ÖTÖDIK FEJEZET A KRAPECI URADALOM ÉS A NÉLKÜLÖZHETETLEN BUBENYIK
ÖTÖDIK FEJEZET
A KRAPECI URADALOM ÉS A NÉLKÜLÖZHETETLEN BUBENYIK
A KRAPECI URADALOM ÉS A NÉLKÜLÖZHETETLEN BUBENYIK
Trencsénben a »Nagy Szamár«-nál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.
– Sohasem láttam még ilyen hízott lovakat – vélte Malinka. – Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!
– Meghiszem azt – kevélykedett Kopereczky. – De nézze csak, mit esznek!
Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos tarisznyába, ahonnan egy marék zabot emelt ki.
– Tegye vissza megint és most nézze meg a tenyerét.
Mit lát rajta?
– Semmit.
– Ugye? – ujjongott a báró. – Hiszen éppen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim mosott zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat a Caligula lova se.
Trencsénben egyébiránt éppen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak és ünnepelték »a család gyöngyét«, aki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt és az új főispánt derekasan megkopasztották.
– Nem maradt egyebem – panaszkodott reggel Malinkának, üres tárcájára mutatva –, csak a rokonaim szeretete.
Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még sohase látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az Alföldről. Szarvasról való: anyja, lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre és megnyitotta a »Cinkotai itcé«-t, mikor még Kornél csak tizenöt éves volt.
Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyílt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a páncélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a múltakba téved. Hejh, hogy mindennek el kell múlni, ami volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor! És a rigók is éppen olyan vígan fütyülnek az erdőkben. Az őzek kíváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken és olyan félénkek, szelídek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol poralakban, ha utána dőlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, ahogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. »Ni, a tót flotta!« Rajta kedélyes parasztok pipáznak »a király dohányá«-ból nagy kalapjaik alatt, melyeket cérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.
Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz, vagy két helyütt, ahol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok, leányok melankolikus nótákat daloltak, minden áron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és etnográfus, aki gyűjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat, de Kopereczky nem engedte:
– Ugyan ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyűjtve. A skatulyával együtt – tette hozzá vigyorogva.
Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított hegyek kevésbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt is csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: »Teremj, kutya! Azt, amit mi vetünk beléd. Muszáj.«
Az út mellett nehány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.
– Ez már az én pusztám – mondá Kopereczky. – Ez az egyik. Még egy van ezentúl, a Kicka nevű. Majd azt is útba ejtjük.
– Hát ezt hogy nevezik?
– Ez a Szedres.
– Hány hold a Szedres?
– Kétezer; a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.
– Alkalmasint annál többet ér a másik fele.
– Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.
– Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig elfogy.
– Emiatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt »Isten útjá«-nak hívják. Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülő templomoknak, amiért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a »nagylelkű« jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, amennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom és ember szinte bizonyosan otthagyja a foga fehérét.
– De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istentelenség.
– Egy kis családi flanc. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.
Közel a tanyákhoz nehány eke mozgott, girhes apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.
Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, amint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját s függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró színe előtt áll.
– No, mi az újság, Klincsók bátya? – kérdé a főúr nyájasan. – Mi történt egy hét alatt?
– Semmise nem, nevezetesebb – felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.
– Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert nagyon meg vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!
– Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt becsületes, jó arca eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késő, beüti orrát tél. Ők nem szólják semmit, ahogy én ösmerek őket, már ti. birkákat, de ahogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fekszik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no az pedig találtatik.
– Miféle ökörbőrről beszél ön?
– Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket – sóhajtott Klincsók –, éppen tegnapelőtt virradóra.
– Mi baja történt?
Klincsók úr égre emelte a szemeit.
– Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.
– Bizony nagyon soványok a többi ökrök is – jegyezte meg Malinka –, meg lehet a bordáikat olvasni.
Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, amit lehetett.
– Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.
– Ennek én vagyok az oka – szólt a főispán –, mert kevés szénám és lóherém terem s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak és ő ahhoz tartja magát.
– Elég nem igazságos az, méltóságos uram – okvetlenkedett Malinka. – A szegény ökrök keserves izzadtságából, munkájából hozza terményeit a föld s csak éppen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják föl.
– Isten úgy segéljen, igaza van – kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. – Vesszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis dinereken megeszi a termények javát és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, amit mondott.
Egy fél óráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, ahogy eddig, csak a bőrök eladását parancsolta meg s azzal a kövér lovak tovább indultak.
– Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember és főleg szófogadó – dicsérte Malinkának útközben –, igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kicka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.
– A Kicka tehát a jobbik birtok?
– Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, akit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy éppen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?
– És mennyi mármost a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmiről kérdezősködni?
– Ráfizetek.
– Ráfizet? – kérdezte csodálkozva Malinka. – Minek gazdálkodik akkor méltóságod?
– Minek? – förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű kérdésen. – Hát akkor miből éljek?
– Úgy értem, hogy ha talán bérbeadná méltóságod a birtokot.
– Ugyan hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.
– Bár csak nekem lett volna ilyen két pusztám! – sóhajtott Malinka.
– Ne kívánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higgye meg nekem. Ne kísértse az Istent, Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadiköltséget és a civillistát. A többség az úr s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs s ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, akiknek nincs semmijök, kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon és akkor ők az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen háládatlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!
Malinka sehogyse tudott tisztába jönni a principálisával, pedig megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.
Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtűnt a hitvány Krapec falu, fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia korabeli manzárd fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő tornyával.
– Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidenciám!
A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csúfította el, mellyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.
Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, amely ínycsiklandozó látvány jól esett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő megnövelte.
– No, Ancsura, hogy van az asszony?
– A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.
– Hát a kis báró mit csinál?
Ancsura félregörbítette a száját, mely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont:
– Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.
– Mit beszélsz? – szólt közbe a báró mohón és vidáman. – És mit nézeget, te Ancsura?
– Hát például engem is, ha bent vagyok.
– Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.
Rohant fel a lépcsőkön az emeletre s meg sem állt, csak az asszony szobájában, aki még gyönge volt, a díványon feküdt s Rozália a komornája, regényt olvasott fel neki. A szoba túlsó szögletében bölcső ringott s a kis Kopereczky aludt benne.
– Pszt, ne kopogjon olyan nagyon – riadt fel Vilma. – Alszik a gyerek. Olvasson, Rozália, csak olvasson!
– És te hogy vagy, édesem?
– Köszönöm… és te? Rendbejöttél a főispánsággal?
– Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.
– Szent Isten, olyan hamar?
– A miniszterelnök kívánta, hogy siessek.
– De hiszen az lehetetlen – szólt a menyecske elképedve. – A lakást nem lehet addig berendezni.
– Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.
– És én?
– Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.
– Atyám hogy van?
– Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.
– Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.
– Mit? – pattant fel a báró harsogó kacajjal. – Így csaljátok meg a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra akvirálod el szegénytől?… Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!
Ezen aztán Vilma is elmosolyodott és kikergette urát a szobából.
– Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!
– Hallottál te valaha medvét nevetni?
– Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.
És a nagy brontesz ember megjuhászodva lábujjhegyen tipegett el a kis bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vággyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirult arcocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.
Szobájában nehány levelet talált, a legfelül egyet Bontóvárról, a Noszty Pál írásával. Ez érdekelte legjobban.
»Kedves Izrael! – így szólt a levél. – Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfőispánhoz ragaszkodtak, részint pedig azok, akik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhíresztelték mindenféle bogaraidat s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a céljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképpen nem is tehetnek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, amely miatt nem húzhat csizmát s nem mehet elédbe a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankett-rendezésről. Egy harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcionáriusok közül, hogy azt mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a malíciózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval, úgy ítélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit, egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy (már mi szerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanul küldj biztos ember által kétezer bikát. Szívesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. Ami pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyi érdekű – azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat, stb.«
Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betűk találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyolodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: »Hát kellett ez neked, te mamlasz?«
S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gúnyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. »Szép zabtermésed volt az idén, Kopereczky – végzi az egyik névtelen “jóakaró” –, maradj te csak otthon, a jászolnál.«
Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az előcsarnokba. »Bubenyik!« – kiáltá dühösen.
De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant biliárdon, az útitáskája mellett várakozva, hogy hát ővele mi lesz?
– Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog ez? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az az átkozott Bubenyik?
Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátos termetű Ancsura, aki az előbb a pontyot tisztította az udvaron.
– Bubenyik a kertben van – jelentette Ancsura. – A jégvermet fedeti.
– Micsoda jégvermet? – csodálkozott a báró. – Nincsen nekünk jégvermünk.
– Van, kérem alásan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.
– De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell csapni. Szaladj el érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz híreket kaptam a vármegyémből… vagy mit is beszéljek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyúljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tíz forintot.
Haragos sötét arca szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a baloldali folyosón s útközben megkérdé Malinkától:
– Szereti a zenét?
– Magam is muzsikális vagyok.
– Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.
Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyújtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve, csak a közepén volt egy kis, bokáig érő zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.
Az első, ami a kertben szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiúz képű, fürge emberke, szürke kockás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett és egy kopott, kékes mándliban, melyet új korában valami tímár vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain s hallani lehetett a békák cuppogását, amint ijedten visszaugráltak a tóba, amerre ment.
Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kíváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arcvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:
– Majd megtudja, de előbb egy kis konferenciát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.
– Ki a Bubenyik?
– Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és ami egyéb hozzátartozik a komforthoz.
– Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.
– Tudom, barátom, de ami jár, jár: a szobaleány behozza a szükséges macskákat, mindjárt kiadom a rendeletet.
– Milyen macskákat?
– Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán cincognak, rágcsálnak, kaparnak és futkároznak, mint a csikók a szabad szérűn és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek s büszkén mondhatom, kitűnő saját tenyésztésű macskáim vannak, príma macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagy díjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, amit Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egyablakos szobákra, a két ablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, amennyit éppen akar.
– Köszönöm, elég lesz kettő is.
– Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátra látnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.
Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.
– Itt vagy, híres? – förmedt rá a báró gúnyoros, rikácsoló hangon. – Ilyenkor kell jönni, mi?
Bubenyik vállat vont.
– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.
– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.
Bubenyik erre is vállat vont.
– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.
– Nem ám – felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát –, de a fizetésedből levonok ezért két hatost.
– Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.
– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?
– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.
– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?
– Említette, hogy jó volna egy jégverem.
– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.
– Hiszen nem is került az semmibe.
– Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? – horkant fel Kopereczky és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait csikorgatta.
– Nem mondom, hogy ingyen, mert…
– No látod.
– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.
– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.
Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz fűződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. Amint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet őméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségből többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. »Ott kincs van – mondá –, nem vagyok bolond, hogy megengedjem.« A parasztok a józan eszére apelláltak: »Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet.« – »Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos – ellenveté Bubenyik –, a ti osztalékotok pedig nem biztos.« A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben – így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.
Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:
– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!
A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arca és így folytatá:
– De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, még pedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installációhoz, adj hamar tanácsot, honnan szerezzem meg?
– Vegyen föl a takarékpénztártól.
– Ott már kimerítettem a hitelemet.
– Úgy ám, de fölfrissült azóta.
– Mitől?
– Hát a prágai örökség kutya? – kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.
– Nem kutya – felelte a báró. – Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátor kezén. Pör alatt.
Bubenyik erre sem jött zavarba.
– Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.
– No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.
– Akkor azután nincs más hátra – vélte Bubenyik –, össze kell hívni a főkötő-őröket.
Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint akit a kígyó csípett meg.
– A főkötő-őröket? – dadogta és szemei kitágultak a rémülettől. – Nem, nem, Bubenyik. Múljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem bírom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem bírom meg.
– Pedig más mód nem igen van…
Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka előtt s felsóhajtott: »Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám«, majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.
– Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.
