V. FEJEZET A »GYEHENNÁRIUM«
V. FEJEZET
A »GYEHENNÁRIUM«
A »GYEHENNÁRIUM«
A várpalotai kastély egy dombon állt, ugyanott, ahol a mostani kormos kastély terpeszkedik, hatalmas bejáróval, imponáló boltíveivel és kevély tornyaival. Az épület más volt Mátyás idejében, különös vegyüléke a gótikus és román stílnek, de ezzel már régen elbánt az idő. A kőművesek aztán, akik más gazdák alatt újra fölépítették, más fiziognómiát adtak neki, az akkori divat szerint barokkot. A régi kastély tehát eltűnt örökre, bár azt mondják, hogy a falak alul egészen ugyanazok. De mit ér az? Ha a leányzó meghal és más leányzó veszi föl az alsószoknyáit, azért az előbbi leányzó még sincs többé.
Mátyás mulató palotája denique eltűnt, a gyűrűt tartó holló, mely a homlokzaton pompázott, elevenen röpdös fölötte. Sok egyéb is megváltozott. A fölséges Bakony is odább van már (a favágók tábora megfutamította). Mátyásra már csak olyasmi emlékeztet itt, ha valami csat vagy sarkantyúdarab kifordul a földből, mikor a kertet kapálják, vagy ha egy régi pityke csillan meg. Hátha a szép Gergely Anna pruszlikjáról való? Az elhagyatott kert valamelyik szögletében kitolja a fejét egy-egy mogyoróvessző. No, ez megint valami. Hátha ennek a vesszőnek az ötszázadik apja termette azokat a suhogókat, amikkel Mátyás megfenyegette a szakácsát: »palotai pálca, nincsen száma«, amiért az máj nélkül tálalta föl a csukát – mert hát korrupció akkor is volt és meg is maradt. Azzal nem bír sem az idő, sem a kőmívesek, sem a favágók.
Elég szomorú dolog egyébiránt, hogy azokról a nagy oligarchákról, akik Mátyás előtt és Mátyás alatt annyit loptak, hogy nemcsak a népnek nem maradt semmije, de a szegény Dobzse László királynak se, egy falatka írás se szól, az mind titok, a diszkréció lapulevele alá húzódva avult el, csak éppen a szegény Pogra Andrásról őrzötte meg a krónika, hogy egy csukának a mája elsikkasztódott a keze között.
Szerencse azonban, hogy Pogra András uram még azon a napon, amikor a szelistyei asszonyokat várták, semmit se tudott a századokra kiható szégyenéről, mert az elkedvetlenítette volna (hiszen azért jó, hogy a jövőbe nem lát be a halandó), s olyan kedvteléssel és ambícióval főzte meg az ebédet, mintha három királynét várnának Palotán. Volt ott a rotyogó tepsikben és fazekakban minden, ami jó van a világon, még talán tengeri herkentyű is.
Hogy pedig az étel meg ne romoljék, ki ne pangjon, hogy minden a maga idején tétessék a kasztrólokba, a rurákba, a serpenyőkbe, őrt állítottak a toronyba, aki híradással legyen, ha a szelistyei asszonyok szekere föltűnik a láthatáron.
Bizony már öreg dél lett, mikor végre tülkölt a toronyőr.
Nagy nyüzsgés-mozgás, szaladgálás támadt az egész palotában.
– Jönnek, jönnek!
Kiki tudja a maga szerepét. Hamar, hamar! Az egyiknek még öltözni kell, a másiknak el kell foglalnia a helyét a díszteremben »Mujkó őfelsége« körül, a harmadik a kaput fogja kinyitni, de az előbb megpróbálandó, hogyan kell. Az apródok álljanak a lépcsőkhöz, a parazol-tartók az első udvarnál lesznek, ahol a kocsi megáll. A legyező-tartók a bal bejáratnál. Hamar urak, hamar!
Az erdélyi szekér végre a várkastély külső, magas kőkerítéséhez ért.
– Itt vagyunk – sóhajtott föl Korják. – Éppen jókor jövünk, a naptányér az ég közepén jár.
A lovak szerszámai, a sok karika, csörgő és sallang zörgése, suhogása miatt nem lehetett a szíveik hangos dobogását hallani, de kétségkívül elfogta őket a szorongatás érzete. Félelem a nagy bizonytalantól.
– Most már csak a kaput nézze kend – figyelmezteté Rostó –, ahol bejárhatnánk.
– Amott áll, ni, két lándzsás őr. Nyilván ott a kapu is.
– Hát menjünk isten nevében.
– Hátha be se eresztenek? – vetette föl Vuca.
– Azt már nem tehetik – hetvenkedett Rostó uram –, egyrészt, mert maga a király üzent utánunk, másrészt, mert én a szebeni gróf képiben vagyok itt.
És íme, csakugyan, amint a kocsi odaért, a két őr leeresztette a lándzsáját.
Rostó uram kevélyen nézett a környezetére.
– No, mit mondtam, ebugatta?
Ugyanabban a percben, mintha valamely láthatatlan kéz intézne mindent, a kapu megcsikordult sarkaiban, s két szárnya kitárult hívogatón.
Gyi, no! A lovacskák közömbösen átmentek a dobogón (mit tudják ők, hogy kihez mennek?), mire ismét gyorsan bezáródott a kapu, s ott voltak az udvaron, vagy mit is beszélek – a paradicsom-kert közepén. Mert a várkastély előrésze tele volt mindenféle csodálatos, szem nem látta növényekkel, virágokkal, cserjékkel, fákkal, amiken különféle madarak énekeltek, hogy majd beleszakadt az a kis tüdejük.
Ah! Mi minden volt itt! Az ezeregyéj pompája, ragyogása. A virágpadok mellett színes üveggolyók, karókra szúrva, amelyekben meglátta magát az ember, egy kis házikónál két eleven medve láncra verve. (Ugyan mit véthettek szegények?) Hát még az a sok ember! Tarkabarka szolgasereg, mindenféle színekbe öltözve. S az mind őrájuk látszott várni. Igazán olyan furcsa volt és mégis olyan lélekemelő. Rostó uram őkelme úgy lekapta a maga kalapját, mintha nem is a szebeni gróf képiben volna itt. A háttérben kopjás testőrök álltak sorfalat, villogott, csillogott a kopják hegye a perzselő verőfényen.
Az asszonyok azt se tudták, hova veszítsék a szemüket. Persze a katonák… mégis a legérdekesebbek a katonák. Csak a félénk Schramm Mária kereste a karókat, a rettenetes karókat. Mert a király házánál karókra szokták szúrni a fejeket. Így van a mesékben.
De mit csodálkozunk az asszonyokon, mikor a lovak is megtorpantak a szokatlan látványtól. Az ostorhegyes fölágaskodott és nyerített. Egy csatlós odaugrott, megfogta a kantárját.
Mire egy nagyorrú, igen fiatal fickó, valami udvari tisztféle, aki kis ezüst buzogányt tartott a kezében, a szekérhez lépett s tisztességtudóan megemelinté a fövegét Rostó uram előtt.
Minek folytán őkegyelme szintén sietett a csalmáját föltenni, hogy viszonzásul levehesse.
Az előbbi ekkor így szólott:
– Isten hozta kegyelmedet Palotán, és benneteket is, szelistyei asszonyok! Szálljatok immár le, ha úgy tetszik.
S ezzel elhajítván a kis buzogányt, mit egy utánaálló kapott föl, odanyújtá kezét a kis Vucának, aki a kocsis mellett ült háttal, s azon idők szokása szerint, amint a szoknyáit összefogná a fürhécen való átlépés alkalmából, fölemelte a derekánál, egyet fordított rajta a levegőben, s hopp, leperdítette a földre. Ugyanezt cselekedte Gergely Annával és Schramm Máriával másik két lakáj vagy mi. A szegény édes teremtések egy szót se szóltak, csak pihegtek a kezeik közt, mint a madárkák a macskák szájában, ámultak, bámultak, pirultak, azt se tudva, hova nézzenek, mit csináljanak.
Most aztán, még föl se ocsúdtak, honnan, honnan nem, három pici apród ugrott eléjük cseresznyeszín dományban, sárga kis csizmában, apró kardok az oldalukon. Meghajtották magukat – de micsoda gyönyörűség volt! Egy-egy bokrétát nyújtottak át. Piros kamélia-rózsa és fehér gyöngyvirág volt a bokrétában.
Átvették, bizony átvették, de még sohase láttak ilyen szépet és különöset. (Hiszen otthon csak mályva van.) Mégis szinte ismerősen mosolyogtak rá. Virág a virágnak nem lehet idegen.
– Menjünk – mondá a nagyorrú –, a király már vár benneteket!
Három parazol-tartó lakáj lépett most ki a sorból, s az asszonyok baljára állva, mindenik fölemelte az ernyő zöld bordázatát, hogy a napsugarak szelídebben érjék a híres szelistyei asszonyok orcáit.
Megindult a menet. Jaj, istenem, de furcsa volt, de kedves volt… amint ott lépegettek az ernyők alatt.
Elöl a nagyorrú legényke ment, újra megkerítve kis buzogányát, melyet magasra feltartott.
Utána jött Gergely Anna, délcegen, mint egy igazi királyné. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha már otthon is látott volna ilyet.
Majd Schramm Mária közeledett bizonytalan, roskatag léptekkel, lehorgasztott fejjel.
– Nincs valami bajod? – kérdezte az ernyő tartója.
– Jaj, úgy félek, hogy elájulok.
Utána a kis Vuca jött, kényesen, riszálósan, mint otthon a kecskék után. Egyszer-kétszer vissza is nézett Korják felé, nevetgélt rá, hunyorgatott a szemeivel, miközben gyerekesen lógázta jobb kezében a virágbokrétáját.
A menet végén az öreg Rostó bandukolt, nem minden elkeseredés nélkül, hogy neki semmi tisztesség nem jut, pedig az egész kollekció az ő érdeme. Bizony neki is juthatott volna egy negyedik parazol. Azzal már nem menne tönkre a király… Egyébiránt folytonosan rémületben tartotta a Vuca pajkos magaviselete, s nem győzött neki eleget integetni rosszallást a bozontos szemöldeivel, ha hátra fordult. Csakhogy az sohase azért fordult hátra, hogy őt nézze.
Szép, nyalka legények voltak a parazol-vivők, s ugyancsak hamisak is lehettek, mert a szemüket úgy odaszegezték az asszonyokra, hogy amennyit az ernyő tompított a napsugarak falánk csipkedésén, éppen annyit mart a harmatos arcokon az ő selyma szemük.
Felhasználták a rövid utat, nemcsak szemhizlalásra, pajkos beszélgetésre is.
– Hát csakugyan olyan nagyon kellenek már azok a férfiak Szelistyére?
A szép Schramm Mária dehogy felel erre, csak az ajkait harapdálja.
– Jaj, ne is kérdezzen… Úgy szédül velem a világ a melegtől.
– Ha elájulsz, lelkem – csintalankodik az ernyő-vivő –, tedd meg a kedvemért, hogy mostan ájulj el az én karomba, mert odább aztán átvesznek tőlem a legyező-vivők.
Mária elmosolyodik és a nagy körme hegyét beakasztja pajkosan a fogába (mert tud az asszony kötekedni, ha félholt is.)
– Ezt ni! Csak lesse!
Közben-közben a buzogányos vezető is visszafordul, s Gergely Annával kezd beszédet.
– Félsz-e a királytól, húgom?
Gergely Anna elfintorította arcát – de még azzal is csak szebb lett.
– Meg nem esz.
Azután hozzátette:
– Nem loptam én semmit.
Az ernyő-tartó párja odahajolt hozzá:
– Vigyázz, szép asszonyka, vigyázz, mert mire a nap leszáll, még sok szívet ellophatsz.
Megint a buzogányos fordult vissza.
– Bizony nem is hittem, hogy Szelistyén ily jól beszélnek magyarul.
Most a kastély ívei alá értek. Az oszlopok alatt a három parazolos inas meghajtotta magát és eltűnt.
Az egyik elsurrant a nagyorrú mellett s halkan kérdé:
– Mit szól hozzá föls…
– Csitt! Kösd meg a nyelvedet. Elragadók.
– Sohasem hittem volna.
– Ha az egész Szelistye ilyen, várat építtetek oda a jövő télen.
– És én leszek benne a várnagy, nemde, uram?
– Ebre hájat bízni, Czoborra asszonyt…
A parazol-vivőket nyúlánk apródok helyettesítették arannyal áttört fehér selyem-köntösökben. Egy-egy pávatollból összerakott legyező volt mindeniknek a kezében. Száz pávaszem és két apródszem nézte most a bájos arcokat… Dülöngélt, röpködött, csendergett a legyező, hűs szellőt csalva ki a fülledt, rekkenő hőségből. De jó, de édes! Pedig talán nem is igazi szellő, csak csalódás. Mindegy, szállj, szállj azért, mintha igaz volnál, és szídd ki a fölösleges forróságot az arcokból, részegedj meg a rózsáktól, lengesd meg, rezgesd meg a csitri hajszálakat, melyek alul lemaradtak a kontyokból és varkocsokból, hogy külön ingerkedhessenek a férfiszemekkel…
Így mentek-mendegéltek a folyosón, a visszhangos, zig-zugos boltívek alatt a második udvarba, ahol egy lépcső vezetett az emeletre.
A lépcsőnél hat zsinóros huszár várt három zöld selyem palankinnal.
– Hát mármost ide be kell ülni – rendelé a nagyorrú.
– Ebbe a házikóba? – kérdé Vuca. – Nem vagyok én fürj. Én nem ülök.
Rostó uram a lábával toppantott.
– Fürj nem vagy, az bizonyos, de hogy liba vagy, azt merem mondani. Hát nem tudod te, kinél vagy most? Nem félsz, hogy a király nyomban leütteti a fejedet?
– Ugyan, minek volna neki az én leütött fejem?
Gergely Anna beült; ő megkapta otthon az öreg góbétól a tanácsot; Mária se ellenkezett, különben is egészen magához tért a legyezéstől. Ezt látván Vuca, ej mit, ha azok nem félnek, hát ő se fél. Beugrott, mint egy kis mókus, és csak akkor sikított föl, mikor a huszárok elöl-hátul fölemelték a palankin rúdját, és vinni kezdték a magasba, mint valami könnyű pelyhet.
– Jaj istenem, valahogy el ne ejtsék!
Az emeleten volt a nagy lovagterem, mindenféle agancsokkal, fegyverekkel körülrakva, a közepén az aranyozott trónszék. Ott fogadja a király a szelistyei asszonyokat.
Csönd honolt fönn a királyi szoba táján, mint a templomban vagy a kriptában. A léptek ünnepélyesen kongtak-bongtak a márványköveken.
Rostó uram nagy fürgén két lépcsőt is ugrott egyszerre, hogy előre tolakodhassék.
A nagyorrú totum fac megszólította:
– Talán maga is be akar menni, bátya?
– Gondolom – felelt az a mellét ütögetve.
– Pedig jobb volna, ha csak az asszonyokat bocsátanók be.
– Ugyan?
– Maga inkább velem beszélgethetne azalatt.
Rostó uram dühbe jött és kifakadt:
– Beszéljen veled, ecsém, a mennydörgős ménkű! Nem a lábakhoz küldött engem az én uram, a szebeni gróf, ha hallotta az úr a hírét, akinek egyébiránt a képében vagyok itt. A fejhez jöttem én. Hát ahhoz is tartom magamat.
– Ösmeri tán a királyt?
– Nem én. Sohase láttam még. De éppen azért.
– Jól van, jól, hát lépjen be kegyelmed és vezesse az asszonyokat.
