ELSŐ FEJEZET CSODÁLATOS, HOGY AZ EMBEREK RENDESEN TÖBBET KÖLTENEK, MINT KELLENE
ELSŐ FEJEZET
CSODÁLATOS, HOGY AZ EMBEREK RENDESEN TÖBBET KÖLTENEK, MINT KELLENE
CSODÁLATOS, HOGY AZ EMBEREK RENDESEN TÖBBET KÖLTENEK, MINT KELLENE
Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is idehelyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszár hadnagy; vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagy harang.
Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a »Nagy Szamár«-hoz címzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű, törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; aki pedig szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet, pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben csekély, ami csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoricát morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje idefénylik azért.
Ami Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika ugyanis el volt ígérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult takarékpénztári igazgató fiának, akinek virágzó szeszgyára és négy háza van a piacon, köztük a jól jövedelmező, »Nagy Szamár« nevű vendéglő. Már éppen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy felbukkant a láthatáron. Minden összevissza kuszálódott. Rozika habozó lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta, hogy a zsinóros dolmányhoz húz, ide hajlott nemzetes Velkovicsné asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:
– Várjunk még. Ne siess, Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a leányt, legyen inkább a Noszty. Noszty nagy család; viceispán család. Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram, gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyűlésen, az egyik nagybátyja, a bécsi Noszty, excellenciás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: »Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek«.
Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.
– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varjú, ne károgj a fülembe. Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert katolikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha lutheránus volna se adnám, mert nagyúri házból való, ahonnan minket, ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben. Azt ti ostoba asszonyok fényes partinak nevezitek, ha a leányotokat úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én azt eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak (egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. Ami pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az bizonyosan az égbe jutott s éppen ebben van a baj, mert annak sehogy se tetszenék ez a frigy, s ott még közbenjárna bosszúságában az égieknél, hogy vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a szememet betapasztani, Zsuzsanna, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, akitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom, Zsuzsanna, hogy a papok ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell lapozni, Zsuzsanna barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a »holt kéz«, ahogy a papi birtokokat nevezik.
– Hát mit jelent, no? – vág közbe Velkovicsné.
– Azt jelenti, Zsuzsanna lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik ígéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet, de semmit se írt alá, anélkül halt meg. Most aztán a papok összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobb kezét s abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor »holt kéz« volt. Hát érted-e már, mi forr énbennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy dolog ez, amely nem sokáig maradhat már annyiban.
A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog, hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a »Nagy Szamár« árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves, megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy »kedves Gyuri bácsi« s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve is megolvad. »Szó, ami szó – gondolja magában –, ha leány volnék, én is csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak«.
Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbevett eljegyzése, sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak benne az ádáz gondolatok, amelyeket nem önthetett versszakokba, mint a poéták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot, mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.
A háborúviseléshez azonban pénz kell. S ő szerencsétlenségére, éppen most tört le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindég kész méreg egy katonatisztnek. Az »andere Städtchen, andere Mädchen« közmondás nem bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak, határozottan szükség van.
Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy a kamerádjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat is alig bírta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól, emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani helyzetét, úgy ahogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron Rajecre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végképp bedugult minden forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajecen kellett megvívatnia. Az apja megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: »Rossz világ jár rám, az egész hónapban vesztettem a tarokkon«. A módosabb Nosztyak a tavaszi fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki pedig »készpénz bácsi« volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással: »Krisztus urunk nehány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, aki minden halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kísérleteit immáron abba is hagyja. Ámen«.
Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a megszorult hadnagy fejében, hogy akinek nincsen puskapora, szerezzen az ellenségééből.
Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz forintot és azt pontosan megfizette (éppen ez a tény sugallta az eszmét), de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harcban álltak a leány miatt és egyébként Noszty félvállról vette a zsíros civilt, az pedig lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti irodájába.
– No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?
– Bizony nem bírom elgondolni.
– Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.
Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.
– Ugyan? – csodálkozott Kozsehuba.
– Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?
Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts az ellenségnek, ahogy lehet), de annyira megszorultnak mégsem hitte, hogy éppen őhozzá merjen fordulni, akit annyiszor megsértett hányaveti modorával, elmés célzásaival, éppen Rozália jelenlétében. No, ez már mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát. Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kacagjon-e, kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?
Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat, hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:
– Mire kell az a pénz?
– Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb összeget nem kapok.
(Nem mondta meg, hogy Rajecre akar menni a pénzzel.)
– No, tudod – felelte Kozsehuba –, kétszáz forintot nem adok.
– Soknak találod?
– Kevésnek. Mire mégy kétszáz forinttal? Az csak egy kis éter-injekció. Vagy levegőt adok, amiben mozoghatsz, vagy nem adok semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.
