IV. FEJEZET A KELEMPÁSZ VERSENGÉSE A BIVALLYAL
IV. FEJEZET
A KELEMPÁSZ VERSENGÉSE A BIVALLYAL
A KELEMPÁSZ VERSENGÉSE A BIVALLYAL
A vendéglőnek különben nem sok értelme volt ebben a régi világban, mikor minden ház megnyílt a vendég előtt, még Budán is, ahol pedig sok volt a betelepített német. A korcsma nem is annyira az idegeneknek kellett, mint inkább magoknak a burgereknek, mert mit csináljanak otthon unalmukban, például olyankor, ha vendégük nincs? Azonfelül a polgári kimenő és a feleségtelen állapot, ha csak órákra terjedő is, jólesett ezekben a sötét századokban is.
Aztán ezek az akkori burgerek kemény gyerekek voltak, éppen nem hasonlóak a maiakhoz. Még nem fogyott el a virtus kenyere, amelyből sokáig táplálkoztak. Még élt az emlékezetekben és hagyományokban a nagy revolúció híre, amikor a pápát ünnepélyesen letették Szent Péter trónjáról a budai polgárok Lajos pap vezérlete alatt. *
Lásd Salamon Ferenc: Budapest története.
A pápa ugyan nem engedelmeskedett ennek a határozatnak, de ez már az ő privát dolga, arról a budai polgárok nem tehetnek; azért, hogy a pápa makacs, nekik mégis kijár a dicsőség.
Élvezték is. Élvezni pedig nagy tettek emlékeit csak borocska mellett lehet, olyan semleges helyen, ahol az ember egy kis lármát csaphat. Szóval a vendéglő magoknak a polgároknak kellett.
De egy elég lett volna az egész városnak. Kettőt nem bírt ki. Minélfogva nagy rivalizálás, úgyszólván örök háború dúlt a »Kelempász madár« és a »Fekete bivaly« közt. Ezúttal a Bivaly kerekedett felül, de nagyon. Annak a korcsmárosa volt a »három szemű« Wolfgang, aki a Hunyadi László lefejeztetésekor ott állott a bámész csőcselék között, s mikor a hóhér negyedszer is suhintott a pallosával, odarohant hozzá s úgy teremtette pofon, hogy annak az egyik szeme menten kiugrott. Azóta népszerű lett a budai nép előtt, és a közvélemény a két szeméhez titulusul odaragasztotta a hóhér kiütött szemét, nevezvén őt háromszemű Wolfgangnak.
A háromszemű Wolfgangnak ez a tette mesés gazdagságot hozott. A polgárság fölkapta a »Fekete bivaly«-t, divatba hozta, persze a »Kelempász madár« rovására; annak udvarát, küszöbét gyom és laboda verte föl azóta.
A Kelempász korcsmárosa, az ifjú Korják Vencel, akinek az üzlete szintén meglehetősen ment azelőtt, mindeneket megpróbált, hogy ne hagyja magát végképp letiportatni. Jobb bort mért, jobb ételt főzött, nem ért semmit. Az egész város szerelmes maradt a »Fekete bivaly«-ba.
Akkor aztán leszállította az árakat. No, ez meg éppen ártalmas volt. Mert ez is csak az előkelőbb voltát nevelte a Bivalynak.
Megpróbált a világon mindent, még Kulifintyót, a százesztendős besnyői barátot is, akinek a fehér szakálla a térdén alul ért a krónikák szerint, s okos tanácsokat tudott adni fejedelmeknek, grófoknak, mindennemű bajban és kellemetlenségben. Úgy is élt és hízott aztán a besnyői klastromban, mint egy pók.
Miután hasztalan imádkozott Korják az Úristenhez, Kulifintyóhoz apellálta az ügyét, elzarándokolt Besnyőre.
Elpanaszolván a »Kelempász madár« aláhanyatlását és hiábavaló erőlködéseit, ekképpen szólott:
– Oh, mondd meg, atyám, mihez fogjak, mit tegyek, és miként beszéljem rá az embereket, hogy vendéglőmbe járjanak?
A százesztendős Kulifintyó megsimogatta a világraszóló nagy szakállát és így felelt:
– Te ne beszélj fiam, kivel beszélnél te? Hanem hadd beszéljen a bárány a lóval. Érted-e? Mert többet ugyan nem mondok.
Nem is mondott, de nem is értette Korják. Micsoda bárányt és micsoda lovat emleget Kulifintyó? Bárányt ugyan hármat vitt Kulifintyónak a tanácsért, de lórul szó se volt. Hacsak nem úgy érti Kulifintyó, hogy őt, Korjákot tette lóvá. De ez esetben is bolondság – mert a bárányokat már odaadta, és ami egyszer a barátok kezébe kerül, azzal senki se beszél többé.
Majd belebolondult szegény Korják útközben hazafelé ebbe a hókusz-pókusz tanácsba, míg végre otthon az édesanyja ki nem találta.
– Ej, no, fiam. Hát az bizony a muzsika lesz. Mert akkor beszél a ló a báránnyal, mikor a hegedű húrjait a vonóval húzogatják.
Bizony igaz lehet. A barát a muzsikát értette, mert lószőrből van a vonó és birkabélből a húr. Hát mármost ezt meg kell fogadni.
A »Kelempász madár« fiatal korcsmárosa legott sietett bandát szerezni, mely minden délután muzsikáljon.
De ezzel meg éppen nevetségessé vált, mert a muzsikaszóra se jött be senki: a hat barna fickó a falaknak húzta és csak a tücskök hallgatták, akik magok is muzsikusok.
Valóságosan ijesztő volt éjjel, ha valaki hallván a muzsikaszót, benézett az ablakon s látta, hogy a nagy, üres szobában csak a hat cigány csinálja nagy igyekezettel, csurgó verejtékkel. Némely babonás ember rémülten futott el onnan s még víziói is támadtak.
– A »Kelempász madár«-ban bált tartanak a lelkek, hat cigány muzsikál nekik s ők, a kísértetek, fehér lepedőkben járják a csárdást és a palotást, hogy csak úgy csörömpölnek a csontjaik.
Különböző borzalmas részletek keringtek erről a városban. Hogy azt mondják, a megholt arisztokrácia tartja ott a báljait, hogy a fejét hóna alatt tartva a táncosok közt lejt Hunyadi László Gara Máriával… Egy magas kísértet néha odaugrik hozzá, kikapja a fejét a hóna alól és lapdázik vele vagy egy órahosszat. Ez a megboldogult szerb vajda, Brankovics lelke, akinek ez a büntetése a halála után, ama bizonyos leveleért… Beszélték, hogy a megboldogult Szapolyainé asszonyom minden éjjel egy kecskén nyargal be ebbe a bálba… De hát mindezeket csak olyan ember láthatja, aki Luca napján éppen abban a szempillanatban született, mikor az esthajnali csillag kibúvik; a többi ember nem lát ott semmit, csak innenső világból való hat muzsikust.
Egyrészt ezek a kísérteties hírlelések, másrészt a nagy költség arra bírták Korják Jánost, hogy ezzel a végső kísérlettel is fölhagyjon – melyből csak az a haszna volt, hogy unalmában ő maga is megtanult hegedülni.
Elbocsátotta hát a bandát, s éppen azt forgatta elméjében ma ebéd után, hogy jó volna valami más foglalkozás után látni, s keservét, sötét gondolatait egy méla nótába temette, midőn az öreg Rostó jött a szelistyei asszonyokkal.
A legszebb szobáit nyitotta ki nekik, aztán megterített, majd a konyhában az ebédfőzésnél lábatlankodott, midőn nagy zörgést-csörgést hall az étkezőteremből. Rohan ki, hogy talán a kutya döntött fel valamit, hát uramfia, mi van ott? Két udvari tiszt kopogtatja az asztalt a pecsétes gyűrűjével, kiáltozván: »Hej, vendéglős! vendéglős!« A sarkantyúik pengnek, a kardjaik csörömpölnek, valami gyönyörű ez a fülnek.
– Mi tetszik? – hebegte a szegény Korják ijedten: azt hitte, fogságra hurcolják.
– Hát bort a javából, egy, kettő, három!
Meghozta a bort és csodálkozva törülgeti szemeit, a két nyalka tisztből vagy nyolc lett azóta.
Azok is bort kérnek. A két előbbi tiszt elkezdi faggatni.
– Igaz-e, hogy ide szálltak a szelistyei asszonyok?
– Nem tudom, hova valók, de éppen az imént szállt ide három személy egy öreg úrral – felelte nem minden kevélység nélkül.
– Szépek-e nagyon?
