VIII. FEJEZET AZ ASSZONYOK VÁLASZTANAK
VIII. FEJEZET
AZ ASSZONYOK VÁLASZTANAK
AZ ASSZONYOK VÁLASZTANAK
Maga Mujkó is érezte már a fellegek tornyosulását, a trónus ingását. Annyit szedtek be a jóból, hogy nemcsak a funkcionáriusok engedetlenkedtek, de a terem is felmondta a szolgálatot, elkezdett velük forogni.
Az igazi király és az igazi urak visszatérése mégis arra ösztönözte Mujkót, hogy minden erejét összeszedve, tisztességgel oldja meg feladatát.
Intett a cigánynak »ácsi more«, aztán fölemelve a hangját, a beállott csöndben ekképpen szólt:
– Kedvelt híveink! Mielőtt elhagynók az asztalt, ezt a poharat ürítem a szép vendégeinkre, a szelistyei nőkre, kiknek boldogulását atyai szívünkön viseljük, azokét is, akik otthon maradtak, de még inkább emezekét, kiknek látása nekünk gyönyörűséget okozott. Fogadjanak el tőlünk egy-egy csekély ajándékot a mai nap emlékére, és válasszanak maguknak férjeket, természetesen csakis azokból az alattvalóimból, akik e teremben összegyűlvék.
A királynak ez a kijelentése nagy meglepetés volt az asztaltársaságra és nagy szöget ütött fejükbe, mert szándékosan csupa nőtelen személyzetből volt az arisztokrácia összeállítva, vadászokból, solymárokból, sáfárokból és a kutyafalka gondozóiból. Egyszerre kijózanodtak e szavakra. Az ördögbe, ennek fele se tréfa. Hisz itt az ember szép feleséghez juthat sub auspiciis regis.
A király most a szász menyecskéhez hajolt. Németül magyarázta meg neki előbbi szavait, és felszólítá:
– No, fiam, válassz magadnak valami ajándékot.
A szász menyecske restelkedett, a lelógó csepesze fodrát rágicsálta zavarában.
– Halljuk, halljuk! – kiálták innen-onnan, és síri csönd lett újra.
A Rostó uram rozsdás hangja is megnyikordult.
– Hunyd be a szemedet és mondd ki; ne félj, nem dől össze a világ.
A menyecske mosolygott, megtörülte a száját, ahogy már azt a szebeni vargánék szokták, ha nagy úrral esik szóbeszédjük, s ígyen szólt egyenesen a királyhoz:
– Azt adja nekem, amit nagy ünnepélyeknél a fején szokott viselni.
– Én? – kérdé Mujkó kacagva, ujjával a saját mellét megbökve.
A menyecske a fejével bólintott. Mire ellenállhatatlanul kitört a derültség, azt még az igazi király jelenléte se akadályozhatta, olyan kacagtató volt a kívánság. Hm, nem éppen szerény, de ugyan eltalálta szegényke. Maga Mátyás is mosolygott, csakhogy mindjárt sóhajtott is utána, mert amire a szász menyecske gondolt, az után ő maga is eleget epedezik. *
A korona Fridrik császárnál volt.
– Megkapod – felelte kurtán, újra fölvéve a fejedelmi komolyságot –, most pedig te válassz, másik szép szomszédnőm!
Gergely Anna szétnézett a hosszú, széles asztal drágaságain, az ezüst, arany tálakon s egyéb drágalátos marhákon, a sótartókon és paprika-tartókon, melyek tömör arany szobrokat képeztek, a négy folyam, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind egy-egy leány képében, akinek a föltartott kötényében bors vagy só van. Nincs az az asszonyszem, akit el ne kápráztatna, de Annának eszébe jutott az öreg góbé tanácsa: »minthogy a nagy urak mindenben ellenkezőjét teszik annak, amit a közönséges okos emberek, hát mindenben azt tedd te is, leányocskám, amit nem akarsz, aminek épp az ellenkezőjét cselekednéd, ha nem volnál közöttük – így aztán, meglehet, minden jóra fog kiütni.« Amint e tanácsot forgatván elméjében, újra meg újra vizsgálná az asztalon lévő billikomokat és kelyheket, szeme megütődtek egy szép kis mázos cserép bögrén, mely talán nem ért egy-két dénárt, s melyet a táblalakájok langyos vízzel megtöltve, csupa megszokásból, ma is rendes helyére tettek, a király terítéke mellé, holott nem a rendes király evett ma ott.
Azon időben a magyarok még kézzel ettek, a pecsenyés tálból a kacsacombot a kezével vette ki az ember és úgy harapdálta le róla az ízes részeket. A villát csak a Pón túl ösmerik – írja Galeotto. Mivel pedig minden sültet lében tálaltak föl, a sáfrányos folyadék végigcsurgott az ujjakon is, sőt a brokát köntösökre is jutott belőle (jó világ járhatott a pecséttisztítókra). Mátyás azonban fölötte kímélte ruháit, és igen tisztán tudott enni, ujjaira minden fogás után az eléje tett bögréből langyos vizet öntött.
Gergely Anna a kis cserépbögréhez nyúlt.
– Instálom fölségedet, én ezt a bögrét viszem emlékül, ha nem volna akaratja ellen.
A csodálkozás moraja zúgott végig a termen. Ez megint egy meglepetés! Az egyik elvinné az ország legdrágább kincsét, a másik pedig választ tündöklő ékszerek, kincsek között egy semmiséget, egy cserép bögrét. Hát meg van ez az asszony bolondulva?
Rostó uram a fejét csóválta.
– Hosszú haj, rövid ész.
Mujkó király azonban ezzel sem esett ki a komolyságából. Egykedvűen mosolygott, mert egy királynál egyre megy a cserép meg az arany.
– Legyen a tied – mondá. – És most már rád kerül a sor, kicsike!
Ah, Vuca! A kis Vuca fog most választani. Minden fej kíváncsian hajolt előre. Az még csak az igazi eredeti kölyök.
Vuca megigazította a selyem pestimánt a derekán, mert az ülésben összegyűrődött, fölkelt, mint egy iskolás leányka, s bátor, csengő hangon felelt:
– Fölséges uram, én azt kívánom, adja nekem egy esztendőre ajándékba a főszakácsát.
– Emlékül? – kérdé Mujkó király megzavarodva.
Mindenre gondolt volna, csak ilyesmire nem Mármost mi az ördögöt csináljon? A király szakácsát oda nem ígérheti. Ez nem volt megbeszélve. Aggodalmasan indítá el szemeit a terem balszögletébe, ahol az igazi király állt barátai közt, karjait mellén összefonva.
Mátyás gyorsan megértette, hogy mit akarhat a leány. Intett titkon a szemével Mujkónak, hogy adja oda.
Mujkó király fennhangon jelenté ki:
– Pogra András főszakácsunk ezennel a leányzó tulajdonába megy át egy esztendőre, járandóságait és illetményeit ez idő alatt is a királyi kincstárból húzván.
A gyorsan váltakozó kis epizódok egészen felvillanyozták a jelenlevőket. A jóllakott ember hamar megunja magát, de hamar is lebilincselhető. Egy légy röpülését meg lehetett volna hallani, mindenki feszülten figyelt, pedig már kiállhatlan, fülledt levegő volt a teremben, tele gomolygó lila gőzökkel az ételek párájából és az emberi lélegzetekből, a híres Pobjebrád-féle óra homokszemei pedig már az öreg uzsonna idejét pergették.
– Térjünk át most a férj-választásra!
Az érdeklődés tetőpontra hágott. Lassú, alig észrevehető hullámzás támadt, mint mikor lágy szellő átsuhan a rozsok fölött. Aztán még a lélegzetöket is visszafojtották, csak az öreg Rostó, aki vörös volt az italoktól, mint a megfőtt rák, szólta el magát valahogy öntudatlanul, alkalmasint hangosan gondolkozván:
– Hát velem mi lesz?
– Ej, mi lenne? – torkolta le a mellette ülő főkóstoló – férj lesz kendből, ha megválasztják.
– És az ajándék? – hebegte az öreg, de ezt már csak a közelülők hallották.
Mujkó király figyelmen kívül hagyá az intermezzót, s ugyanolyan sorban, mint előbb, fölszólítá a fehérszemélyeket, hogy válasszanak maguknak férjeket.
– Férjeket? Helyes – dohogta a doktor, Antonio Valvasori. – Reménylem, azok is hozzám fordulnak majd előleges megkóstolás végett.
Schramm Mária gyönge, alig hallgató hangon szólt, mintha csak egy méh döngése lenne:
– Három órai meggondolási időt kérek felségedtől.
– Oh, a kis cirkumspektus! – szólt közbe egy selyma hang valahonnan a cselédség közül. – Addig tudakozódni fog.
– Te következel most, Gergely Anna!
A szép asszony fölkelt, mint egy pörgettyű, s körülhordozva csillámló szemeit, egyenest a terem balszögletének tartott. Minden szem rátapadt a hajlékony, kevély termetére, fölhevülve a nagy melegtől, egyre följebb-följebb nyomogatta fején a selyemfátyol ortont, úgy, hogy meglazult és hátul lecsúszott, amint odakapott, hogy visszahúzza, kioldózott a kötés és lehullt a fejéről; a kontya pedig fölbomlott, s lezuhant a nagy, dióbarna hajtömeg – elborította egész a térdéig. Csak istennőnek lehet ilyen köpenyegje.
Lehajlott az ortonért (ah, hunyjátok be a szemeiteket, akik nem akartok elkárhozni), félívben még szebb volt a fölséges termet a kidomborodó formás idomaival, s a hajerdő sziszegve csapódott a márványkövekkel rakott padozathoz.
Aztán fölkelt, két-három határozott lépéssel Mátyás elé toppant s kicsike kezét rátette annak karjára.
– Én ezt választom.
Az elszörnyűködés visszafojtott nesze volt érezhető, nem annyira nesz, mint inkább az ellenkezője, valami nehéz, zsibbasztó, kínos csönd – amit Anna is észrevett, csak nem bírta megmagyarázni.
A királyra nézett, annak az arcán rémület cikázott, kapkodott a fejével, ajka mozgott, mintha szavakat keresne; a választottra nézett, aki mosolygott, és intett kezével Mujkónak, hogy ne szóljon:
– Eligazítottam én már nehezebb dolgokat is – mondta vidáman.
Majd odanyújtotta a kezét a szép menyecskének és nyájasan súgta a fülébe:
– Köszönöm, galambom, hogy én jutottam eszedbe, mert te az enyémben már dél óta motoszkálsz. Van egy kis baj, az igaz, hanem azt majd megtanácskozzuk közösen. Ülj le ide a párnára addig!
Most a kis Vucát szólította föl Mujkó választásra.
Vuca némán szegezte le szemeit, olyan fehér lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott az izgatottságtól, érezte, hogy mit kellene mondani, de egyetlen szót se talált.
Mátyás most sebesen az asztalhoz iramodott és megállt Mujkó előtt. Ravasz, pajkos mosoly játszott a bajusztalan ajkai körül. Anna messziről bámulta, hogy milyen bátor legényt választott, hogy megáll a király előtt, mint egy főnemes, még csak a fejét se hajtja meg.
– Arra kérem mindenekelőtt fölségedet, kegyeskedjék kimondani, hogy ez az ebédlő-terem ötezer négyszögöl terjedelmű a fölséged ülőhelyétől számítva köröskörül.
Egy lélek se értette, mit akar, de mindegy; Mujkó király ráhagyta kegyteljesen:
– Ezennel kijelentem, hogy ez a terem ötezer négyszögöl területű.
Mátyás Vucához lopózott és figyelmeztette a fordulatra:
– Eredj, siess, leány, kimondta a király, hogy az egész udvar az istállókkal együtt a teremhez tartozik, tehát választhatod a kocsmárost is.
– Igaz ez? – kérdezte a királytól oláhul, s amint az igent intett, felugrott, mint egy mókus, szaladt ki az ajtónak, kip-kop, kip-kop, ropogtak-kopogtak a picinyke bocskorkái a köveken, a folyosón, az udvaron.
S mit lehetett egyebet tenni, hajrá, utána, fölkerekedett Mujkó király és az egész udvari társaság, mert így kívánja ezt a férjválasztási ceremónia.
Futott-futott egyenesen az istállók felé, s mikor már közel volt, elkiáltotta magát:
– Korják János!
Bizony meghallotta volna Korják János uram a föld alatt is az ő hívó hangját, de miután csak egy hársfa alatt hűsölt, így még jobban meghallotta, elő is jött nyomban, de mennyire meghökkent, a Vuca után a siető fényes urakat szemlélve.
– Jaj, szívem, talán kergetnek? – kiáltá eléje.
– Dehogy, dehogy – kiáltá ez lelkendezve –, szabad lesz hozzád férjhez mennem.
S azzal hátrafordult és a nagyorrúra mutatott.
– Ennek az okos, derék embernek köszönhetjük.
Mátyás éppen felelni akart, amidőn egyszerre összerezzent: künn a várpalota kapuja előtt hadi kürtök rivalgása hangzott, s egyszerre megremegett a föld, mint mikor hadi csapatok és ágyúk közelednek messziről nagy dübörgéssel.
Mátyás elfeledkezve minden szerepről és tréfáról, idegesen rántotta meg az egyik »főúr« rozsdavörös mentéjét, nevezetesen Jobbaházy Benedek viceőrnagy uramét.
– Siessen kegyelmed a kapu elé és tegyen azonnal jelentést, miféle csapat közeleg.
A szebeni prefektus, aki hallotta a nagyorrú szavait, fölötte csodálkozék a szemtelenségen (különben is foga volt már a minden lében kanál nagyorrúra) és várta az elmaradhatatlan visszatorlást, de még jobban csodálkozott azon, hogy uccu, szaladni kezd erre a főúr, mint egy eszeveszett, a kapu felé.
Mujkó király semmit sem vett észre ezekből, nyugodtan végezte a teendőit, az ámuló és elérzékenyült Korjákhoz fordulván:
– Íme a leányzót ünnepélyesen neked adom és rendelem, hogy huszonnégy óra alatt annak rendje és módja szerint az egyházi szertartás is megtörténjék.
Korják átfogta a Vuca nyakát szerelmesen.
– És senki sem veheti el többé tőlem?
– Az istenen kívül senki többé!
Hatalmasan süvített ez a szó a levegőben. A túl boldog Korják hálás pillantást vetvén a hermelinpalástos, ragyogó ruházatú lovagra, a maga egyszerű modorában kérdé:
– Ugyebár Dóczy György uram őnagysága kegyelmed? (Mert hiszen tudtával annak a jobbágya volt Vuca.)
– Oh, te szamár, te szamár! – kiáltá Rostó Mihály. – Hát nem látod, hogy a király őfelsége előtt állsz?
Korjákban fölforrt a méreg, kitört belőle az indulat.
– Tegye kelmed bolonddá az öregapját, de nem engem. Úgy nem király ő, ahogy én nem vagyok az.
Mujkó látván, hogy a fölfedezés veszedelme fenyegeti, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kocsis szavait, hátat fordított az összeboronált párnak és a főkóstolójával kezdett olasz beszélgetést, míg másrészről Vucát, megértvén, mit beszél az ő Jánosa, halotti sápadtság borítá el a rémülettől, s lábujjhegyre állván, mialatt kis kezével befogta a »szörnyű ember« fölségsértő száját, ajkait a füléhez szorítva súgta neki:
– Térdepeljen le kend, mert még elveszít mindkettőnket.
Korják zavarba jött, fejet csóvált, gyanúsan méregette a daliás »királyt«. Azután kihúzott a zsebéből egy új veretű fényes tallért, és mutatta Vucának a király pénzét.
– Ehol van ni, lelkem, Mathias rex. Ez a fej, ez a váll. Hát ugyanaz az ember volna ez?
A Vuca elkacagta magát és kedélyesen oldalba ütötte jövendőbelijét a könyökével.
– Bolondság, bolondság, hiszen ez a nagyorrúhoz hasonlít.
