VII. FEJEZET A KEREK ASZTAL PARABOLÁI
VII. FEJEZET
A KEREK ASZTAL PARABOLÁI
A KEREK ASZTAL PARABOLÁI
Egyenként surrantak el az oldalajtón, csak az irigy Báthory ragaszkodott az eszméjéhez, s leejtvén pecsétgyűrűjét, szántszándékkal lekuporodott, hogy fölvegye s a különböző lábak közt az asztal alatt megkeresse a Mujkó sárga csizmás lábait, melyek azonban (tisztelet, becsület Mujkónak) mozdulatlanul pihentek két kis fekete cipőcske és két piros csizmácska között.
Azzal Báthory is eltűnt az oldalajtón a »Mária-terembe«, mely az úgynevezett Mária-ablakok miatt neveztetett így. Az ablakok ólomkarikákba elhelyezett, vékonyan csiszolt achát-kőből voltak, s nem bocsátották be a nap izzó sugarait csak szelídítve.
Pompás hűs helyiség volt ez, egy nagy, kerek asztallal, melynél Arthur király hagyományos lovagiasságát ápolta az ifjú király, és ahol Drágffy Istvánt tartották Lancelotnak.
Egyéb bútor nem is volt, csak egy nagy, faragott almárium, egyike azoknak a híres remekeknek, melyeket Majom Benedek firenzei mester készített, és a »kerek asztal«. Hej, nagy szó volt akkor ez a kerek asztal. Ábrándja, álma a fiatal főuraknak. Nagy jövőt jelentett, színarany karaktert, ha valakiről azt mondták: »a palotai kerek asztalnál ült«.
Most kilencen ültek, és nem érezték se a nagy jövőt, se a nagy tisztességet, hanem azon zsörtölődtek, hogy a leves hideg. Különösen a király haragudott.
Reszketve kérdé a konyhamester:
– Parancsolja, fölséged, megmelegíttetni?
– Hagyd a pokolba. Vigyétek el innen és hozzatok valami sültet helyette. – Aztán hozzátette, a pajtásokhoz fordulva: – Három dolog van, ami után nem vágyakozom: a melegített leves, a kiengesztelt barát és a szakállas asszony. *
Mátyás gyakori szavajárása. Galeotti.
Hozták a pecsenyéket, a halakat, a fölséges nyárson sülteket, s feledve lett a hideg leves. Az evés voltaképpen csak robot, útcsinálás, hogy a bor jobban csússzék.
Az első kortynál magához intett Mátyás egy komornyikot.
– Végy ki az üveges almáriumból egy arany kulacsot, töltsd meg színig közönséges borral, és vidd ki hamar az erdélyi kocsisnak, mert már nagyon szomjas lehet. Ugyancsak tölts meg egy mázos cserépkancsót tokaji borral, add át titkolózva, hogy az az ember küldi, akinek a két tallért adta. Mondd meg neki, hogy ez a két kancsó példázza a helyzetet Palotán. Mondd meg továbbá, kóstolja meg a kétféle bort és válasszon közülök, de úgy, hogy az edény is az övé marad.
– Igenis, fölséges uram.
– Aztán, ha végeztél, jelentsd meg nekünk az eredményt.
Az urak ettek-ittak és találgatták a kulacsos üzenet értelmét. Mátyás szerette az ilyen beszélgetéseket s maga is szívesen szította őket.
– No, hát melyitek érti a dolgot?
Drágffy szólt először:
– Az arany kancsó a közönséges borral azt jelenti, hogy a bolond jár királyi ruhában, a mázos cserépkancsó a tokaji aszúval jelenti, hogy a király szerény mezben van elrejtve.
– Eddig már volnánk – mosolygott Mátyás –, hanem mármost azt mondjátok meg nekem, mit választ majd a kocsis? Aki kitalálja, egy kardot kap tőlem emlékül.
Nosza, nekiestek a találgatásnak. Egy kard a királytól, nagy tisztesség. Érdemes az embernek kiereszteni érte az eszét.
– Ej, iszen nem is kétség – mondá a pörge bajszú Laczkfy –, van esze a kocsisnak, hogy az arany kulacsot választja.
– Nem lehet tudni – cáfolja Báthory –, ha korhely a kocsis, pedig bizonyosan korhely, és megkóstolja a kétféle bort, nincs annyi lelke, hogy elálljon a tokajitól. Mert nagy úr a szív az emberben, nagy úr az ész is, de a gége az igazi oligarcha.
Egyik így érvelt, a másik amúgy, két táborra oszoltak, csak a furfangos Guthy Pál gondolt ki egy harmadik esetet.
– Ha okos a kocsis, akkor átönti a rossz bort a cserépkancsóba, a jó bort pedig az arany edénybe és megtartja az arany edényt a jó borral.
Zajos derültség lett ennek az okoskodásnak a honoráriuma, míg a király komolyan bólingatott a fejével.
– Ha nem csalódom az emberemben, Guthy, te állsz az igazsághoz legközelebb, de mégse rajta, csak olyanformán, hogy te balra keresed, holott jobbra lesz. Ha tudniillik én nem csalódom.
Még soká nevetgéltek, színezgették fantáziájukban a kocsis meglepetését, lelke tusakodását, ki, mint a Buridán szamara, a két szénaköteg közt megkergül a habozásban. Ezalatt azonban összesúgtak a király háta mögött, hogy az erdélyi kocsis derék ember lehet, a dilemma, amely elé állíttatik, méltó lesz a Galeotto tollára, majd elmondják neki Budán, írja meg ő taljánsága az utókornak, hanem mégis csak fontosabb volna tisztába jönni »a mi saját külön dolgunkkal«, s egymást kezdték az asztal alatt döfködni és nógatni, hogy »No, hozd elő már!«
De mindenik a szomszédjában bizakodott, úgyhogy a király már föl akart kelni, mikor Vojkffy intett a szemhunyorításával, hogy hát isten neki, ő ugrik bele a veszedelembe.
Nagy kedélyesen és tapintatosan kezdte kerülgetni, mint a macska a tejes bögrét, nem mert egészen ráugrani, nehogy földöntse.
– Nem boldog a magyar sehol sem, fölséges uram.
– Ugyan miért, te? – támadt rá a király.
– Szelistyén az a baj – folytatta Vojkffy –, hogy sok az asszony és kevés a férfi, Palotán pedig az a baj most, hogy sok a férfi és kevés az asszony.
A királyt nem érintette kellemetlenül a kérdés, sőt érdeklődve fordult az urakhoz.
– Az bizony igaz, de nem lehet rajta segíteni. Vagy talán kigondoltatok valamit? Nos, lássuk, kinek van valami jó ötlete.
– Vojkffy köztünk a legjobb diplomata – kiálták unisono. – Beszéljen ő.
– Vojkffyból nem lesz diplomata – cáfolt rájok a király (s Vojkffynak elborult az arca) – mert nagyon okos arca van és imponáló föllépése. (Vojkffynak kiderült az arca.) S én az ilyen embert sohasem használom követnek; mert az olyantól mindenki tartózkodik és fél, hogy becsapja. Én a buta pofáknak adok előnyt. A buta pofa fél siker. Azzal mindenki gyanútlanul, szívesen tárgyal, s észre sem veszi fölényes szerepében, hogy már a bőre le van nyúzva. Jelentéktelen külső, nagy belső tulajdonokkal párosulva, drága kincs a diplomáciában.
– Ha már nem lehetek is követ fölséged uralkodása alatt – jelenté ki Vojkffy könnyed vidámsággal –, a szelistyei asszonyokra nézve mégis van egy tervem.
– Halljuk, halljuk!
– Nyolcan vagyunk urak, őfelsége a kilencedik. Király a király, első ő választ egyet, marad hát nyolcunknak két asszony. Igaz-e, vagy nem?
– Nem egészen igaz – felelte a király –, mert egyet már kiváltottak tőlem két tallérért.
– Fölséged a legtékozlóbb fejedelem Európában.
– Melyiket? – kérdé Báthory. – Ha ugyan nem államtitok.
– A leányt.
Báthory fölugrott a székéről.
– A leányt? Két tallérért? Jelentkezem, uram, mint lázadó.
– Legalább lecsukatlak, s ezzel is kevesebb lesz a praetendens.
– No, az igaz. Hát akkor mégse lázadok föl.
– Minélfogva a béke áldásai közt fejtheted ki tervedet, kedves Vojkffy, de előre figyelmeztetlek, hogy ne varrj nagy csizmákat kis lábakra. *
Mátyás egy másik kedvenc szavajárása, ha valaki nagy terveket szőtt jelentéktelen dolgokra, vagy ha kicsi eszközökkel akart nagy célt elérni – mely esetben persze kis csizmát varrt nagy lábakra. M. K.
– Az én tervem igen egyszerű. Kimegyünk estefelé a cserépfilagória mögötti tisztásra, s ott a pázsiton birokra kelünk ember ember ellen; a négy legyőzött mehet isten hírével, a négy győztes pedig még egyszer összekapaszkodik, amivel aztán simán és lovagiasan van elintézve a dolog, mert utoljára csak ketten maradunk.
– Maradunk? – vágott közbe a széles vállú Kanizsay, gúnyosan hangsúlyozva a Vojkffy önző nyelvbotlását. – De kedves vagy!
Mátyás a fejét rázta.
– Ohó, barátom, nem oda Buda. A te lovagiasságod nagyon is egy kereken nyikorog, pedig látod, még a taligának is két kereke van. Igaz lovag létedre nem gondoltál az asszonyok akaratára, holott az is beletartozhat valamelyest a játékba. A vásárhoz vevő kell és eladó, a rabláshoz csak rabló. Az asszonyok az én fedelem alatt vannak. Bohóknak szabad lennünk, de eszeveszetteknek nem. Mulatni lehet, de szemtelenkedni nem. Egy kicsit megtáncoltatjuk őket, s ezzel punktum. Ugye, Lancelot? Te gyanúsan nevetsz, öreg, no, iszen, én se vagyok a kalocsai érsek. Nem mondom én, hogy egy kis pajkoskodás mindjárt nagy bűn. Ritkán láttam még én asszonycserepeket. Jele, hogy egy asszony se törik el, ha az ember az ujjával megérinti. Azért hát nincs kifogásom az ellen se, ha a tánc hevében egyitek-másitok átkarolja, megcsókolja. Mujkó király, úgy tudom, megengedi a csókot – de a pofont, amit ezért kaphattok, Mujkó király le nem veszi a képetekről. Az asszonyok férfiakat jöttek kérni, hát meg is kapják. De ezek törvényes férjek lesznek. Intézkedtem Mujkónál, hogy így történjék, és ha tetszik, Báthory úr…
Nevettek a fordulaton, mely Báthorynak szólt, akinek az anyja tudvalevőleg nagy partit keresett számára Lengyelországban, de a víg csengésű nevetés közé elégedetlen hangok is vegyültek.
– Sebaj, urak – csitítgatá őket Bánffy. – Hisz a király in ultima analysi annyit mond: »Tessék a férjekkel tárgyalni a továbbiakra nézve.«
A király felelni akart, mikor belépett a kancsókkal elküldött kamarás, bizonyos Petrovay nevű.
Csodálkozva néztek rá. Mi az ördög! Az arany kulacs van a kezében.
– Mi történt? – kérdé a király mohón.
– Enyém a kard – ujjongott Báthory.
– Világéletemben se láttam én olyan bolond embert, fölséges uram – kezdé ama bizonyos Petrovay. – Elmondom neki az üzenetet, meghallgatta komolyan, átadom neki a kancsókat, megkóstolja a kétféle bort, aztán így szól hozzám: »Nem jól van ez a dolog, mert ha az arany kancsót fogadnám el a karcos borral, minthogy az arany kancsó bizonyosan nem igaz jószága annak, aki küldi, a kancsó miatt üttetné le fejemet a király, ha pedig a cserép kancsót fogadnám el a finom borral, a bor ereje miatt veszteném el a fejemet, márpedig éppen az, aki küldi, tudhatja legjobban, hogy a fejemre most milyen nagy szükségem van.« Így szólt és a tokaji bort átöntötte egy tálba, az arany kancsó borát beleöntötte a cserépkancsóba, a tál borát pedig visszacsurgatta az arany kancsóba, a cserépben lévő bort megtartotta, az aranyban levő bort, ím, elküldte.
Ámultak, bámultak, dicsérték:
– Kutya gyerek lehet.
– Hát mármost melyikünk kapja a kardot? – kíváncsiskodék Guthy Pál.
– Egyitek se – mondá a király. – Ő, a kocsis kapja. Aki így gondolkozik, az derék ember, ép az esze és becsülete. Fölvesszük a nemesség közé.
– Éljen a király!
– Csitt! Ne kiabáljatok, mert meghallják odaát. De ideje már visszatérni a Mujkó király birodalmába. Menjünk.
Hát éppen jókor. Még mindig ebédeltek ugyan, de már a vége felé. Különben is bomlóban volt itt már minden állami rend és tekintély, különösen a funkcionáriusok közt. Az öreg főasztalnokmester már beleunt a méltóságba, és ott a király színe előtt kijelentette, persze tótul, hogy ő a Herkópáternek se hajt már térdet, mert nyilallást érez a derekában; hasonlóképpen a főkóstoló is kezdte megtagadni az engedelmességet s olaszul fenyegette a királyt: »Megállj, a kirielájszonodat, kerülj csak a kezem alá, majd írok én neked olyan medicinát, hogy még a földet is harapni fogod tőle.«
