XI. FEJEZET A SZÉKELY ASSZONY HAJSZÁLAI
XI. FEJEZET
A SZÉKELY ASSZONY HAJSZÁLAI
A SZÉKELY ASSZONY HAJSZÁLAI
Gergely Anna pedig (mint biztos forrásból írhatjuk) bent volt ezalatt a király kihallgató szobájában.
Őfelsége maga is el volt fogulva; de mit beszélek őfelségéről, nem a király volt ő most, hanem csak egy bohó fiú.
Mikor megnyílt az ajtó, megsuhogott a takaros rása szoknya, s vele üde szellő lopózott be, felvillanyozva ugrott föl és elébe futott. Hogy ím, térdre akart esni, megfogta a kezét és nem engedte.
– Ülj le inkább ide, szépasszonyka, no, ülj le hát, ha parancsolom, és ne haragudj rám, hogy én vagyok a király. Jöjj hát közelebb, még közelebb, ne félj. Hiszen a király nem harap. És ha te jó volnál, el is felejthetnéd, hogy a király vagyok.
Ezzel átfonta a karcsú derekát a karjával.
– Jaj istenem – húzódozott Anna –, mit mondana a világ, ha látná, hogy királyi fölséged…
Lopva vetett egy mélázó pillantást Mátyásra s felugrott, kisiklott a karjából, mint egy kígyó.
A király arca kigyulladt, szürke kékes szemei lázas fényben csillogtak, s bajusztalan ajkáról, mint színes pamut a gombolyagról, fejtőztek le lázas izzó szavak.
– Látod, hogy milyen vagy! – szóla szemrehányón. – Mint egyszerű legény jó lettem volna neked, most a királyt bünteted bennem. Pedig én nem vagyok oka. Viselem a koronát, letenni nem szabad, mert nehéz. Gyönyörködöm a rózsában, mert édes és könnyű, de nem emelhetem föl, mert a lehajlásban a korona esnék le fejemről. Hiszen értesz engem.
– Eresszen el fölséged, könyörgöm…
Mátyás szeme vágyón tapadt rá, szinte nyelte, szinte marta.
– Hát nem tudnál engem szeretni? Felelj nekem! Felelj őszintén, szabadon. Mintha csak parasztlegény volnék, aki a kútnál megfog és kikérdez.
Az asszony fölemelte a fejét és így felelt:
– Hiszen éppen az, éppen az… hogy nem tudom úgy venni fölségedet (s lázas pirosság borította el az ő arcát is). Mert akitől én félek, azt én nem tudom szeretni, akit pedig szeretek, attól én nem félek.
– Tehát félsz a királytól? – sóhajtott Mátyás.
– Olyan fönségesnek, olyan magasnak nézem, megfagy bennem a vér, ha meggondolom, hogy vele beszélek.
Mátyás érezte most, hogy itt taktikát kell változtatni.
– Hát jól van – mondá színlelt közömbösséggel –, ha így van a dolog, a megváltozhatatlanba belenyugszik a király. Sohasem szerettem, gyermekkoromban sem, a megfogott madarat a kezemben tartani, fájt az én kezemnek az ő megriadt kis szívének lüktető dobogása. Téged se tartlak én fogságban, se nem kényszerítlek semmire, de ha már a többi társnődről gondoskodtam, miért ne tegyek valamit érted is? Gyere, no, ülj le hát még egyszer ide mellém, és beszélgessük meg nyugodtan, barátságosan, hogyan gondoskodjam felőled.
Rábeszélő szóval megint csak arra vitte, hogy leült a szépasszony a márványpadkára a király mellé.
– Mondd meg nekem mármost, szeretnél-e férjhez menni?
– Az az asszony sorsa – felelte szégyenlősen.
– Választottál-e valakit udvaromban?
– Hiszen tudja fölséged, hogy kit – s álmatagon, szomorún siklott szeme végig a királyon.
– Hát azon kívül?
– Senkit, senkit.
– Ejnye, válogatós, csúf asszonyka! – kiáltott föl Mátyás. – No, most már tégy valamit a király kedvére is, vedd le azt az ortont a fejedről, hadd lássam még egyszer csodaszép hajadat.
– Ugyan ne izéljen! – felelte az asszony elmosolyodva és egy szempillanatra elfeledve, hogy a királlyal beszél; jele, hogy a király végre eltalálta a hangot.
Aztán egy rántással lehúzta az ortont a fejéről.
Bizony rajtaveszett világverő Mátyás szeme azon a fekete hajkoronán, s csak úgy gépileg motyogta a további kérdéseit.
– Talán otthon van valakid?
– Van is, nincs is – felelte a menyecske azon a nyegle, csalogató hangon, ami otthon a kukoricafosztóban illeti meg a legszebb, legkényesebb menyecskét.
A hajkorona visszaadta a bátorságát. Az egyik korona szemben a másikkal. Szörnyűképpen megfogyott a távolság.
– Van is, nincs is? Hogy értsem? A királyod előtt nyisd ki a szívedet egészen.
Erre aztán elmondta a menyecske, hogy igenis van egy székálló legény Berecken, aki szívesen elvenné és akihez ő is hozzámenne, hanem hát az a baj, hogy hozománya nincs, s a székálló csak olyan személyt hajlandó oltárhoz vinni, akinek a ládájából a saját kezére nyithatna széket.
Míg a menyecske belemélyedt a részletekbe, hogy mit üzent neki a székálló legény, Gábor Palkó nevű, Málnási Jánosné asszonyomtól múlt húsvétkor, és ő mit üzent vissza a székállónak, azalatt a király keze odatévedt háta mögött a hajfonatokhoz, föloldotta őket, azután szépen kifonta, s ott babrált, dúskált a keze a csiklandozó hajszálak közt – és hallgatta, hallgatta édesdeden a székálló viszontagságait és jövendő terveit.
A menyecske nyelve úgy forgott, úgy pergett (a téma is nagyon érdekes volt), hogy észre se vette a király csintalanságát – ha egy bolond velencei tükör meg nem mutatja.
– Jaj, mindjárt sikítok, felséges uram – kiáltott föl ijedten.
– No, csak ne okoskodj. Hiszen látod, hogy a jövődről beszélgetünk. Hát mit is mondasz? Hogy nincsen hozományod. Ugye, ilyen valamit mondtál akadálynak?
– Igenis, fölséges uram.
– No, hát adok én neked – biztatá meg a király. – Annyi földet kapsz tőlem a kövér, sepsi fennsíkon, amit ti »szép mezőnek« neveztek, amennyit a tömérdek hajaddal körül tudsz keríteni, ha minden egyes szálát egymás mellé illeszted mértéknek.
Anna szeme megcsillant, megittasodott a vére, megbizsergett ettől a gondolattól. (A székely vér földdel van keverve.)
– És az mind az enyém lesz?
– Hogyne! ha a király neked adja.
Elgondolkodott révedezve, látszott, hogy képzelete ott jár valahol Sepsi-székben, ahol a hegység alföldnek álmodja magát, mert a délibáb is játszik rajta, akit viszont a Nemere tengernek tart, mert oda jár szilaj kedvében dudorászni. Még ezeknek a fönséges titokzatos elemeknek is vannak csalódásaik.
– Hisz az nagyok sok föld lesz! – ujjongott Gergely Anna.
– Nem bánom én, ha negyven falu lesz is – mondá a király.
– Az Isten áldja meg fölségedet, hanem iszen akkor – és most egyszerre elsápadt a szép asszony, keble hullámzani kezdett – le kellene minden hajamat tövéből vágatni.
A király vállat vont.
– Persze; mert másképp hogy tudnánk meg, mennyi föld jár neked.
– Oh, jaj nekem, de hiszen ez borzasztó!… Én a hajamtól váljak meg? Hogy bír fölséged ilyen kegyetlenséget kigondolni? Kegyelem a hajamnak!
A király nevetett és a rettentő nagy hajkévét a saját nyaka körül csavarta.
– Hát mondok valamit, szépasszony – enyelgett a király. – Egyetlen mód van, ha elfogadod. Az egyik hajszáladat, a leghosszabbat, kitépem, a többit aztán megolvassuk, és ahány szál lesz, annyiszor vesszük a kitépett hajszál hosszát, jó lesz-e?
– Oh uram – szólt a menyecske ravasz mosolygással –, de ki lesz az a szerencsétlen ember, aki az én hajamat egyenként számba veszi?
– Ilyen fontos föladatot senkire se bízhat a király. Ez biz az én dolgom lesz.
Az asszonyka olyan buta pofácskát tudott erre vágni, mint egy kis csacsi. Bizonyosan tudta, hogy illik neki az e fölötti csodálkozás.
– Fölséged szánná magát erre? Oh, de jó ember!
Hanem ezt már incselkedő hangon tette hozzá, egy kicsit gúnyosan.
– Én legalább meg nem csallak, és ha okos leszesz, és jó, két hajszálnak veszem némelyik hajadat.
– Oh, felséges uram. Mit gondol még ki? És hát soká tartana az?
– Hja bizony, lelkem, ennyi hajhoz sok idő kell. Vagy egy esztendeig bizonyosan eltart, de különben tovább is, ahogy te akarod. Hát jó lesz-e? Mi?
A gyönyörű asszony lassan, némán, gondolkozón csavarta le haját a király nyakáról, megrázta a fején, hogy beborította elöl-hátul, aztán így eltakarva, mintha valami fekete sátorból beszélne, így szólt:
– Kezdje meg fölséged mindjárt. Tépje ki mértékül a leghosszabbat. Ezt ni. Ez van vagy másfél rőfös. Jaj, jaj! Fáj. Mindjárt a kezére ütök…
Sírásra illegette a száját, de mikor már künn volt a haj, édesdeden, csábítón mosolygott a királyra, és miután az, kíváncsi lévén a hosszára, a két kiterjesztett karjához mérte hozzá a kitépett szálat, önkéntelenül odaszaladt ő is a hajhoz, és tűrte, szemeit lehunyva, hogy a két kar hirtelen összecsukódjék a hajlékony, ringó dereka körül.
