II. FEJEZET JUVENTUS VENTUS

Teljes szövegű keresés

II. FEJEZET
JUVENTUS VENTUS
Bele volt írva tehát a nagy királyi könyvbe: »Gubernator promisit« (A kormányzó megígérte). Ezt onnan többé a macska se kaparja ki. Hanem hát ennél a könyvnél is akad még különb könyv: a végzet könyve. Ebbe meg az volt beírva, hogy az ifjú Mátyás király egy napon elfogatja az ő nagybátyját, a mindenható Szilágyi Mihályt, és bezáratja Világos várába, még mielőtt a szelistyei asszonyokról gondoskodnék. Az asszonyok jól csinálták a maguk dolgát a kormányzónál, de a szelistyei pópa rosszul járt közbe az Úristennél, nem tudván kieszközölni elegendő időhaladékot a kormányzó számára. A nagybátya királlyá tette a kis Mátyást fogolyból, az pedig viszonzásul fogollyá tette a nagybátyját. Ilyen bolondos csereberék gyakran esnek a történelemben. A nagy királynak ez volt talán az egyetlen igazságtalan tette, s furcsa, hogy éppen e miatt lett a titulusa: Igazságos Mátyás.
Mert a Szilágyi nimbusza szörnyűképp megkopott volt már. Hiszen természetes is. Akár lapát van a kormányzó kezében, akár seprő, egyképpen szeretnék kiütni. És szinte hallani véljük a kis falusi kúriákban, amint hírül hozzák furmányos szekeresek, lovat patkoltató utasok, levelekkel szertejáró csatlósok a Szilágyi becsukatását, hogyan lélegzenek föl a kisnemesek: »No, hála istennek«, s napokig, hetekig, sőt hónapokig tárgyalják egymás közt a nagy eseményt.
– Ej, no, a kis Mátyás! Ki hitte volna ezt? Teringette, a saját nagybátyjával bánik el így. De éppen ez a szép. Ami igazság, igazság. Nagy király lesz abból!
És ezzel eldőlt a Mátyás sorsa, a nép szíve megnyílt és befogadta őt. Mert aki a nép szívébe be akar jutni, kell, hogy a fantáziájába fogózzék.
Hanem maga az ifjú király, mert kemény keze volt, de puha szíve, csakhamar sajnálni kezdte az esetet. Álmatlan éjszakáin gyakran megjelent előtte a nagybátyja, megsoványodva, megnövesztett szakállal, szemrehányó tekintettel. És nappal is valami titkos bánatot olvasott az édesanyja szemében.
A sors úgy akarta, hogy egy napon kezébe került az a könyv, amit a nagybátyja Balthazár diákkal vezettetett az állami ügyekről. Kérelmek, ígéretek voltak ebbe följegyezve. A király lapozgatott benne s azt gondolá magában: bizony, illő volna ezeket beváltani. Mert amit a kormányzó mondott, az végre is annyi, mintha a király mondta volna.
Lőn hát, hogy a többi közt a szelistyei asszonyok dolga is újra napfényre bukkant, sőt a király kíváncsiságát a szokottnál is élénkebben felköltötte a különös bejegyzés, hogy férfiakat kérnek a királytól – s a kormányzó megígérte. No, ez valami kapitális bohóság lesz. Utána kell járni, de tüstént. Hadd szedelőzzék föl Prónay Balázs uram, s elutazván a szebeni grófhoz, Dóczy Györgyhöz, tudja meg apróra az ügy mibenlétét – mert a király meg akarja tartani, amit a bátyja ígért.
Éppen rossz időre esett ez a kiküldetés. Az apró ügyek elsuttyannak a nagyok közt, de Buda most csendes volt, egy fűszál se rezgett a politika mezején. Nem is volt más diskurálási téma, csak a különböző tervek és ötletek, hogyan kellene a koronát hazakeríteni a némettől. De ez a tárgy is elkopott már, megmondta az öreg Gara: »Vagy vassal, vagy arannyal.« Nincs már erről több mondanivaló. Szóval, uborkaszezon volt az udvarnál, s ilyenkor valódi csemege-számba ment a Prónay útja. Dologtalan apródok, léha udvaroncok kihasználták pikáns trics-tracsra és éretlen élcelődésre.
Kelemen diák paskvillus verseket írt, persze az Újlaki megbízásából, ilyen címmel: »A paripatik *útja Erdélybe«. Ez a nyomorult versezet magát a királyt se kímélte, ahogy tudjuk.
A kappan régi neve – paripa-tik – paripatyúk.
Általában komoly emberek is megrótták Prónay uramat, hogy nem becsüli magát eléggé, mikor ilyenbe ugrik bele.
– Hogy nem szégyenli – mondták nagy nevetgélések közt. – Egy ember, aki már törülközőkendővel fésülködik. *
Azt jelenti, hogy kopasz.
Kanizsay azt mondta egy ebédnél Czoboréknál:
– A király csodát akar elkövetni Prónay által. Különbet, mint Jézus. Jézus egy hallal elégített ki nem tudom hány ezer embert, a király pedig egy vén fickót küld nem tudom hány száz asszonynak.
Röpködtek az elmésségek, persze vaskosak, azokhoz a nehéz csizmákhoz, páncélokhoz és sisakokhoz valók, melyeket akkor viseltek. A finoman hegyezett ötletkék még ott szunnyadtak ama kövek alatt, amelyekből egykor az iskolák fognak épülni.
Igaz, ami igaz, hogy Prónay uramat legalább is fölösleges volt Erdélybe küldeni, mert a király itthon is megtudta a fogarasi jelenetet; informálták róla Bánffy, Rozgonyi, Kanizsay, akik Szilágyi kíséretében voltak annak idején. Bánffy pláne egész őszintén megmondta:
– Legjobban teszi fölséged, ha összeszedi az országból a vak embereket és azokat küldi a szelistyei asszonyoknak, mert hitemre mondom, nem szemrevalók.
Mindez csak ébren tartotta volna a kérdést. Beszéltek róla. Nem tesz semmit, csak beszéljenek. Hanem abban volt a baj, hogy a mérgezett nyilacskák, apró tűszúrások, enyelgő dévánkodások elmérgesítették Prónayné asszonyomat szül. Gálfy Magdalénát, aki Szilágyi Erzsébetnek volt a legkedvesebb palotás hölgye. Az nagy casust csinált ebből. S egyik asszony könnyen át tudja vezetni a maga szívéből a keservet a másik asszony szívébe. Úgyhogy Erzsébet nagyasszony szemrehányást tett a királynak, hogy milyen csúf dologba mártotta a szegény Prónay uram öreg fejét azzal a küldetéssel.
Mátyás elmosolyodott.
– Ugyan, ne higgyen, anyácskám, az udvari embereknek. Hiszen ismerheti őket. Mindent hamisan látnak s még hamisabban mondanak el. Arról van szó mindössze, hogy egy egész vidéken elpusztultak a férfiak, a földek szántatlanul, terméketlenül hevernek, hát munkaerőt kérnek oda az asszonyok.
– Szemérmetlen teremtések – jegyzé meg Erzsébet asszony megvetőleg. – Reménylem, nem ígérted meg?
– Nem tőlem függ – felelte a király. – Szilágyi Mihály már intézkedett benne, s én szentnek kívánom tekinteni, amit rendelt.
– Úgy? – mondá a nagyasszony elborult homlokkal. – Hát Szilágyi Mihály? Persze, most már csak Szilágyi Mihály. Miért nem mondod, hogy a nagybátyád?
– Hát a nagybátyám.
– Hozzátehetnéd, hogy »a rab nagybátyám«. Oh, gyerekek, gyerekek!
S szép, kéklő szemeit elöntötték a könnyek.
Mátyás szemlátomást ellágyult.
– De jó kegyelmednek, anyám, hogy sírhat. Látja, a király sohase sírhat, pedig talán annak is fáj a szíve, de nem sírhat. A király az igazi rab, rabja annak a tudatnak, hogy ő király. Ő nem lehet se finnyás, se válogatós. Előttetek mások a dolgok, mert csak az egyik oldalukat nézhetitek. Ha azt mondják: Szelistyére férfiakat telepítenek, hogy a földnek termése legyen, akkor az előttetek okos cselekedet, de ha az asszonyok magoknak kérik a férfiakat, akkor az előttetek szemérmetlen csúfság. A királynak ellenben egyforma. Mert a királynak nemcsak arra kell gondolni, hogy a mező kalászokat hozzon, hanem hogy katonái is teremjenek.
– És mit akarsz ebből kihozni? – kérdi a nagyasszony élesen.
– Azt, édes anyácskám – felelte a király szelíden –, hogy a király dolgába nehéz valakinek avatkozni.
– Értem fölségedet – szólt a nagyasszony kevély gúnnyal, s méltóságteljesen fölemelve fejét, elvonult termeibe.
Annyit mégis elért, hogy a királynak kedvét szegte ebben az ügyben, s bár Prónay Balázs uram a szebeni ispán sürgető kérelmét is hozzácsatolta a saját jelentéséhez, Mátyás nem intézkedett. A királyok emlékezőtehetsége sem jobb a rostánál: a kis magok átesnek rajta, csak a nagyok maradnak fönn.
Elmúlt egy év, de talán másfél is, és még minden a régiben volt, mikor a király a Drágffy Anna lakodalmán szikrázó vidám hangulatban az egyik teremben találkozik Dóczy Györggyel, a szebeni ispánnal.
– Ah, te is itt vagy, Dóczy? Hát mi újság Erdélyben, beszélj nekünk! Hogy vannak hű szászaink és derék oláhjaink?
A megszólított mélyen meghajlott.
– A felséged iránti hódolattól vannak áthatva.
– És azok a te asszonyaid? Miféle asszonyok is? – szólt a király nevetve.
Hárma-négyen is siettek őt kisegíteni.
– A szelistyei asszonyok.
– Igen, igen, a szelistyei asszonyok. Mi van most velük?
– Azok bizony még mindig várják az ígéretet – felelte Dóczy mosolyogva.
A király elgondolkozott és a homlokán összejött a történelmi nevezetességű három ránc.
– Hát az nem oly könnyű dolog, amilyennek gondolnátok. Mert Bánffy meglehetősen elrontotta kalkulusunkat. Bánffy azt meséli, hogy az asszonyok éppenséggel nem takarosak. Hja, akkor ez nagyon nehéz. Mert kit küldhetnék én oda? A harcképtelenné vált katonákat, zsoldosokat. De hát az legyen-e a hadi érdemek jutalma, hogy rút boszorkányok és Xantippék közé dobják a megrokkant katonát? Vagy küldjem letelepíteni az idegen fajbeli foglyokat? De, uramistenem, hisz azok onnan okvetlenül megszökdösnek.
– Fölséged okoskodása bölcs és tökéletes – felelte a szebeni ispán szintén tréfásan –, csak a kiindulási pont hibás, mert a szelistyei asszonyok inkább mondhatók szépeknek, mintsem közönségeseknek.
A király nevetett.
– No, azt végezzétek el Bánffyval, mert most már én nem tudom, kinek higgyek, vagy pedig (s pajkosan hunyorított a szemével) küldj föl belőlük egy kis mustrát.
*
Szántó-vető ember abroszából sok mag esik a barázdára vagy az útra, sokat fölcsíp a madár, abból nem lesz kalász. A király nagyobb úr, de az ő szavából se lesz mindenikből kalász, sok vész el abból is, soknak pedig magja sincs. Ha okos a király, beszéljen keveset (ha nem okos, még kevesebbet beszéljen). Mert, hogy nem mindenik szavából lesz kalász, az még a kisebbik baj, nagyobb baj az, hogy némelyikből még kalász lesz, ha nem kellene is. Hát abból a kevésből is, amit beszélhetne, hallgasson el sokat.
Most is mi nem történt. Az ördög se gondolt rá. Pünkösdkor kiment a király a várpalotai kastélyába. Ez volt a pajkos legénytanya. (Újlakiné asszonyom elnevezte Gyehennáriumnak.) Ha egy-két görbe napot akart csinálni a király, ide bújt el bizalmas pajtásaival, a Czobor-fiúkkal, a fiatal Kanizsayval, Guthy Pállal, Rozgonyi Gergellyel, szóval néhány maga korú főúrral, otthagyva olasz mestereit, tudósait és a nagyképű országnagyokat. Maga Szilágyi hozta ezt így szokásba. Juventus ventus: hadd szellőzze ki a fejét a sok tudományoktól s hadd élvezze a kamasz-évek gyönyörűségeit is. Itt aztán ittak, ettek, pajkoskodtak, birkóztak, labdáztak, hancúroztak a fiatalok a maguk módja szerint, gyakran magát az ifjú királyt is földhöz vágták és nem lett belőle felségsértés, mert Várpalotán éppen ez a nagy egyenlőség a virtus, hadd maradjon a ceremónia Budára.
Ezidén is idegyűltek pünkösd ünnepére. Maga a király már pünkösd péntekén kijött Mujkó nevű bolondjával, a pajtások egy része szombaton délelőtt érkezett, csak az egy Báthory Pista vágtatott be híres »Lipityke« nevű kancáján késő este.
Nagy riadással fogadták:
– Honnan jössz? Hol késtél annyira? Csak nem valami kaland?
– Budáról jövök egyenest.
– Mi újság ott reggel óta?
Elkezdte mesélni a legfrissebb országos és udvari híreket, egyszerre csak kitört nagy mohón, a kezeit összecsapva:
– Jaj, felséges uram, micsoda szépséges három nőt küldött föl mustrának Szelistyéről Dóczy György.
– Ne beszélj!
– Harmatból, virágból összeszőtt tündérek. Egész Buda kiszaladt a csodájukra, mikor ma déltájban bevonultak fölpántlikázott szekéren.
– Igazán olyan szépek? Nem tréfálsz, Báthory?
– Szúrassa ki a szememet fölséged, ha kisülne rám, hogy szebbeket is láttam valaha.
– Mennydörgettét! Mi történt velök?
– Fölséged távollétében a palatinus uram beszélt velök.
– És mit mondott nekik a palatinus?
– Hallottam, hogy megcsipkedte volna őket őkegyelme – mert nem állhatja azt meg öreg ember sem –, de hogy mit mondott nekik, azt nem tudom. Alkalmasint vagy azt, hogy várják meg a királyt, vagy azt, hogy elég, ha ő látta, majd teszen tanúságot a szépségükről…
– No, azt csak mégse mondta – szakítá félbe a király. – Legokosabb lett volna, ha egyenest ide küldi. Istenemre mondom, egy kis trécselés, egy kis dévánkodás e gyermeteg pásztornép egyszerű leányaival fölvidítana bennünket. Mit szóltok hozzá, urak?
A víg legények mind helyeselték a király szavait. Hiszen helyeselnék akkor is, ha veszély támadna nyomukban, hát még ha csak méz buggyanhat ki.
– Jó volna csatlóst küldeni értök Budára – indítványozta Drágffy Barnabás.
– Szólítsak egyet? – kapott mohón az eszmén Rozgonyi Gergely, csinos, sasorrú legényke.
– Hohó! Megállj csak! Meg kell még azt előbb gondolni – vágott közbe Mátyás, aki a kicsiny dolgoknál is szeretett bölcselkedni. – Az eset elvégre is nem a közönségesekből való és semmi esetre se okos dolog. Ergo bolond dolog. Következésképpen a bolondtól kell benne tanácsot kérni. Hívjátok ide Mujkót!
Keresték négyen is, mint a tűt, míg végre megtalálták a gazdasági udvaron, az ólaknál, ahol állítólag a disznók röfögését figyelte, mert ilyenfélékből állt a mestersége. Nem szabad az udvari bolondot úgy képzelni, ahogy a könyvek leírják: hogy csak úgy dől belőle a sok elmésség és a szikra, mint a Vezuvból a láva. Ördögöt dől. A középkor összes bolondjai se mondtak annyi szellemességet, ami tíz lapon el ne férne. Ritka holló a finom ötlet még a versaillesi udvarnál is – hát még Mujkónál!
Mujkó nem volt egyéb, mint egy különben izmos, jóképű, félbenmaradt véndiák, aki beállhatott volna katonának vagy egyéb hasznos embernek, de őneki a léhaság tetszett jobban. Egy közönséges bohém volt, egy kicsit elevenebb ésszel, mint a környezet, és némi figurázási ügyességgel. Holmi apró csínyekkel és többnyire kétes értékű tréfákkal mulattatta urát. Pompásan tudta utánozni a távoli kutyaugatást, a macskák nyávogását, az Erzsébet nagyasszony palotahölgyeinek pipiskedő járását, szájmozgását, de mégis a legjobban imitálta Gara László volt palatinust, úgyhogy mikor néha az asztal alá bújva megszólalt az exnádor hangján, mindenki megesküdött volna rá, hogy őkegyelme beszél ki onnan, valamely különös csoda által oda jutva.
Mujkót csakhamar előkerítették, jött nagy ugrándozva egy szakajtóval a fején, mely minduntalan leesett, de esés közben fölkapta a lábával és ugyancsak a lábával tette föl a fejére. Az efféle produkcióktól persze felette el voltak ragadtatva az urak.
– No, bolond – szólítá meg a király –, adj most nekünk okos tanácsot.
S elbeszélte a szelistyei asszonyok megérkezését, akik most Budán vannak, s akiknek idehozatala képezi a megfontolás tárgyát.
A bolond vigyorgott (látszott, hogy csak a mesterség kedvéért teszi), azután megszólalt a Vitéz érsek kenetes hangján, ami általános derültséget keltett.
– Hm, értelek, keresztény atyámfia, oh király! (Szemöldjeit felhúzta a homlokára.) Szeretnéd megnyugtatni a lelkiismeretedet, s arra elég flastrom egy bolond szava. Bizony, mondom neked, úgy cselekszel, mintha a seregély a rigótól kérdezné: szabad-e tiltott szőlőt kóstolni?
A király elmosolyodott, s türelmetlenül vágott közbe:
– Nos, és mit mond ehhez a rigó?
– A rigó azt fütyüli: Fölséges seregély úr, ha serio erkölcsösnek tetszik lenni, ne tőlem, bűnös rigótól kérdezze, de ne terheltessék a csőszhöz fordulni. Kérdezze meg fölséged az esztergomi érsektől.
– Hahaha! – kacagtak az urak. – Nem is volna rossz! Micsoda szemeket vágna ehhez a főtisztelendő!
Mátyás a köntöse apró ezüst gombjaival játszadozott, azokat sorba morzsolgatva az ujjaival, ami rendes szokása volt később is, ha némi zavarban volt vagy nem tudta magát hirtelen elhatározni. De ez csak pillanatokig tartott nála.
– Az érsekek – jegyzé meg vidáman – nagyon óvatos stiliszták, Mujkó barátom. Azt találná felelni érsek úr is, amit az elődje egykor: Nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico. És hagyján. Az óvatos érsek nem abnormitás. De mit szóljunk egy óvatos bolondhoz, aminő te vagy? Ez már fölfordított világ. Hát jól van, fordítsuk föl, urak, alaposan egy napra. Add ki, Rozgonyi, a parancsot, hogy csatlós induljon a szelistyei asszonyokért. Hadd legyen egy kis bohókás dáridó Palotán. – Beszéld meg a többit a szakáccsal, Kanizsay! De ezen a lakomán, jól ide figyeljetek, urak, minden föl lesz fordítva: Mujkó lesz a király, lakájok lesznek a főurak, mi pedig leszünk a szolgák, akik tálalunk nekik. Értesz engem, Báthory?
– Ahogy vesszük, fölség, értem is, nem is.
– Pedig, lássátok, egyszerű a dolog. Ha mi állnánk szemben az asszonyokkal, mint főurak, nekünk a szolgák nem parancsolhatnák meg, hogy illedelmesen viseljük magunkat, de ha ők lesznek a főurak, mi rájuk parancsoljuk a jó magaviseletet. Ez az egyik. Mármost aztán a szolgák nem mernek semmi illetlenséget elkövetni: tehát nem szivároghat ki az a hír, hogy az urak nem szépen viselték magukat. Nem lesz belőle pletyka Budán. Ha pedig mi mégis egy kicsit fesztelenül találnánk mulatni, az akkor a szolgák rovására lesz. Ez a másik. A harmadik meg aztán az a sok vidám bohóság, tarka tréfa, ami ebből a különös helyzetből ki fog hasadozni.
A víg pajtások ujjongva helyeselték, s egymásnak súgták nagy titokban – még akkoriban igen ritkán dicsérték a nagyokat szemtől szembe –:
– Több esze van ennek a kiskörmében, mint a mi kobakjainkban összevéve.
– És mikor érkeznének meg az asszonyok? – kérdé Vojkffy Antal.
– Hát körülbelül holnapután délelőtt, úgy kell intézni.
– De ehhez egész nagy átalakítás kell, a szolgákat voltaképpen díszruhába kellene öltöztetni, bársonyba, bíborba.
– Úgy van, úgy, kápráztató fényt kellene kifejteni.
– Persze – szólt a király –, de díszruháink itt Palotán nincsenek. Az pedig baj azért, mert ti talán jók volnátok főuraknak a mostani ruhátokban is, de ők nem lesznek jók a ti ruháitokban. A születés előkelősége és az alacsony származás közt bizonyára van valami szemmel észrevehető különbség, tátongó hézag. Isten meghagyta azt, nem tudom, miért. De nagy súlyt nem fektetett rá, mert megengedte, hogy azt egy jó szabó betömhesse. Az embereinknek okvetlen mutatniok kell valamit, mert még a szelistyei asszonyok is észrevehetnék a turpisságot. Hiszen tudjátok, hogy az asszonyokban, még az úgynevezett ostobákban is, különös tehetségek és ösztönök vannak elrejtve. Igen, igen, gondoskodni kell. Jó, hogy szóltál, Vojkffy. Hadd menjen egy szekér Budára díszruhákért. Mujkónak azonfelül egy ócska hermelinpalástot is kell hozatni.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT