I. FEJEZET SZILÁGYI FOGARASON

Teljes szövegű keresés

I. FEJEZET
SZILÁGYI FOGARASON
A Helységnévtárban köveTkező két sor foglaltatik Szelistyéről: »Szelistye, Szeben megyében, szelistyei járás, 3750 lakos, 1064 ház, tsz. Nagyszeben, jb. helyben * * * *«.
Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály őnagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpűje, s postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a Helységnévtár a legbecsesebbet, amije van.
Volt pedig akkoriban a szebeni ispán az öreg Dóczy Mihály, a Hunyadi János egykori hű embere és várkapitánya, aki mint szebeni gróf is örökösen az ő szolgálatában szorgoskodék, katonákat gyűjtvén és küldözvén neki a környékről és a körös-körül fekvő saját birtokairól, hol szálas, csontos oláh legények termettek vala. Hunyadi Jánosnak csak üzenni kellett: »Még ezer embert, Mihály!«, s ő összeboronálta az ezeret. »Még ezeret, Mihály« s ő a fiúgyerekeket is összefogdostatta, hogy elmehessen az új ezer. Mert sok vér kellett akkor a pápának. Ugyanis őszentsége szította ezeket a harcokat, s hogy egy akó török vér öntődjék, egy fél akó keresztény vér ment rá. A pápa azt tartotta, hogy ez jó üzlet az Isten számára. Hogy az Isten mit tartott róla, azt nem tudom. De bizonyos, hogy ebből a tömérdek kiontott vérből, mely oroszlánrészben a magyaroké volt, nem háromlott egyéb észlelhető eredmény, csak az, hogy azóta déli tizenkét órakor a világ minden keresztény tornyában meghúzzák a harangokat, amint azt a pápa őszentsége a nándorfejérvári győzelem emlékére elrendelte. Minthogy éppen akkor dőlt a csata diadalra, mikor a naptányér a mennybolt közepére ért. Ah, istenem, micsoda drága harangszó nekünk, és még nimbusznak is mily keveset mutat! Mert ki tudja azt most már idegen világrészekben vagy itthon is valamely kis faluban, ha mélán megkondul délben a nagy harang, hogy abból a magyarok lelke sír elesett ősapákért?
Bizonyára mondom, nem sok látható jó származott ezekből a harcokból. A láthatatlan jókról persze nem számolhatok be, mert azok az Isten titkai. Hiszen, hogy példát mondjak, már maga ez az eset, amit most elbeszélek, se történhetett volna meg e harcok nélkül.
Ott kell kezdenem azonban, hogy Szilágyi Mihály gubernátor uram Anno 1458 ősz elején nagy és fényes kíséretével Fogarason járt, mint a havasalföldi vajda vendége.
Fogarast ugyanis, mint zászlós uradalmat, rendszerint hűbérül adták királyaink a havasalföldi vajdáknak, azzal a föltétellel, hogy azért őket a török ellen segítsék. Általában egészen más volt a régi állam. Akkor abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet tud adni másoknak, most abban excellál, hogy minél többet tud elvenni másoktól. Melyik a jobb metódus, nehéz eldönteni. Mert akkor is mindenki szidta az államot és most is csak azt cselekszi.
Hát a vajdánál, a fogarasi várban időzött Szilágyi ősz elején, s onnan rándulgatott ki zergevadászatra a közeli havasokra, melyeknek szépségét ékes latin nyelven följegyzé a vele lévő Balthazár diák. Fölséges, vaddal és pisztránggal teli vidék volt. A vaddisznók egész falkában jártak le a hegyekről a szántóföldekre, valóságos halmokat ejthettek belőlük, a zergék után elmászkáltak az urak egész a Strungu dracului-ig, a borzalmas horpadásig, a Negoi hegy északi oldalán.
Volt ott vadászat mindenféle: az áfonyabokrok közül, melyek a havasok alját borítják, minduntalan előcsörtet egy-egy barnamedve. A forrásos legelőkre szelíd őzikék járnak inni. A lombos erdőkben ott röpköd a siketfajd és a császármadár, s fölöttük magasan vijjog a levegőben a fakó keselyű.
Némely napokon aztán elnémultak a vadászkürtök, szétszéledtek a hajtók, és megpihentek a felriasztott vadállatok erdei vackaikban és a hómezőkön, egykedvűen nézegethették magukat a zergék a Jezere Griszovi tavában, meg a többi tengerszemekben; változatosság okáért ilyenkor bent a fogarasi várban rendezett nagy ünnepélyeket a vajda Szilágyi tiszteletére, minthogy suae aetatis oraculum fuit. Úgy is, mint az ifjú király nagybátyja, aki a koronát neki megszerezte, úgy is, mint az összes hatalom depositariusa, akinek egyetlenegy mondása járt szállóige gyanánt, hogy: »Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, az nem szorult rá.«
Nem sokat törte magát utána, az igaz, de azért alapjában jó ember volt, kedélyes, lágyszívű, de hirtelen haragú is. Intézkedéseiben benne van a makacs, erőszakos karakter, benne van a hiú, nagyravágyó ember, de benne van az okos államférfi is.
A mulatságon sem feledkezett meg államfői kötelességeiről, korán reggel misét hallgatott páter Ambrosiustól, azután kérelmezőket és deputációkat fogadott, Budáról érkező futároknak híreit hallgatta meg s üzeneteket, parancsokat küldött vissza általuk. Akkor még nem állott az uralkodás a puszta unalmas névaláírásokból; egy-egy vidám epizód tarkán szövődik a komor, kellemetlen dolgok közé.
Az is olyan vidám dolog volt, mikor az udvarbíró, Sándor Benedek uram azt jelenté, hogy egy asszony-deputáció van még odakünn.
– Miféle asszonyok? – kérdé a gubernátor.
– Szelistyéről – felelte az udvarbíró.
– Hol van az a Szelistye?
– Az én birtokom – jegyzé meg a fiatal Dóczy György, az újonnan kinevezett szebeni ispán, ki talpig feketében állt ott a főurak csoportjában, a pünkösdkor elhalt apját gyászolva.
– Bocsássa be kend őket – jegyzé meg a kormányzó –, már csak azért is szívesen hallgatjuk meg őket, hogy a Dóczy öcsénk jobbágyai.
Vagy tíz-tizenkét oláh asszony lépegetett be, csontos, vállas, csípőkben hatalmas alakok, ünneplőbe öltözve, hímzett elejű ingvállakban, tarajos főkötőkben, amelyekről üveggyöngyök csilingeltek. Nem voltak valami nagyon szépek, se nagyon fiatalok, hanem mint Bánffy Pál mondá: »megjárnák ínség idején.«
Az egyik, körülbelül a legidősebb, valami Marjunka nevű, nagy vakmerőn odalépett a gubernátor színe elé, aztán térdre vetvén magát, csak úgy dőlt belőle a sok oláh szó, mint a lyukas zsákból a köles.
A kormányzó mellén összefont karokkal türelmesen hallgatta, s hol az egyik lábára állt, hol a másikra, de azután mégis megunta, és ráparancsolt az udvarbíróra:
– Ugyan állítsa meg kend és tolmácsolja, mit hoztak?
Akkoriban még szokás volt, hogy a deputációk hoznak is valamit, persze ilyen nagy úrnak nem egyebet, mint valami ritkaságot: bárányt két fejjel, földből kiásott őskori edényt vagy érmet, vagy valami óriás kukoricacsövet, amely a határban csodára termett, szóval valami kedveskedő semmiséget.
– Kelj föl, oktalan asszonyi állat! És egy mukkot se szólj többet – rivallt rá Marjunkára az udvarbíró, aztán a gubernátor felé fordult.
– Az asszonyok nem hoztak semmit, hanem kérnek.
– Mit?
– Hogy adjon nekik te Nagyságod férfiakat.
– Hát meg vannak bolondulva? – fortyant föl a kormányzó.
– Azt mondják, hogy ameddig nekik volt, ők nem fösvénykedtek a királlyal szemben, aki mindig csak kérte a sok katonát, még felnőtt fiúgyerek sem maradt Szelistyén. Csupa asszonyok lakják a falut, a pópa az utolsó férfi, meg a harangozó, de azok is már mind a ketten a két fekete kaszás* környékén járnak. Hogy ők csak kölcsönbe adták a férfiakat, most már adja vissza Nagyságod, s ha nincsenek meg, ha elestek a harcokon, adjon nekik helyettük másokat, mert kéz kezet mos, és ha a király még ezentúl is akarna katonákat Szelistyéről, azoknak előbb meg kellene születniök, ennélfogva tehát…
A két fekete kaszás népies nyelven a két hetes számot jelenti, azaz 77 esztendőt.                                         M. K.
Szilágyi hatalmas kacaja szakítá félbe a tolmácsolást.
– Oh, no! Ej, no. Hát persze. (És megint csak kacagott, hogy a könnyei csurogtak.) Férfiak kellenek nekik. Teringette, ez mulatságos. S ezek a te asszonyaid, Gyurka? Nagyon meg lehetnek szorulva. De hol vagy?! Ne bújj el! Adj hangot, Dóczy!
Dóczy röstelkezve fordult volt az ablak felé, mintha a vidéket nézné, de a kormányzó szavára előállott.
– Ami az igazat illeti, kegyelmes bátyámuram – mondá akadozva –, boldogult apámuram csakugyan kipusztította a férfiakat a néhai való Hunyadi János őnagysága seregei számára, úgyhogy a földek birtokaimon fölszántatlan hevernek, s nekem semminemű jövedelmem nincs azokból. A férfiak nekem is hiányoznak, kegyelmes uram, de én mégse panaszkodom.
– Vagyis bővelkedsz az asszonyokban – nevetett a kormányzó, vidám hangulatba gurulva. – Hát persze, hogy nem panaszkodhatol, te lurkó.
Az urak mindnyájan mosolyogtak s parázna szemekkel nézegették az oláh menyecskéket, akik nekibátorodva nevetgéltek. Csak a harmatképű Balthazár diák sütötte le szégyenlősen a szemeit, amint a protokollum fölé hajolva, szokás szerint beiktatta abba a kérelmezők kívánságát, egy kacskaringós F-et pingálván ki előbb kezdőbetűnek a nyakán lógó kis üvegből, melyben piros tinta volt, a többi betűt aztán csak a fekete tintájú kalamárisból írta hozzá, más calamussal:
»Foeminae Szelistyeenses supplicant viros a rege.« (A szelistyei asszonyok férfiakat kérnek a királytól.)
Eközben megkondult a vár tornyában a harang, s egy apród lépett be jelenteni Szilágyinak, hogy az ebéd elkészült, és hogy most kíván-e ebédelni, vagy későbben? Mert ekkora nagy potentátnak több ebédet főztek ebben a korban olyan előkelő gazdánál, mint a vajda. Ha Szilágyi azt mondta, hogy még nem éhes, vagy hogy más dolga van, az eddig elkészült ételeket egyszerűen félretették vagy kiosztották a szegényeknek, s a szakácsok, kukták és mindenféle pecsenyeforgatók új ebéd főzéséhez láttak. Ha ellenben a hatalmas vendég helyesnek találta az időpontot a tálaláshoz, még egyet kondult a harang s lázas sürgés-forgás támadt az egész várban. Komornyikok, asztalt terítő lakájok, pincemesterek futkároztak ide-oda. A cigányok a karzatokra kászmálódtak a hegedűikkel, cimbalmaikkal, a tűzmesterek pedig a kapukhoz rohantak az előre elhelyezett puskaporos mozsaraikhoz, mert mikor az ország kormányzója az asztalhoz ült, nagyot dördülnek a mozsarak, hadd hallja az egész vidék és hadd érezze meg rázkódással az anyaföld is, hogy őnagysága most az általa produkált terményeket méltóztatik kegyesen magához venni – mert hát nagy megtiszteltetés az az anyaföldnek.
Szilágyi egy kis önvizsgálat után némi etyepetyét vélt érezni, s intett az apródnak, hogy tálalhatnak, és kezdé rövidre fogni a fennforgó kérdést.
– Az asszonyoknak – szólt az udvarbíróhoz – van valami igazuk. A harcképtelenné vált és tűzhely nélküli katonákból vagy hasznavehetetlen foglyokból lehetne nekik küldeni hébe-hóba valamennyit. Hát mondja meg kend nekik, hogy megadjuk a kívánságukat. (Szerette használni a fejedelmi többest.) És ugyan kérdezze meg – tette hozzá mosolyogva –, hány emberre van szükségük?
Balthazár diák szorgalmasan utána jegyzé a kérelem extractumának a végzést is:
»Gubernator promisit.«
Az udvarbíró pedig tolmácsolta a fehérnépnek:
– Gubernátor uram őnagysága kegyelmesen teljesíti kívánságtokat, szelistyei asszonyok, és azt kérdezteti, hogy hány férfira van szükségetek?
Örvendező zsivajban törtek ki erre s odarohantak a főúrhoz, térdre esve elkezdtek a hosszú, ibolyaszín köntöse után kapkodni, hogy az akkori idők szokása szerint a szegélyét csókolják.
– Ejnye, canis mater! – dühösködött az udvarbíró. – Mentek el onnan, de mindjárt! Mit nyálazzátok össze a gubernátor uram ruháját? Keljetek fel és mondjátok meg szaporán, hány férfi kell, aztán menjetek a pokolba!
Az asszonyok fölkeltek, összebújtak, mint a libák, s maguk közt tanácskozának, eleinte csak susogva, de aztán mind élénkebben, nagy gágogással, úgyhogy végre majd hajba kaptak.
– Hát mégsem állapodtatok meg? – sürgeté őket Sándor Benedek uram. – No, lássuk csak, hány lélek van a faluban?
– Háromszáz.
– De abban férfi is van?
– A pópa, a harangozó és egynéhány pendeles fiú.
– Hány férfit óhajtanátok tehát?
A küldöttséget vezető idősebb asszony, Marjunka, felhúzta a szemöldjeit a homlokára, mintha mélyen gondolkoznék, aztán a szívére tette kezét s így felelt:
– Háromszázat, domnule, minden lélekre egyet.
– Ostobaság! – pattant fel az udvarbíró. – Hiszen a háromszáz lélekben benne vannak azonfelül a serdületlen leánygyermekek és az elaggott asszonyok.
– Kétségkívül.
– Hisz akkor aztán több jutna egyitekre egy férfinél.
– Istenem, istenem! – sóhajtott fel az első sorból egy koromfekete hajú fiatal menyecske, szemérmetesen lesütve a szemeit.
– Hát olyan nagy baj lenne az? – vágott közben önkéntelenül egy merész tekintetű, pirospozsgás arcú asszony, tele pattanásokkal a homlokán.
– Oh, jó uram, Sándor Benedek nagyuram – kiáltott fel Marjunka nevetve, és megvillantak a fehér fogai (vagy kettő már hiányzott is). – Nézd meg csak, hány darázs él, röpköd egyetlen rózsa körül, és se a darazsaknak, se a rózsáknak nincs semmi bajuk.
– Asszonyok, asszonyok! – feddé őket fejcsóválva az udvarbíró. – Adjatok valamit az Istenre is! Ne legyetek olyan telhetetlenek, mert bizony megharagítjátok őnagyságát és visszavonja, amit ígért.
Az asszonyok megszeppentek egy kicsit s utoljára is abban állapodtak meg, hogy adjon hát, amennyit adhat, de adja minél hamarabb.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT