NEGYEDIK FEJEZET NÉHA A SZERENCSE ISTENASSZONYA ELLEN IS SEQUESTRUMOT LEHETNE KÉRNI
NEGYEDIK FEJEZET
NÉHA A SZERENCSE ISTENASSZONYA ELLEN IS SEQUESTRUMOT LEHETNE KÉRNI
NÉHA A SZERENCSE ISTENASSZONYA ELLEN IS SEQUESTRUMOT LEHETNE KÉRNI
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, ahogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis sablon. A mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.
Ami Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, se a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a szeniorjelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, akinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restellte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.
– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyenek semmi limlomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégiscsak befért még (pedig nem volt ezüstből), egy bölcső, amibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, akit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaznap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a szenior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapecre s most már nemcsak apa lett Krapec ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapecre az öreg Noszty is, s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:
– Szoktál te lapokat olvasni?
– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.
– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a Bontó megyei főispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félrehítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb Bontó megyei képviselőt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egypár napig s ha megfelelő férfiút találok, akit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ő ki fogja neveztetni.
– Mit bánom én azt.
– De nem úgy van az, hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arca.
– És miért ne, ha szabad kérdenem?
– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva –, de meg tudok-e én annak felelni?
– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég vagyonod is lesz hozzá.
– Éppen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, márpedig az ördögnek nőjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.
– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilencezer forint összevissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
– Te vagy a legédesebb após a világon!
– Ne ítélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
– És az?
– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.
– Mármint Ferit? Hm, az nehéz sor.
– Meg kell lenni.
– Hivatal?
– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalnokok a világon, az írországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
– Akkor hát szoknya?
– Az.
– Kinéztél valakit?
– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképpen lehet, azt megtudjátok.
– Én rajta leszek – szólt Kopereczky –, ámbár lelkiismeretlen dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky. – Ki az a kisasszony?
– Egy amerikai leány.
– De csak nem kell Amerikába mennünk?
– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot és letette Bontó megye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha Bontó megyei főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky odanyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig, mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy amint Noszty hazaért a keresztelő után s másnap a Házba ment, az első ember a miniszterelnök volt, akibe beleütődött a folyosón.
– Hohó! Állj meg, ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök. – Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt nálam megyédből, mely gróf Topsichot kívánja főispánnak. Van ellene kifogásod? De kínálj meg előbb egy cigarettával.
– Igenis van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbízhatatlan ember.
– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
– Igenis van.
– Olyan-e, akinek adherenciája van ott s akiért egyszersmind jót állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat.
– Olyan – felelte Noszty.
– Hm, az a baj – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr –, hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megígértem neki.
– Ejh mit! Ejtsd el!
– De nagyon megharagszik…
– Ne törődj vele. Kevésbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint intimusnak.
– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közé, mert Noszty ezen a réven bírt roppant nagy befolyással. A közösen elkövetett diákcsínyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő, Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
– Báró Kopereczky Izrael.
– Ugyan eredj – pattant fel a miniszterelnök –, azt mondják, nagy szamár.
– Ne adj a mendemondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
– No, ami igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképpen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?
– Övé a krapeci uradalom.
– De az nem Bontó megyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és Homlódyak.
– Úgy? Neked is rokonod?
– Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borult.
– Ej no, bocsáss meg, bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugye, nem apprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis. No, ugye, jó lesz? (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.
Csengettyűszó hallatszott a teremből. Sietve tűnt el a folyosón, eldobva cigarettáját, éppen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a cigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hírt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyűlködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hír okozta a legnagyobb szenzációt. Gyereke iszen a többi Trencsén megyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, akitől örökség nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, ahol státusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.
– Hát ez az elmaradt stafírung! Ehol van ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereckynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, amint meglett valahogy a többi járulék is.
Nemsokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alighogy átesett a tömérdek gratuláción, Budapesten termett és átalakult. Másképp lép, másképp beszél, másképp tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, ahol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tífusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminisztériumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, aki ellátja instrukciókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, ahol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselők egymásnak suttogják: »Az új bontói főispán« s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Őexcellenciája »per tu« szólítja: »Ülj le, kérlek és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat«.
Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:
– Mikor szándékozol lemenni?
– Mikorra parancsolod?
– Minél előbb tartod meg az installációt, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is?
– Úgy szándékozom.
– Ugye, Noszty-leány?
– Az.
– No, az ott aranyat ér… Hát csak erély, barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikíséri és az ajtónál hozzáteszi:
– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy megszállva?
– Az »Angol királynő«-nél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat: »Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja«, aztán a távirdára szalad és egy sürgönyt meneszt a Bontó megyei alispánhoz, melyben főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az »Angol királynő«-ben.
A Koronaherceg utcában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos fickó, vasalt nadrágban, villogó cilinderrel, szegfűvel a gomblyukban. Persze, nagy örömbe tör ki:
– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, éppen azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést mégse hallgatja el: »Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz«.
– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves pozíció. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fácánt te eszel meg s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.
– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert, aki majd lapot is szerkeszt. Mert saját orgánumodnak kell lenni, amit te sugalmazol.
– Ne beszélj!
– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvenciót ad a lapodnak, a lap azután működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, ő a cikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a cikkeket aztán a szerkesztő megvörösceruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy ahol azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy »buzgó« fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó partit…
– Jó, majd híradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyanformán, mintha már meg is volna. De addig is kísérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozálit?
– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.
– Vigyázz, sógor, mert a cápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.
Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, ahol mértéket vettek az új főispánról, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be pezsgőt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg francia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre alkudtak meg.
– Hanem az etikett legyen egyforma a palackokon – rendelte a főispán. – Ért engem?
Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arcán széles mosoly terült el.
– Óh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moët Chandon vignettával lesz szállítva.
– Az ördögbe, Birner – pattant fel Noszty megbotránkozva. – A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy ti. magyar vignetták legyenek a francia pezsgőkön is.
– Ahogy parancsolni méltóztatik – hajtotta meg magát Birner úr.
Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.
– Cso robis? Csi szi sza zblaznil? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)
Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.
– Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod, ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, ahogy te; egy magyar úr úgy csal, ahogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontó megyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a francia pezsgőre tetettél magyar etikettet, akkor mint bámulatra méltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni s amellett így is, úgy is célodat éred, hogy csalod őket s hogy ti ínyencek fent az asztalfőn francia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.
Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.
– Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, aki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas fickót, mi?
– Utánalátok.
– Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált, ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tőlem – tette hozzá némi büszkeséggel. – Szóval, nem merem a beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbé, mert már mindenem kész, ami a bontói felszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy írótoll. A sastollat megvehetjük útközben.
– Az írótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.
Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett »pokoli ötlete« támadt, melyről bajos elhatározni, az ördög súgta-e, vagy egy kis íjas fiú, aki valamikor Isten volt, míg az olimpuszi hatalmakat nem deposszedálták, de aki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltűntek, de ő még most is intéz.
– Szegény húgocskám – dünnyögte az elhatározásnál Feri – miért ne tenném boldoggá?
S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utcában levő »Cinkotai itcéhez« címzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.
Jóképű, tisztes öregasszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.
– Itthon van Kornél? – kérdezte.
Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.
– Nincs, édes úrfim, nincs biz az – felelte a jóképű anyóka – az ügyvédi irodában van.
– Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom?
– Köszönöm a szíves kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?
– Hogy kerestem, fontos beszélnivalóm van vele.
– Jó vagy rossz? – kérdi aggódó pillantással az asszony.
– Jó – felelte Noszty.
– Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rossz fuvallattól is, nemhogy a rossz hírtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.
– Majd talán meggyógyítom – mosolygott rejtelmesen az úrfi. – Mondja meg neki, Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.
Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A »Cinkotai itce« akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a »Kis Pipa« versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se múlta divatját, hogy a jobb házból való leányok a Sacré-coeur-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egypár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volontőrök a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerő a csók, de a jó asztal az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is »ágytól« és »asztaltól« szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.
Vilma kisasszony, minthogy az utcájukban volt, a »Cinkotai itcé«-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedéllyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délceg, magas, szőke fiatalember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgő-forgó úri kisasszonyt. Malinkáné sietett bemutatni a fiát, aki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy bizonyos idő múltán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, ami igaz, igaz, a bakfis Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz mellett, ahol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öccsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, aki szerette húgát s kit a húga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel hunyt szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a »Cinkotai itcé«-ben, minthogy valaki, akit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál szalonjába, Ferenc úr közvetítette a szerelmesek levelezését.
Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát s mint híres ügyvéd, odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.
Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, aki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty-vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulccsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektívnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jóindulatú, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangírozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltóügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása sincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, aki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csúsztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arca s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, akik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utca sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.
Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utcákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifjú Nosztyt kivéve, aki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajtakapta húgát, hogy keservesen sírt ott, ahol nem látták.
Vilmát aztán elvitte férje Krapecre, annak több mint egy éve, és most micsoda pompás jelenet lesz, mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.
Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.
Az már várt rá akkor; szomorúan nyújtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arc fájt neki. Óvakodott ránézni.
– Parancsolsz velem valamit?
Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.
– Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?
Malinka vállat vont és rábámult a közömbös, jéghideg szemeivel.
– Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!
– Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?
Azok a jégszemek, hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjánosbogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.
– Ő akarja?
– Nem, egészen az én ötletem.
– Tud róla? – suttogta rekedtes hangon.
– Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.
– Azt hiszed, örülni fog?
– Gondolom, nem fog haragudni.
– Nem okoz-e az neki fájdalmat?
– Fájdalmat? Miért? – csodálkozott Noszty.
– Mert nekem fájdalmas lesz.
– Hát akkor ne vállald el.
– De nem bírok neki ellentállni.
– Ebben az esetben rendben van a dolog. Írok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az »Angol királynő«-ben.
Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, amiből szép vígjáték lesz Krapecen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy éppúgy lehet szomorújáték is.
Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jóformájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még aznap délután íróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:
– Ez az ön dominiuma – mondá, mutatván neki az íróasztalt. – Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.
– De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását – szólalt meg Malinka.
– Ne beszéljen nekem ilyen stílusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?
– Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy…
– Csakhogy?
– Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.
– Sok zöldség, temérdek hetle-kotla. És ezt nekem szóról szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, akivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, amelyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghívókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapecről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghívandók névsorát. Ugyancsak megígérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, már csak átestem volna rajta!
Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.
A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kíséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid »Isten hozott!«-ra néhány szívélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint amennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyes fogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképpeni beiktatás csak másnap lesz az e célra összehívott közgyűlésen, ahol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét, stb.
A program egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! Enélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyászene. Ez bizony nem jól kezdődik.
– Nem csoda – vigasztalta Malinka a panaszkodót –, még nem ismerik méltóságodat.
– Hiszen éppen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.
Nem volt kedvező prognosztikon a »Bontói Napló« se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsanát. Ejnye, de furcsa magyarok!
E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán éppen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.
– Nem jó, amice, nem jó.
– Hát miért nem jó?
– Mit tudom én? Csak nem jó.
Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött és írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.
Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:
– Ez se jó.
A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, amelyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és amelyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán ígéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentenciákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben összevissza gubózott oratori maszlagokat és cirádákat.
Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.
– Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, ami a hajdúk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.
Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per »pán brat« (testvér úr) szólított.
Ezt a beszédét vitte haza Krapecre, hogy betanulja.
A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instrukcióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud.
Különben se lett volna célja a további ittidőzésnek, mert az apósa, aki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már amennyire lehet), sőt egyenesen nem célirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni kölcsönnek. Egy szóval kubusra dolgozott. Ezt a metódust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:
– Készüljön fel, amice, megyünk haza Krapecre. Ott a csendességben, ahol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó, ami szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.
A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa Krapecre.
– Ha pedig egy kulcsot hoznának a minisztériumtól, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!
Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az éppen fecsegő kedvében volt s kedvencéről, a kosról beszélgetve, hovatovább mindkettő belemerült az állatvilág dicsőítésébe.
– Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi, emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Éppen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelőképessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart s köveket hord csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbújhatnak előle a meteorológusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amice! Elviszik őket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amszterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő van felfuvalkodva! De ki bírná azt elősorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, amit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bújjunk be a macskába, barátom Malinka, s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja, a matézist, a filozófiát, hogy könyveket ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt ha tovább megyünk és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságokból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, amelyik az embertől tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétől tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amice? A pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?
– Vagy egy intrikáló főispán – jegyezte meg Malinka.
– No-no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.