A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy lelkesedéstől.
– Te vagy a legjobb cimbora, a legédesebb fickó a világon, szeretnélek összevissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?
– No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.
– Afelől biztosítlak, pajtáskám!
– Egyszer már csalódtam benned! – mondta összevont szemöldökkel Kozsehuba.
– Énbennem?
– Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?
– De hisz megadtam.
– Éppen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni. Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. Akiben én egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok, barátocskám, vagyis, ahogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim vannak.
– Nem értelek – idegeskedett a hadnagy. – Adsz vagy nem adsz?
– Adok – mond ez nyugodtan –, ha meg tudod három hó alatt fizetni.
– Hogyne tudnám?
– És ha lesz egy elfogadható jótálló – tette hozzá Kozsehuba.
Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.
– Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna, akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak. Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?
Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.
– Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, miképp veszed, mint szellem lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kívánom, hogy jótálló legyen a váltón. Érted-e?
Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét kevélyre.
– Te, úgy látszik, elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!
– Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt – felelte ártatlanul a kezeit dörzsölve, mintha mosná.
– Egy elfogadhatatlan, sértő föltételt!
– Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatatlannak, ne fogadd el.
– Eszembe sincs.
S ezzel fölcsapta a csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még hátrakiáltott hevesen:
– Kozsehuba, te nem vagy úr!
Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az egész városi intelligencia.
Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, akiben izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett folyik a Kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, ami hadakozási ösztön a jámbor tót urakba beleszorult.
A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arcán átvirrasztott vagy átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt. Hihetőleg bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer aztán kilencet talált ütni, amire nagy hurrá-kiáltás támadt és a hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, aki arra a kéjes zörejre, amit a kilenc báb összeomlása kelt, el ne felejtené minden baját, és amint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is megbocsát az ember), nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:
– Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!
– Pedig nem volt okod – mentegetődzött Kozsehuba –, mert mit kértem tőled?
– Ne beszélj, kérlek, olyan hangosan.
– Úgyszólván semmit – folytatá halkan. – Hisz az egész dolgot be lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, amint mondod, addig kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.
– Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd megint Kozsehubához fordult.) Ugye szép lökés volt, mi? Ami pedig azt a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.
(Most már a boltomban vagy – gondolta magában Kozsehuba.)
S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelíd volt, semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.
– Hát mégis eljöttél? – kérdezte Kozsehuba közömbösen.
– Az ördög idehozott. Add ide azt a cédulát, hadd írjam alá – mondá fojtott hangon. – Kit akarsz?
Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó-űrlapot tett eléje.
– Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot – ajánlta Kozsehuba.
– Eredj a pokolba vele – tört ki Noszty –, annak olyan szép kalligrafikus írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem bírom megközelíteni.
– Annál jobb – nevetett Kozsehuba. – Legalább nem kell majd írásszakértő.
Noszty összerezzent.
– Mit mondtál? – kérdé sötét arccal, rekedten.
– Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.
Hiszen csak egyet percen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papíron megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már olyan erős.)
Föllélegzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna le.
– Itt van! – hörögte. – Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!
Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a Noszty név fölé oda volt írva kusza, bizonytalan betűkkel: »Adalbert von Stromm«.
Hát rendben volt. Kozsehuba benyúlt a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajecre, leányt hódítani.
Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment Rajecre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül, hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, akik itt fürdőztek a hajdankorban. Piciny lábnyomaikat még most is látni véli a fenyvesekben egy-egy a múltakon elmerengő sétáló.
A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak. Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy szabadságideje lejárt, minden elmúlt, a nyár virágai elnyíltak, a falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyílt javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje huszárosan nekivágni s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öregúr nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy »aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban«. A halasztás pedig veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje közelgett kérlelhetetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul, visszahúzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike – tehát nem lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete kockák, mint a híd padlóin, őrajtuk keresztül lépeget zordonan, kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.
Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti, oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de amint zsugorodik a kockás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az »öreg«-nek.
Kedves Apám!
Ha még életben akarsz találni, jöjj hamar, nagy vallomást kell tennem, de azt csak élőszóval lehet. Ha október 10-ikéig jössz, még beszélhetsz velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem és temessetek anyám mellé.
Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szíve. Mikor indul a legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső, sírdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban, vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz a gondolat. Ki tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki vissza bírja őt rántani a sírból, az a húga keze, hiszen mindég annyira szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt megyünk, leányom!
Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a »Nagy Szamár«-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel Noszty hadnagyot.
A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben van) s töredelmes vallomást tett.
Máskor földig sújtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit mondott sötéten:
– Ilyesmi még nem történt a famíliánkban, de most már késő, hogy emiatt neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy mentsünk, amit lehet. De miképp? Mert pénzt nem hoztam. Annyira megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt senki se ösmer.