– Nem igen néztem, kérem alásan.
– Bolond kend, Korják. Bizonyosan ők lesznek. De hol vannak és mit csinálnak most?
– Ebédelni akarnak.
– Ide jönnek ebédelni?
– Igenis, ide jönnek.
Egy megterített asztalra mutatott, amelyen már ott ázott egy vékony nyakú pelikános kancsóban három pünkösdi rózsa. De hiszen nem bolond ember Korják, tudja ő a módját megadni.
Míg a hadnagyokkal beszélt, egyre nyílt az ajtó, csikorgott a sarkában, nem volt annak szünetje, folyton-folyvást özönlöttek be a vendégek, egy-egy főúri kompánia, majd néhány polgár, pajkos, vidám apródok a palotából, vén piperkőcök, kövér, nagy tokájú háziurak a Tabánból, köztük nem egy a »Fekete bivaly« törzsvendége. Micsoda isten csodája lészen itt eljövendő!
Korják uram szinte megrémült. Mi történt az ő vendéglőjével? Ez már nem istentől való, ez csak az ördögtől lehet. Ha tízfelé szakad, se győzte volna hordani a borokat, s még amellett mindenki beszélni akart volna vele, húsz helyről is kiabáltak egyszerre:
– Egy szóra, Korják! Ide, ide, vendéglős! Siket kend, vagy mi?
És mindenki a beszállott vendégek felől kérdezősködött susogva, mohó kíváncsisággal, fölszippantó érdekfeszültséggel. Aha! Kezdte már megérteni. A szép parasztnők hozzák a sok vendéget.
– Jövök, jövök – kiáltozá, és majd itt tűnt fel, majd ott bukkant ki izzadó üstökével, a pincébe szaladt le nagy robogással a grádicsokon, az egyik vén szolgálót befogta a vendégek kiszolgálására, a másikat pedig elszalasztá a Fazekas utcába a testvérbátyjáért, aki ott mészárszéket tartott, hogy jöjjön át rögtön egész háznépével segíteni, mert a »Kelempász madar«-at valóságosan ostromolják a vendégek.
Mire a szelistyeiek bejöttek, hogy az ebédhez telepedjenek, már akkorra úgy megtelt minden zegzug, hogy alig maradt annyi hely a vendégek közt, amin az öreg Korjákné átjárhatott a tálakkal, melyeken fölséges, frissen készített ételek párologtak.
És a vendégek mégis egyre jöttek. Ni, most is egy solymászatról jövő fényes társaság tér be. Maga Losonczy és Drágffy uram is köztük, vadászkürttel az oldalukon.
Persze. Hiszen villámként futott végig a városon a hír, hogy megjöttek a szelistyei asszonyok, akikből a király mustrát kért, és hogy a »Kelempász madár«-nál vannak szállva. Egyszerre megmozdult egész Buda. No, már azokat meg kell nézni még a félholtnak is!
Mikor már nem fért a vendég bent, azok is boldogok voltak, akik künn az udvaron vagy a ház előtt kaptak helyet. De mindennek van határa. Egyszer csak már künn se lehetett elhelyezni senkit. Mert kedves, meleg délután volt ugyan és a bor se fogyott ki a Korják pincéjéből, de már minden asztalt, széket összehordtak a környékbeli szomszédoktól és mégse volt elegendő.
Hízott a Korják lelke, arca sugárzott az örömtől, diadaltól, szeme pedig hálásan kereste föl a szelistyei nőket. Oh, istenem, de szépek! Kivált a kis fekete, aki mindig nevetgél. Túlsugározza annak a mosolya a napfényt is.
Az öreg Korják anyó is ott totyogott-tityegett a vendégek közt, de az asszony mindig asszony marad, nem a szerencse első mosolyát látta és élvezte a nagy vendég-sokadalomban, mint a fia, hanem csak az alkalmat, hogy fizessen, hogy visszaadja, amit a megaláztatás kálváriáján végigszenvedett évek óta, s legott szalasztá a Verona szolgálóját a »Fekete bivaly«-néhoz, a következő üzenettel:
– Tisztelteti az ifiasszony az ifiasszonyt és kéreti, hogy tessék az üres asztalokat és székeket kölcsön adni, mert a vendégeink már el nem férnek a mieinken.
Bár már a másik ifiasszony is a hatvan felé járt, azért nem volt rest erre a szóra rögtön a sarokba rohanni seprőért, és bizonyosan elnáspángolja vele az üzenethozót, ha a kövér, vérmes háromszemű Wolfgang, ki éppen rovásokat keresgélt az asztalfiókban, el nem vörösödik a dühtől ezekre a szavakra, mint a skarlát-posztó, s azzal az üvöltő kiáltással: »Ezt a szemtelenséget megkeserüli Korják!« össze nem rogy az asztal alá.
– Jaj! – kiáltá a Bivalyné szívettépőn és kiejtette a seprőt. – Jaj, meghalt, meghalt. – Segítség! Vizet! Vizet!
Ráborult az urára, megfogta a fejét, a jószívű Verona pedig vízért futott, elkezdték locsolni, de jobban csak akkor lett őkelme, mikor megérkezett az előhívott Koszta Konstantinus, a budai kilógus, aki hirtelen eret vágott rajta, mert bizony, egy kis gutaütés érte a háromszemű Wolfgangot.
Verona hazament fontoskodó arccal, alig várta, hogy elmondhassa a gazdáinak:
– No, szépen megcsinálták a pecsenyét odaát, a fekete Bivalyt meglegyintette a szél.
Megijedtek erre Korjákék: »No, ez megint rossz vért szül a közönségben.« De megfordítva történt. Amint kiszivárgott a vendégek közé az eset, általános lett a vélemény: »Úgy kell az irigy kutyának! Íme, a szegény Korjáknak egyetlen egyszer vannak vendégei, s már emiatt is halálos dühbe jön, míg ez évekig tűrte szelíden, csendesen a sors mostoha kezét. Pedig milyen kapitális bora van, és a helyiség is, isten tudja miért, de kellemesebb.« Szóval, inkább a Korják javára dőlt a gutaütés. Mert olyan a szerencse, hogy ha egyszer pártolni kezd valakit, hát még a hibákból is a védencének fon koszorút.
A szelistyei asszonyok estefelé elmentek Rostó urammal a várost megnézni, különösen a boltokat és bazárokat, ahol velencei kalmárok, görög kereskedők árulták gyönyörű portékáikat; mindamellett folyton jöttek a vendégek a »Kelempász madár«-ba, mert oda fognak visszatérni és ott fognak vacsorálni. Egész este tolongott ott a sokaság, nyüzsgött-rezsgett még a környék is. A vacsoránál kevély nagyurak, akik máskor be se lépnek egy közönséges vendéglőbe, siettek ismeretséget kötni Rostó urammal, hogy azon a réven beszélgethessenek egy kicsit a híres asszonyokkal. Mert hát kapós ember lesz az holnap a társaságokban, akiről elmondhatják: »Tegnap a szelistyei asszonyoknál legyeskedett a lurkó.«
Hiába, a divat! Ez a nagy rugó. A léhák istene. Az örökkévaló isten. Zeusz alatt, Jupiter alatt, Jehova alatt egyformán uralkodó. És a keresztény isten sincs három személyben – a negyedik a divat.
Bár a szelistyeiek tíz óra táján visszavonultak fáradtan lepihenni, azért a sokaság egész éjfél utánig ott mulatott, s mikor végre hajnalban (piros pünkösd hajnalán) elcsöndesedett a helyiség, s a vendéglősné reszkető kezével kirakta tallérokban, aranyakban az asztalra a mai nagy bevételt, így szólt a fiához:
– Tudod-e, János fiam, mi hozta nekünk ezt a mai napot?
– A szelistyei nők.
– A hegedűd – igazítá ki az anyóka –, ahogy a Kulifintyó barát mondta.
– Hogy-hogy, anyám?
– Beszélgettem a nőkkel, én fektettem le őket. A két nagyobbik özvegyasszony. Szólj már, no, láttál te valaha ilyen szépségeket? Ha férfi volnék, János!… De mit is akartam mondani? Igaz, hogy a harmadik leány, oláh leány. Hát éppen szerencse, hogy nagyváradiak vagyunk és tudunk oláhul, beszélgettem vele. Az aztán a helyes teremtés. Az is, amit látsz rajta, az is, amit nem látsz. Értesz engem? Ott voltam, mikor vetkőzött. No, ugye értesz már? Elpirulsz? Nézz a szemembe, te János! Neked tetszik az a kis fruska. De mit is akartam mondani? Hát igen, amint beszélgetek vele erről-arról, előhozódott, hogy mint kerültek ide és nem amoda, a Bivalyhoz. Hát azt mondja, hogy az öreg úr, aki a királyhoz hozta őket bemutatni, a Bivalyba akart menni, de a kis Vuca, mert Vucának híják, hallotta a te hegedűd hangját; mintegy elbűvölve arra kérte, hogy ide, hozzánk szálljanak. Látod, mégis csak jó az, ha a bárány a lóval beszél. De mit is akartam mondani? Ahá, tudom már. Az jár az én eszemben, édes fiam, hogy most már a ló beszéljen a báránnyal. Az a lány szerencsét hozna ránk, hát beszélj vele. Azt egyenesen az Isten hajította ide. Az a babonás előérzetem van, hogy nem szabad elszalasztani. Igaz, hogy csak paraszt, de rang ide, rang oda, szebb egy hercegnőnél; ha én neked volnék, többet nem ereszteném el innen, feleségül venném. És mit is akartam mondani? Kivettem belőle, hogy nem volna irántad idegen szívvel.
– Ne mondja! – lihegte Korják fölcsillámló szemekkel.
Így történt aztán, hogy reggel, mikor bejöttek a fölöstökömhöz, Korják uram megint egy-egy rózsát nyújtott a két özvegynek, a Vucának pedig kettőt, egy fehéret és egy pirosat.
A két menyecske összenézett, gúnyosan elbiggyesztve a szájaikat, mintha mondanák: »No, nézd, ez a mamlasz szebbnek találja a fátát nálunknál.«
Rostó uram rátámadt féltréfásan:
– Hallja kend, vendéglős, hogy mer különbséget tenni az én kedves cselédkéim közt; az a királynak van föltartva.
Korják oláhul felelt vissza, ami meglepte mindnyájukat, de Vucát legjobban.
– A király csak a szemével fog ítélni, én most a szívemmel is látok.
Vuca arca kigyúlt, mint a fáklya, szemeit lesütötte szemérmesen.
– Mit beszélsz, beste lélek? – fakadt ki a prefektus, szintén oláhul.
– Azt mondom, nemzetes uram – és most ünnepélyessé vált a hangja –, hogy miután férfiakat mennek kérni az asszonyok őfelségéhez, hát itt vagyok én egynek. Adja nekem kegyelmed ezt a kislányt feleségül.
Vuca fölugrott a székről, ki akart szaladni, de azért csak mégis visszafordult az ajtónál; talán meg is lehetett volna hallani a szívecskéje dobbanását, ha Rostó uram nem csap olyan nagy lármát.
– Majd bolond vagyok, hallja kend! Hát megveszett kend? Hogy én a kollekciómat szétszórjam, amit olyan fáradságosan gyűjtöttem.
Ámde a szájára csapott, tudatára botolván annak, hogy nem jól beszél, hiszen nem szabad elárulni, hogy a szelistyei asszonyok gyűjtve vannak.
– Egyébiránt – tette hozzá lecsillapodva – nem azért jöttünk, hogy férjhez menjünk, azaz, hogy ők. Mi férfiakat akarunk vinni innen, nem asszonyokat hozni ide. A leány se akarja. Legalább egyelőre nem. Most az első dolog a királyhoz való eljutás. Ad majd nekünk a király különb legényeket. Ugye, fityfirity?
Szemeivel Vucát kereste.
– No, szólj hát, édes mákom! Lökd neki oda azt a kosarat!
De az »édes mákom« a romlatlan gyermek őszinteségével odalépegetett Korjákhoz, kacéran mórikálva magát a csípőin, és beletette a kis kezét annak a nagy tenyerébe, miközben behunyta a szemeit, mintha egyszerre kiolvadtak volna.
– Tetszel nekem – mondta bátran –, a feleséged leszek… kocsmárosné.
– Ejnye, milliom szoknyaránc! – dühösködött Rostó uram, és bizonyára nagy patália támad vala, ha éppen abban a percben be nem szakítja az ajtót a Verona szolgáló egy lelkendező kiáltással:
– Hírnök a királytól!
A nyitott ablakon át látni és hallani lehetett, hogy királyi csatlós ugrik le habzó lováról az udvaron és egyenesen a szelistyei asszonyok után tudakozódik.
– Itt vagyok – kiáltá harsányan az öreg prefektus, kidugván bozontos fejét az ablakon.
– Kend nem asszony – felelte félvállról a csatlós.
– Az asszonyok is itt vannak. Én hoztam őket. Mit parancsol velünk őfelsége?
– Hogy holnap, pünkösd másnapján, déltájban jelenjenek meg kegyelmetek a színe előtt Várpalotán.
Megörült Rostó a parancsnak. Ohó! Hát már tudja a király, hogy itt vagyunk? Ő maga küld értünk. Jó jel ez, gyerekek, nagyon jó jel. Kíván bennünket. Boszorkányos Varga János (vígan petyegette az ujjait), ez nagy dolog. Hajnalban indulunk, mert déltájban kíván bennünket, még talán ebédre is ott maraszt.
Homályos, ködös ábrándok gomolyogtak előtte, előre elgondolta és fölépítette a fogadtatást, aztán, mint a gyerek, megint összeseperte a színes kavicsait, hogy újból építsen. Nagy mulatságot szerzett ez neki, ki a hosszú úton annyira beleélte magát ebbe a kalandba, hogy utoljára már magát is szelistyei asszonynak képzelte.
Hanem ehhez a mulatsághoz egy kis bosszankodás is került napközben. A Vuca és a vendéglős közti szerelem csodálatos módon fejlődött, mint az Amarilis királyné cseresznyefája, mely két óra alatt kelt ki a földből, meglombosodott, kirügyezett és virágozni kezdett.
Korják be nem érte, hogy a vendéglője ma is tömérdek néppel telt meg (úgyhogy három szomszédasszonynak kellett segédkezni a főzésnél), még egyszer felkereste délután Rostóékat a szobáikban, ezúttal az anyjával együtt és újból megkérte a Vuca kezét.
– Nem adhatom – felelt az öreg haragosan. – Abból nem lehet most semmi.
– De én hozzá akarok menni és hozzá is megyek – felelte a leány dacosan.
– Hallgass, béka! Te a Dóczy György jobbágya vagy, és csak ő disponálhatna veled. Azonfelül most a királyhoz mégysz, és azt már csak az Isten tudja, hogyan fog veletek rendelkezni.
– Nem megyek a királyhoz – mondá a leány. – Azért sem megyek!
S toppantott a lábával, mint valami szilaj csikó.
– No, azt szeretném én látni! – dühöngött a prefektus, az ökleit felemelve.
– Vasaltasson meg a nemzetes úr, akkor elvitethet, de másképp nem. Úgy vigyenek, vasban, a király elé, majd megmondom neki, az »igazságosnak«, hogy miért bántak velem így.
De ezzel aztán ki is adta az utolsó csöpp bátorságát – és eltört most már a mécses: sírni kezdett.
Az öreg Rostó jó szívű ember volt, dúlt-fúlt még egy darabig, de azután simogatni kezdte azt a holló haját és kérlelgette, csitítgatta szép szavakkal:
– No, ne okoskodjál… ne kunkogj, szívecském, mert árt a szépségednek, vörösek lesznek a szemeid. Legyen eszed, Vucácskám. Holnap ilyenkor, nem bánom, kisírhatod magadat kedvedre. De most… most nem szabad. Oh, kedves bolondom, dehogy is vasaltatlak meg. Hogy is jut eszedbe az ilyesmi? A te formás bokáidra bilincset verni! Hiszen megérdemelném, hogy sonica fölakasszanak.
Hanem hasztalan volt minden engesztelés, minden ígéret, a kis fruska nem tágított, se nem evett, se nem ivott, csak egyre sírt. Estefelé fogta magát Rostó, rávett egy pipereboltost, hogy nyissa ki az üzletet, mindenféle csipkét, pántlikát vásárolt Vucának, de annak csak a Korják kellett, nagy durcásan lehajigálta a földre a sok encse-bencsét.
A prefektus kétségbeesetten tördelte a kezeit – mit csináljon vele. Ösmerte az oláh vért, milyen konok. Lesz ebből parádé, botrány és nagy csúfság, másrészt attól is tartott, hogy Korják ellenszegül.
Végre nagy lelki tusakodás után legokosabbnak találta – necessitas frangit legem – kiegyezni, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. Ünnepélyesen megígérte Korjáknak, hogy a leány az övé lesz, ha az szépen, minden ellenkezés nélkül a király elé járul és ott szépen viseli magát.
– Becsületszavát adja kegyelmed – kérdé ünnepélyesen Korják –, hogy visszahozza őt nekem?
– Jó – hörögte Rostó, a kezét Korják felé nyújtva.
– Úgy, ahogy elvitte.
Rostó visszavonta a kezét.
– Úgy, ahogy visszakapom.
Erre meg Korják kapta vissza a kezét, s gúnyosan fölkacagott, és a fogai megcsikordultak:
– Ami belőle megmarad, ugye?
A prefektus vállat vont.
– Ej, hát ki parancsol a királynak?
Erre aztán úgy összevesztek, hogy Rostó uram ki akarta dobni Korjákot a szobából, Korják pedig Rostót a vendéglőből, az egyik azzal fenyegetőzött, hogy a palatinushoz megy, a másik (Korják) azt hajtotta, hogy Szilágyi Erzsébethez fordul, aki minden ilyenféle istentelenségnek útját vágja. Úgyhogy csak éjfél felé, mikor már eloszlottak a vendégek, köttetett meg a végleges béke az anyó közvetítésével (mert a haragos felek nem szóltak többé egymáshoz) a következő pontozatokban:
Vuca elmegy a király elé a másik két szelistyei menyecskével (hiszen a király derék ember, nem gondol semmi rosszra).
Azonban Korják is velök megy a szekéren kocsis helyett kocsisnak (mert Korják bátor ember és meg tudja akadályozni a rosszat.)
Így aztán hajnalban csakugyan megindult a Dóczy uram híres, fölpántlikázott fogata Veszprém felé. Korják ült a bakon, pörge kalapban, a Dóczy libériájában, s szólítgatta gyakran ostorával a lovakat.
A vászonnépek bágyadtan szundikáltak, csak egyes zökkenőnél nyíltak ki hol a fekete szemek, hol a kék szemek, de teljesen csak akkor ébredtek föl, mikor már a tüzes napsugár kezdte csiklandozni és pirosítani az orcáikat.
– Kikiriki! – tréfálkozott velök Rostó uram, a fülükbe kiáltozva. – Ébredjetek föl, tyúkocskák, te is, kis csirke!
Kinyitották a szemeiket egy-egy mosollyal, s kidörzsölték az álmot ujjaikkal. Hess, Majmuna tündér, eredj az erdőbe!
Hej, csakugyan gyönyörű erdő sötétedett a távolban! Rostó uram magyarázta: Az a Bakony. Ott laknak a híres zsiványok.
A túlsó oldalon, messze, messze, ahova a szem már alig ér, kék selyemszövet látszott kiterítve a rétségeken. Rostó uram mondta: Az a Balaton. Ott laknak a vízi tündérek.
De az is szép vidék volt, ahol mentek. Keskeny falucska mellett hajtattak el, szép szőke patak partján, melyet fűzfabokrok szegtek be. Köröskörül a rétek tele fehér marmanccsal. A kis falu tornyában megkondult a harangszó: »Ni, már itt a misére harangoznak.«
– De ez csak az első harangozás – biztatta őket Korják, hátrafordulva. (Egész csinos kocsis volt a strucctollas kalapban, piros-zsinóros kék dolmányban.)
A patakban, mely elszaladt, meg visszafordult, meztelen apró gyerekek fürödtek, lubickoltak; a ruhácskáik, kis leányszoknyák, kis fiúkalapok és pitykés mellénykék külön-külön csomócskákba voltak lerakva a parton, bokrok tövén; a mamájok künn várta a parton a csöppségeket, korholván őket: »Gyertek már ki, mihasznák, még megfáztok!« Az egyik ki is ugrott és öltöztetni kezdte.
– Ej – mondá a Vuca elgondolkozva –, mégis okos lehet az az öregasszony.
– Mért gondolod, fiacskám? – kíváncsiskodék Rostó uram.
– Hogy fel tudja őket öltöztetni, mindeniket abba a ruhába, amelyikbe kell. Nem tudom felfogni, miről ösmeri meg, melyik a fiú, melyik a leány.
Erre aztán mindnyájan elkezdtek kacagni, még a kocsis is visszafordult és édesdeden nevetett. Rostó uram pedig nagy fejcsóválva felkiáltott:
– Milyen csacsi, oh, milyen csacsi, és mégis erővel férjhez akar menni!… A kutya érti az asszonyfajtát, én ugyan nem.
