel volt elfoglalva, máskor a furfangos Fridrikkel hadakozott. Majd meg is házasodott – hanem iszen emiatt eljöhetne. Majd megint Pobjebráddal tűzött össze – s csak nem jött, végképp nem jött.
Futott az idő, évek után évek, a király ifjúból komoly férfi lett, talán el is feledkezett már az ő paradicsomkertjéről, pedig az most már magától is fejlődött. Szebbnél-szebb rózsaszálak, bimbók nyíltak benne. A kis csecsemőkből, akiket Rostó uram tartott egykor keresztvízre, csodálatos szépségű hajadonok, délceg ifjak növekedtek… Ezek aztán összeházasodtak, menyecskék lettek. Új tavaszból új bimbók fakadtak, szépekből újra szépek… és szállt, szállt a hír a Marosig, a Tiszáig, amarról az oldalról az Oltig és az Olton túl is, hogy van egy falu, Szelistye, ahol olyan asszonyok, leányok járnak a földön, aratnak a mezőkön, gereblyéznek a réteken, hogy csak a királyok mernek olyanokról álmodni. Pásztorok epedő furulyája szólt erről, nagyurak hamis gondolata kóválygott héja módra e körül…
Szemesé a világ. Aki csak legény volt, mind az a vágy tüzelte, hogy Szelistyéről hozzon magának feleséget. Ha pedig ország bárója volt, az is onnan akart szeretőt.
Szelistye in floribus. Megfordult ott boldog-boldogtalan, s vagy boldog lett, vagy boldogtalan, mert valakin okvetlenül megakadt a szeme. Eljöttek ide házasodni messziről, nagy Magyarországból, Moldvából, Oláhországból. Tele volt Szelistye kérőkkel örökké. Némelyik csak azért is eljött, ha öreg volt, ha lázas, hogy mielőtt meghalna, lásson még valamit.
Eleinte attól félt a szebeni gróf, hogy szétviszik a szépségeket és vége lesz; szigorú törvényeket akart hozni a »kivitel« ellen, de a gyakorlat az ellenkezőt mutatta – mundus se expediet.
Magától alakult ki ez a dolog a gyakorlatias Erdélyben. Ha valakinek szép lánya nőtt, ha feltűnő, hódító szépség volt, hallhatta a suttogást a háta mögött:
– Ez még Szelistyén is számot tenne!
Máskor meg talán ilyesmit mondottak:
– De kár, hogy itt senki se látja. Be nagy szerencsét csinálhatna ez Szelistyén!
Szelistyén! Ah, persze. Szelistyén, a kirakatban. A szépség kincstárában, ahol mindenki megfordul, mégpedig azzal a gondolattal, hogy »válasszon«.
Innen sarjadzott ki aztán az a szokás, hogy a szép özvegyasszonyok, ha tehették, Szelistyére költöztek lakni a gyászév letelte után, a harmatos arcú, csodaszép bakfisokat pedig maguk a szüleik adták oda Szelistyére tartásba vagy kosztra, vagy rokonhoz.
Hej, dehogy is fogynak! Világ végéiglen soha el nem fogynak Szelistyén a szép asszonyok!…
De hát a király mégse jött. Nem is tudta már, hogy Szelistye van a világon… Öregedett, más dolgokon járt az esze, sok gondja volt, külellenséggel is, de meg is verte, több baja volt azonban az oligarcha urakkal, és azokat meg se verte.
Pedig ugyancsak garázdálkodtak. No, no, nem Szelistyét akarom előhozni (ámbár ott is garázdálkodtak), Szelistye kicsiség, azt még meg lehetne bocsátani, de az egész világ az »oligarchia békójában nyögött«. III. Henrik francia királyról most fújta a hír, hogy a Boilant grófoknak azt a privilégiumot adta, miszerint téli vadászatokon, csikorgó hidegben három-négy jobbágy-hajtót szabad legyen megöletniök, hogy annak a vérében egy kicsit megmelegítsék fázó tagjaikat. Meg is tették a nemes grófok akárhányszor – és oh, istenem, Robespierre, Marat, Danton még milyen messze vannak a jövendők homályában…
Nálunk is packázott a királlyal, jogokat csikart ki tőle, nyomta, kínozta, sanyargatta a népet az oligarchia – de egy kopjás kapujú székely kúria udvarán már akkor ott szaladgált, ott játszadozott egy szöszke hajú, tömzsi gyerek, aki egy napon lármázó, kaszákkal fölfegyverzett, vérszomjas parasztsereg élén fog megérkezni a kastélyok és várak alá…
De most még csak a király piszmogott velük. Ha béke volt az országban, ők voltak az ellenségei, de mert alig volt béke uralkodása alatt, nem bírta nélkülözni mint támaszait.
Békében-háborúban mindig ellenségek közt, elfelejtette a király Szelistyét; talán soha nem is gondolt rá.
Csak egyetlenegyszer villant föl a nagy világeseményekből ez a név.
Mikor már Bécsben székelt őfelsége, a palatinus egy praeliminárét terjesztett eléje, mely a török szultán békeföltételeit részletezi.
A sok pontozat közt egy ilyet talált Mátyás:
A szultán őfelsége átengedi a kezén levő összes várakat uradalmaikkal s ezért cserébe csak egyetlen erdélyi falu birtokát, Szelistye helységét kívánja.
– Hát ez mi? – kérdé a király megütközve. – Elment az esze? Mit akar azzal a faluval?
A palatinus mosolygott.
– De iszen, fölséges uram, tudja a kecske, hol a só. Kiszimatolták az ügynökei. Szelistyén élnek a világ legszebb leányai és asszonyai, ahonnan a háremét tölthetné, frissíthetné.
A király tréfás apprehenzióval csóválta meg a fejét.
– És ezt kegyelmed eddig gonoszul eltitkolta előttem.
– Elég, ha most mondom – vágta ki magát a nádor.
A király, amint ott ült nagy, oroszlánfejes karszékében, hiábavaló szófecsérlés helyett egyszerűen a lábaira mutatott, melyek egész térdig kendőkbe voltak csavarva.
– Ez beszél – mondá.
Az, akinek beszélni kellett – a köszvény volt.