– Hiszen éppen az a jó – jegyezte meg nagy cinizmussal a fiatalabb Noszty.
Az öreg eltűnődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze, segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is, igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre halasztani a műveletet.
– Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel – pirongatta meg a hadnagyot –, végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.
Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmű emberek csodálatos módon helyre igazodó nyugalmával lesétált leányával a »Nagy Szamár« étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és fehér abroszok számára.
A fehér abroszos teremben első volt, akit megpillantott egy nagyobb társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült, szürke kabátban, nyúlszínű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Éppen javában beszélt valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt nyúlánk, magas termetével, finom fehér arcával, melyen valami költői köd borongott; fekete haja volt, de nem fényes, olyan, mint a korom s ahhoz egy imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.
– Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty! – kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.
– Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!
Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. »Csak a zúza hiányzik a hóna alul«, jegyzé meg a törzsasztal szeniorja, a járásbíró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az arisztokratikus kéztartás formájából.
Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öregúr felette nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy mindjárt át tudta melegíteni, akivel beszélgetett, mintha tízéves ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és világítani kezdtek, mint a macskáé. Hovatovább jobb kedve támadt, még pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.
Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi típusa maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allűrökkel. Zsonglőr-mutatványait vette elő, mindjárt első intrádára elnyelte a Vilma kisasszony kesztyűit, majd újveretű körmöci aranyakat szedegetett elő a hajából és csipkés gallérja fodraiból, amire nagyokat kacagott az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen tréfa, bár nem mutatta.
Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta, hogy kilencven-e, mindez igen közönséges, ízetlen magaviselet volt, de csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.
Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyűsége mellett ravasz tervet főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes kóstoló volt. Tovább, tovább! – incselkedett vele az a pajkos tündér, aki a pezsgőben lakik.
– Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy számot, maga a másik kettőt.
Megrázta a zacskót és odanyújtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is benyúlt a maga nagy mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után, megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át erein, a leány arca pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát amit az emberi szem nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.
– Ejnye Kopereczky! – szisszent fel durcásan Vilma és kirántotta kezét a zacskóból. – Meg van maga bolondulva, vagy mi?
– Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene húznom s ahelyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a kezemet. Haragszik?
– Persze, hogy haragszom – felelte és elfordította a szép, álmatag arcát.
Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a félkönyökére és elkezdett könnyezni.
– No, ne okoskodj, Kéti, ne légy gyerek! – szólt közbe az öreg Noszty. – Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen asztaloktól. Hamar nyújts kezet Kopereczkynek!
Vilma engedelmeskedett, ami aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy egész vidáman fölkiáltott:
– Hopp no! Most már meghalsz, kucséber! Játszom az egész kosárra!
Ez mindig esemény a »Nagy Szamár«-nál, korszakalkotó dolog. Minden évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál. Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szívének hangos dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő percben, vagy szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pincérek lába legyökerezik. Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két percre.
A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és figyelmesen a kucséber arcára néz.
– Nyertem! – hörgi diadalittasan.
– Honnan gondolja? – kérdi Vilma.
– A kucséber arcán látom. Biztos.
A kucséber arcán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé, nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: »Oh Santa Madonna, segíts«. A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53 Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.
– Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.
Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.
– Köszönöm, uram, addig is, míg viszonozhatom.
– Mit, viszonozni akarja? – pattant fel Kopereczky. – Vagyis szintén kosarat akar nekem adni?
Vilma elmosolyodott.
– Nono, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja – biztatta meg, miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása alakú fogaival, a narancsot félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.
– Itt van, szaladjon vele, szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével.
Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst, abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.
Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten, aki az ő szívében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, amennyi nedvet kisírt, azt megtetézve beszedegetni a poharakból.
Nosztyék látván, hogy a bárón mindjobban erőt vesz a bor, fáradtaknak jelentették magukat s elbúcsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.
Koperczky váltig ellenkezett.
– Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak. De mért nem írtad meg előre, bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galócát a Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, ahogy szoktuk, ha nevezetes férfiúvendég van. Galóca nélkül nem lehet. Egyszer Deák Ferencnek is küldtünk, de mikor az »Angol királynő«-nél elébe tették megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert belőle enni. »Várom – mondta –, hogy előbb talán a Szózatot is el fogja énekelni.«
Erősködött, hogy galóca nélkül nem eresztheti el a város kedves vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba, hogy holnap még nála jelentkeznek.
Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét. Kopereczky valahol előkerítette a cigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma kisasszonynak, amire az bosszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé meg:
– Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetlenül a bárónál.
– Nono – felelt félálmosan az öreg Noszty. – Csakhogy Izrael barátunk nemcsak báró, hanem azonfelül szenior is lesz, az pedig csinos kis bolondság.
