HETEDIK FEJEZET MENYECSKE PALÁNTÁK
HETEDIK FEJEZET
MENYECSKE PALÁNTÁK
MENYECSKE PALÁNTÁK
Ez a Vendetta-szerű intézkedés nagyon emelhette a városi polgárság önérzetét és a tanács tekintélyét, de meglehetősen a zsebek ellen irányult, mert bénítólag hatott a kereskedelemre és az újabban lendületnek indult idegenforgalomra.
Első eset volt ez, hogy Lőcse tanácsa nem vette tekintetbe a polgárok anyagi érdekeit, holott máskor mindent ezeknek rendelt alá. Talán azért jutott fel a város olyan nagy virágzásra, ugyanakkor, midőn az ország szegénységbe süllyedt.
Talán az ország zsírján hízott? – mondhatná a kötekedő irigység. Nem. A maga zsírján. Hanem ezt a zsírt a hatóság kezelte.
Vagyis úgy volt az, hogy a mi magyar eleinknek olyan hatóságaik voltak (már akkor is), melyek mindent elszedtek céljaikra, amit eleink maguk el nem költöttek (innen származhat a közmondás: »Csak az a miénk, amit megeszünk«), míg ellenben a szepességi szász városok hatóságai semmit sem szedtek el a polgároktól, sőt még nekik maguknak se engedték elpocsékolni azt, amijök volt. Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották; – nekünk is voltak néha jó törvényeink, de azokat néha se tartottuk meg.
A lőcsei statútumok megtartásához egyébiránt disznószív kellett és roppant fegyelem, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a Stadt-Ordnung és Polizei-Ordnung gyámkodása alá kerül már a születése előtt és ott marad a haláláig, annak a paragrafusai által rángattatva ide-oda. A Stadt- és Polizei-Ordnung beleavatkozik úgyszólván minden lépésébe, melyet e földi planétán tesz, s kényszeríti jámbornak, takarékosnak és a végén gazdagnak lenni.
Már a viselős asszonynál gondjába veszi a polgárt s mindent megtesz, hogy első megjelenése a körülkerített városban a viszonyokhoz képest a lehető legkedvezőbb módon történjék. Mikor már eljött a kis szász, ugyancsak statútum szabja meg a család vagyoni állapota szerint, hogy a keresztszülőkön kívül hány vendéget szabad meghívni a keresztelőre, továbbá hány és név szerint milyen ételeket szabad a vendégek elé tálalni, nehogy pocsékolás történjék. Mivel a szepességi szászok is emberek (mégpedig többnyire derék emberek), hát őbennük is játszott a magyar zabszem, a törvények ügyes megkerülésére csiklandozó. Nem hívtak ugyan vendéget, csak annyit, ahányat a statútum megengedett, hanem hívtak húsz-harminc keresztapát és egy csapat keresztanyát. Hohó! lecsapott erre a magisztrátus, mint a héja, vagyoni klasszisokra osztván a polgárságot, a meghívandó keresztszülők számát is megállapítván, két, legfeljebb három komát és komaasszonyt engedvén meghívatni, vagyoni helyzet szerint.
Ez a klasszifikálás lett az ott is elharapózó rangkórságnak a szülője. Az egykomájú család, ha stréber volt, a kétkomájú családok közé szerette volna magát felküzdeni. A háromkomájú famíliák már oligarchák. A három koma pontosabb jelzője volt a vagyoni állapotnak, mint most a telekkönyv. Még a bélai Quendelt is aszerint taksálták Késmárkon vagy Lőcsén, hogy: »hívhat az talán száz komát is«.
Nagy jel az efféle; hogyha a királyok nem rontanák is népeiket rendjelekkel, címekkel, találnának azok maguknak bolondító maszlagot eleget.
A kereszteléstől a temetésig minden szabályozva volt; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei – még a muzsikusok napidíját is szenátor uraimék határozták meg.* Kártyát, kockát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgoztak az emberek és gyűlt a pénzük.
Demkó: Felsőmagyarországi városok élete a XV. és XVI. században.
Mire is költhetett volna a szász polgár? Szeretőt nem volt szabad tartani, mert ha a hatóság megtudja, mind a kettőjüket száműzi a városból. De ha tartott volna is szeretőt (mondjuk, valami nagy titokban), az ugyan potom összegbe került volna. Az ékszerek közül a gyémántok, keleti gyöngyök, smaragdok és a szép piros rubinok ki voltak tiltva a városból.
A megengedett drágakövek közt az ametiszt és a cseh granát volt a comes. Násfát nem ösmernek a szász asszonyok. Legfeljebb holmi ezüst vagy arany kinyitható szívek fityegnek a nyakukban. Még a kelmékben való dúskálást se engedte meg a rendőrség.* A szegényebb osztály fehérnépei a morvaposztót, a csamlotot, a török bagasiát, perzsa mohárt használhatják. A leányoknál elég nagy fényűzés az is, hogy előkötőjükre, mellyel vasárnap a templomba mennek, selyemmel varrhatják ki ékes gót betűkben a nevüket: »Elisabeth Zabler«, vagy: »Katherina Friebel« (ami, valljuk be, nem rossz szokás a templom előtt szemlét tartó legények szempontjából). A cselédsorban álló leányok négy-ötféle hitvány kelmére, a tarcolán, barchet, kanavász és stamelinre voltak kárhoztatva* (de szerettek is elmenekülni szolgálatba a vidéki családokhoz). A több mint két segéddel dolgozó iparosok és kereskedők fehérnépei már a finomabb angol, hollandi posztókban, tafotákban is páváskodhatnak, ha a hiúság nyavalyája vérükben vagyon. A koronarása, csimazin, pokocsin csinos szoknyácskákat szolgáltat. Ami a génuai bársonyt, a velencei vagy flórenci atlasz viselését illette és a selymeket, az a gazdag patrícius asszonyok kizárólagos szabadalma, sőt meg van engedve a brokát selyem is, »ámbár tisztességes polgárnő és kisasszonya nem teszi«, a brüsszeli és másfajta drága csipke ellenben szigorúan tilalmaztatik.
Hain, 431–432. lap.
Az 1654-ben kiadott tanácsi rendelet második pontja három osztályba sorozza a lakosságot s tíz forinttól száz forintig terjedő bírsággal sújtja a rangjukon túl öltözködőket.
A leányok fején a pártán kívül semminemű drága érc nem alkalmazható – mivelhogy a haj úgyis a legnagyobb ékesség. A ruhák derekát, vagy az úgynevezett »Wiest«-et szabad a nyaknál mélyen is kivágni (persze, mivel nem kerül pénzbe), de amellyel nem igen éltek a szépek (persze, mivel rendszerint lapos mellük volt).
Ilyen életmód mellett a könnyűvérű nemzeti önvigasztalást, hogy »szegények vagyunk, de jól élünk«, teljesen meg lehetett fordítani a szepességi szász városokban: »Gazdagok vagyunk, de rosszul élünk«.
S mégis bámulat illeti a derék városi atyákat, kik így tudtak parancsolni, s e polgárokat még inkább, kik így tanultak meg engedelmeskedni. Mert bölcs és egészében mélyen átgondolt volt e kormányzat. A lőcsei bíró egy-egy kis velencei dózse a maga szenátoraival és negyedmestereivel, rideg végrehajtója egy hatalmas izmos politikának, mely útját vágja a ragályos fényűzésnek, jól tudván, hogy a falusi nemesség életmódjának utánzása megölné városaikat, melyeknek tekintélye és privilégiuma a benne élő polgárság vagyoni erején nyugszik.
Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, melyben felvirágozának a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a »pénzzsák« polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pincéjükben, vagy akik messze földön kereskednek borokkal és állati bőrökkel, nagy tőkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen, vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak.
A meggazdagodásnak e különös városi statútumokon kívül egyébiránt még sok más oka volt. A szorgalom, takarékosság, ipari ügyesség és kereskedelem hiszen nagy faktor, de ezeket csak azok a histórikusok zengedezik a városi nagy vagyonok eredete gyanánt, akik azt hiszik, hogy ők a múltakba látnak, pedig csak egy közkeletű frázist tudnak…
Hiszen kétségkívül emelőleg hatott, hogy jó városi statutumok voltak (és hogy zsidók még nem voltak), a kereskedelmi élet pezsgése szintén megtette a magáét, de nagy vagyonokat semmikor sem lehetett gyűjteni rohamosabban a rendes foglalkozási ágak révén. Ezek csak az úgynevezett »Kleine Fische gute Fische«. A már meglevő értékek és szerzési módok tülekedést okoztak minden időben, s a szőlőtőke sok fürtje szétoszlott sok kézben. Szerencsére azonban mindenkor támadtak új értékek és új szerzési módok. Ezeknek ügyes kieszelése és megrohanása volt az úgynevezett »szerencsés kópé« feladata.
Régen, mikor még a szepességi szász városok szegények voltak, négy-öt falut jövedelmezett egy ügyesen lenyisszantott fej a csatában (ha a vezér látta), napjainkban pedig, mikor már megint szegények a szepességi városok, egyszerre gazdaggá tehet valakit egy vicinális, vagy egy kis kijárás a magas kormánynál (ha a magas kormány behunyja szemét).
A rajzolt korszakban is egy különös új érték támadt – nevezetesen a török foglyok. A vitézlő rendek a törökkel való folytonos csetepatékból olykor nagyobb csapat foglyot hoztak haza, kivált a Thököly föllépése előtt (mert azóta megritkultak a törökök, mint a vaddisznók az erdőben), majd minden előkelő portán lebzselt több-kevesebb rab, némileg hozzátartozott a pompához, mint ahogy nem nélkülözheti egy szépen bútorozott ház a szarvasagancsokat és medvebőröket.
Egymáshoz hasonló trófeák voltak azok. A vitézlő úr eldicsekedett a vendégeinek egy darabig, miképp került kézre Omár vagy Haszán, épp amint eldicsekszik az agancsok megkerítésével. S ez annyival élvezetesebb, mert az élő bizonyság is ott volt, aki megerősíthette a nemesúr vitézségét. Ennyiben többet értek a rabok. Viszont az elejtett szarvas abban ért többet, hogy meg lehetett enni, míg ellenben a török maga evett sokat, de nem tudott semmi magyar munkára rászokni, csak vizet tudott húzni, gyereket ringatni és a kertben gyomlálni.
Hát nemsokára megunta a magyar úr a foglyait, kivált, ha nagyon felszaporodtak, s dohogni kezdett:
– Mi az ördögnek hizlaljam itt azt a sok ingyenélőt?
Egyet-kettőt, mint a kopószaporodásból, el tudott sütni ide-oda sógornak, komaasszonynak ajándékba, de a többivel csakugyan nem tudott mit csinálni. Eközben a nagyasszony szíve is megesett az örökké Mekka felé sóhajtozókon s váltig ösztökélte urát:
– Ugyan eresszük haza őket. Majd meglássa kegyelmed, hogy megfizeti nekünk azt majd a keresztény isten is.
Rendesen ilyen hangulatok fölülkerekedése idején toppantak be a kastélyba a bélai Quendelek ügynökei, vagy Blom Mihály uram Lőcséről, akik csinos összeget ígértek a rabokért, szépen pengő tallérokban, vagy arany-ezüst marhákban, ha a nemesúr szemérmetesebb volt. Az urak, kivált eleinte, nagy röstelkedve mentek bele az üzletbe, de hát végre is jobb, ha Quendel uram vagy Blom uram fizet értük, mintsem hogy, a nagyasszony szerint, a keresztény istenre bízassék. Utoljára egészen beleszoktak és találván bizonyos disztingvált formát, tisztes úri jövedelemnek tekintették. *
Báró Nyáry Albert által közölt okmány. Századok, 1872. évfolyam, 480. lap.
Aljas dolog volt biz az, de csak az a része, amit Blomék csináltak. Oh, az övék – az teljesen comme il faut. Hiszen ők nem is szipolyozzák ki a rabokat, csak megszabadulnak tőlük. Az, hogy pénzt fogadnak el értök, való dolog, de hát miért ne fogadnák el a pénzt, mikor amazok kínálják és mikor nincs nekik? Történik-e ezzel valami helytelenség, igazságtalanság a rabokkal? Oh, istenem, hiszen nem történik más, csak Páltól átmennek Péterhez. Vagyis más szavakkal Quendel uram, Blom uram, vagy a késmárki Spitz testvérek csinálják el a hazaszállításukat. Ők nem osztályozzák, melyik mennyit ér, mennyit nem ér, mint valami emberkufárok, ők gavallérok, ők en bloc végeznek velök egy odalökött úri szóval.
Nos, és a nevezett kapzsi üzérek aztán csakugyan elcsinálják, a maguk módja szerint – de ez már más, ez már csúf dolog. Egész országrészekből összehajtják az így potom pénzen megvett rabokat s raktáron tartják őket. A Quendel-család felváltva lakik Bélán és Lőcsén, aszerint, amint a lengyelországi helyzet kedvez jobban az üzletnek vagy a magyarországi, mert Quendel uram egyszersmind borkereskedéssel foglalkozik, mint ahogy Blom Mihály uram óriás disznókereskedést űz, mellékkeresetképpen pedig mind a ketten uzsorások.
A rabokkal el van foglalva egy-egy egész iroda, melynek számtalan hivatalnokai és ügynökei vannak. Nincs az a vizikátor, aki jobban kihúzná a vért, mint ezek a derék emberek. Az iroda osztályozza a rabokat. Lajstromot csinál élettörténetükről, kikérdezi magánviszonyaikat, illetőségi helyüket, szüleik vagy hozzátartozóik vagyoni állapotát, ezeket a becses adatokat azután elküldi Sztambulba a közös irodának (melyet a három cég együtt tart fenn) s míg a sztambuli iroda utána jár, hogy a beküldött adatok mennyiben hitelesek, vagy mennyiben változtak azóta, addig a rabokat ideiglenes bérletbe adja a városi polgároknak, kőmíves vagy egyéb munkákhoz, hogy addig is keressenek. Roppant szépen van ez elrendezve, minden beleillik a rovátkáiba. Sztambulból megérkeznek végre a végleges adatok, becses észrevételekkel, melyeknek alapján szortíroztatnak a rabok és megszabatik kinek-kinek erejéhez a váltságdíj. Megérkezvén a pénz, megindulnak a rabszállítmánnyal a cég ügynökei, ugyanezek viszik egyúttal a Quendel uram borait Kelet felé; visszajövet pedig nagy sertésfalkákat hajtanak Szerbiából Blom úrnak. Olyan egyszerű ez, mint egy asszonyi varkocsot kioldani, pedig millió hajszálból áll.
A nagyobb vagyonok története tele van ilyen trükkökkel. A rézgarasok a munka és a verejték termékei, az aranyak az elmésség és a leleményé.
Mivel a pénz mind a városokba szaladt, a nemesurak semmit sem nélkülöztek úgy az ő kastélyaikban, mint a pénzt. Hihetetlen, mily kevés pénzük volt. Pénzt csak a gyapjúból kaphattak, vagy az eladott szarvasmarhákból, de a marhákat és juhokat rendesen elakvirálták a szerte csatangoló különböző csapatok – természetesen nyugta mellett. (Hogy t. i. nyugodtak lehetnek, miszerint nem kapnak értük pénzt.) Fájuk elég volt, de még akkor nem virágzottak a faüzletek, földjük is elég volt, de nem voltak még földhitelintézetek. Ki a földbirtoka révén akart pénzhez jutni, annak már harangoztak. Guzman úr régebben tizennyolc márkán vette meg örök áron Stoyanfalvát a Szepességen; ugyanezt a községet száz évvel utóbb, népei a pestisben kihalván, a tulajdonosa, egy nemeskisasszony, egy pár sárga csizmáért adta el.*Még hátra lenne a zálog. No, az meg éppen nevetséges, mily csekély áron rekedt meg egy-egy nagyobb birtok a hitelezőnél.
Weber: Elpusztult helységek a Szepességben. Századok, 1897.
Szóval a nemesúrra pénz nem mosolyog sehonnan. (Azért voltak kénytelenek harangokból veretni Bebekék, Balassáék.) A császárnak sincs. Az aerariumnak sincs. (Azért lesz kénytelen egy napon odaadni egész Békés vármegyét Harruckern péknek, hogy egypár ezer forintnyi tartozását kiegyenlítse.)
De hát valahol csak megvan a pénz is. Mondtuk, hogy a városokba szaladt. Nohát utána! Ott kell felkeresni, ahol van. S megindult a vadászat az előkelő nemes családok fiai részéről a szepesi, főképp a lőcsei polgárlányok után. Megkezdték a sárosi úrfiak. Nekik van a legjobb szimatjuk. Utánuk nyomult Gömör és Nógrád. Ment, ment a hír tovább is, átlépte a Dunát. Bezerédy Miska onnan hozott menyecskét, Korb Ninát. (Az öreg Korb ötvenezer aranyforintot olvasott le az asztalra.) Babarczy Imre bécsi házat kapott Gawrin Johannával.
Ugyancsak megnövekedett Lőcsén az idegenforgalom. Tele volt a város, kivált így tél idején, úri fogatokkal, s ami járuléka ennek, nyalka fiatalurakkal, úri kocsisokkal és huszárokkal, kik házasulandó uraikat kísérték.
S csodálatos a gondviselés az ilyenekben! Az a rejtelmes természeti erő, mely megserkenti a kakasokat, hogy virradatot kukorítsanak, ugyanakkor a mennyboltra pirosló festéket önt, mely átmázolja az éjt nappallá s így lesz a két jelenségből összhangzó egész. Csak e fenséges tünetből magyarázható ki, hogy a városi patríciusok józan, hideg fejében az a bolondság kezdett motoszkálni, hogy nemesurakhoz adják férjhez leányaikat; valami olyan kívánatosnak kezdett az feltűnni, hogy reszkettek utána. Hát még a mamák! Tagadhatatlanul csábító volt: nexust keresni az uralkodó osztállyal. Milyen szép az, ha az embernek az unokáját például Prónaynak hívják, de Tótpróna, vagy Jekelfalussynak, de eadem, habár csak leányágon. Sőt még a szász ifjak se bosszankodtak; hiszen magyar urak lesznek a sógoraik.
Ebből a kölcsönös vágyból született egy különös gügyűség. A városban nem voltak vendégfogadók. Egyetlenegy se volt. Kocsmát, sörmérést jelezve, majd minden kapu fölött ott lengette a szél a forgácspántlikákat, a szállásadás is az összes polgárság jövedelmét képezte. Egy szobácskát tartottak hátul az épületben, néhol istállót is, melyet vásárkor kiadhattak. Egyébkor pedig nem igen fordult meg hosszabb tartózkodású idegen. Ki hitte volna azt, hogy ilyen világot érnek!
De ha lettek volna is szállodák, melyek befogadhatják a magyar gavallérokat, azzal még nem lenne megoldva, miképpen jussanak a becses portékához, melyért jöttek. Nyilvános bálok nem tartattak a városban. Céhlakomák, bíróválasztási s egyéb dínomdánomok bőven estek, de a gazdag patríciusok lányai azokon nem vettek részt. Egymás közt ugyan a patrícius-családok is összejöttek névnapokra, lakodalmakra, vagy egyéb ártatlan játékokra, de az idegenektől hermetice el voltak zárva. Hogy a párok valahogy összesodródjanak, ha nem voltak egy osztályból valók, ahhoz egy ugyanazon városban eltöltött ifjúkor kellett.
Valami olyan hely és olyan mód mutatkozott hát szükségesnek, hogy ami az akaratokba már beoltatott, az létrejöjjön. Így támadt a gügyű (házasság-összeboronáló). De nem azzal a durva ábrázatával jött, ahogy ma ösmerjük, hanem diszkréten, előkelő formában, behajporozva, menüettlépésekkel. Egy nagyműveltségű és szigorú erkölcsű öreg kisasszonynak, Klöster Matildnak, ki eddig is apró leányokat vett magához nevelésre, jutott eszébe az a gondolat (nagyon is közel feküdt), hogy kivesz három házat bérbe, falakat töret, fényes háztartást hoz össze, inasokkal, frájokkal, szakáccsal, kuktákkal népesíti be s eladó leányokat is fölvesz jó pénzért egy-egy téli tanfolyamra, előkelő magatartásra, úri allűrökre, szóval azokra a külső csecsebecsékre tanítja melyek a valódi dámát ékesítik.
No, kapott ezen a gondolaton a két egymás melegétől érlelődő vágyakozás. Pedig talán nem is tudták, csak úgy az ösztön taszította őket, hogy mi lesz ebből, mivé növi ki magát, hogy egy kirakata lesz ez a gazdag eladóleányoknak. A nemesúrfiak kényelmesen megtekinthetik így a raktáron levő összes évi termést és megtudhatják, milyen nyomtaték jár az egyikkel vagy a másikkal s ha aztán nyélbe van ütve, mert mindent a gügyű végez, egy kis aránylagos províziót, amit előre kikötött, nem lehet tőle megtagadni.
Az öreg kisasszony, egy császári ezredesnek a leánya, anyai ágon (az anyja Losonczy-lány) sok előkelő magyar családdal volt atyafiságban, jelentékeny levelezést tartott fenn öreg úrasszonyokkal, kik disznóaprólékot küldöztek neki, ő pedig híreket – szóval nagy publicitással bírt. Reklám volt intézetének az is, amit előre kikürtölt a világnak, hogy a Szepesség két hírhedt nábobja, Quendel és Blom egyívású leányai, Quendel Mária és Blom Klára (Miklósnak a húga), egyszerre vetvén le a kurta szoknyát, az idei télen őhozzá – az oltárhoz vezető pitvarba – kerültek. No, kutyateremtette, ezek azután a nagy halak. Lesz hát majd Lőcsén elevenség a farsangkor és jó kereset. Annyi pazarló gavallér gyűlik ide, hogy mindennek fölmegy az ára…
A mostani leibici Blom és a bélai Quendel unokái azoknak, kik a török foglyokon gazdagodtak. Apáik üzlettársak voltak, ők most már ellenfelek, csak a vagyon van a régi forrásból. Hogy mekkora, senki sem tudta még hozzávetőleg sem. Az ilyen vagyonokról leszalad az egyszeregy és a mese ül rájok; toldja, kevergeti, játszik velök.
Az egész Szepesség csak azt találgatta, hogy ugyan milyen hozományt ajánlanak fel leányaikkal, egyik fösvényebb lévén a másiknál. Blom uram mindjárt őszkor beadta Kláriját az intézetbe. (Csinos kis fruska volt, villogó bogárszemekkel.) Quendel ellenben csak november elején, mikor már pompás szánút volt, rándult be leányával Lőcsére. Ott már akkor széltében beszélték a Klári hozományát, de Quendel apó, akit nagy különcnek ismertek, senkivel se állt szóba, egyenesen Klöster kisasszonyhoz hajtatott Márikával (kinek viszont a termete volt szebb Kláriénál), és lefizetvén a tartásáért és neveltetéséért járó tallérokat, szívére kötötte, hogy olyan nevelést adjon neki, akár egy Csáky-kisasszonynak, mert hát ki tudja…
Az öreg itt a szürke apró szemeivel hunyorított és be nem végezte a mondatot, ami különben szokása volt: zárva tartani az erszényt és nyitva tartani a mondatot.
Klöster kisasszony, annak jeléül, hogy megértette, a fejével biccentett s cserébe tapintatos kérdést intézett Quendel uramhoz, hogy mennyi hozományt szánt Marinak, ha esetleg…
Csupa finomságból és udvariasságból ő is nyitva hagyta a mondatot.
– Hm – felelte Quendel –, és mennyit kínált fel Blom?
– Hát még nem hallotta a városban?
– Hát már tudják?
– Természetesen – felelte a kisasszony hanyagul –, hiszen arra való, hogy híre menjen.
– Senkivel se beszéltem.
Erre aztán elővette Klöster kisasszony a nagy fólió könyvet, melyben minden növendéknek külön törzslapja volt s felolvasta:
– Blom Klára kap négy házat; kettőt Kassán, egyet Budán és egyet Eperjesen, továbbá a szászoknál szokásos két tehenet.
– Csak ennyi? – szólt fitymálva Quendel. – Hm. Tehát arra való ez, hogy híre menjen? Menjen hát no a híre. Írjon be a Marinak nyolc házat, abból kettőt Bécsben.
Ezzel, mint aki emberül kivágta a rezet, nagy gőgösen hazament Bélára, hogy ez egyszer homlokon ütötte Blomot.
Otthon azonban az asszonynak kedve jött kiélvezni az elmaradhatlan csodálatot, mely e nagy hozomány nyomában keletkezhetett Lőcsén s rávette az urát mindjárt egy hét múlva, hogy töltsenek Lőcsén egypár napot, annyival is inkább, mert Miklós fiok is ott mulatozik. Mert hát mit ér, hogy olyan nagy hozományt adnak a Marinak, ha itt Bélán senkitől se hallják? Hiszen az egész áldozatért, amit az ember a leányáért hoz, az irigységnek az a szeplője az egyetlen kárpótlás, mely a többi anyák arcát kiveri. Elmentek hát Lőcsére, de micsoda csalódás várta ott Quendeléket? A város már akkor tele volt azzal a hírrel, hogy Blom uram ott járt tegnapelőtt és hallván a Quendel ajánlatát, tizenhat városi házra emelte fel a Klári hozományát, meghagyva a szászoknál szokásos két tehenet.
Csupa gúnyos mosolyok, nevetgélések fogadták a gőgös Quendeléket.
– Hallották? Tudják már, mi az újság? Teringette, ez a Blom! Ki hitte volna! Micsoda gavallér ember az!
Fejébe ment a vér Quendelnek, Quendelné asszonyom ellenben könnybe lábadt: »Nem élem át ezt a csúfságot, Gáspár, nem élem át, csinálj velem valamit.«
– A haramia! – hörögte Quendel. – Tönkre akar tenni. (Lecsapta dühösen az asztrakán süvegét a sörkocsma asztalára.) Félek, valami bolondot teszek.
A jelenlevő ismerősei, Gosznovitzer, Mauks Donát és még egy csomó komoly ember mindenáron le akarták csillapítani:
– Ugyan ne törje magát. Hagyja abba kegyelmed. Blom nehézfejű ember. Ki is nyilatkoztatta előttünk, hogy az még nem az utolsó szava, ha úgy hoznák magokkal a cirkumstanciák.
Hanem ezzel még csak annál jobban feltüzelték a hörcsögtermészetű kis embert.
– Micsoda? Hogy nem a legutolsó szava? Ki mondja azt? – rikácsolta szikrázó szemekkel. – Ő mondja? Hogy a fia mondja? No, hát én meg azt mondom, hogy isten engem úgy segéljen, a legutolsó. Majd mindjárt ütök én a szájára olyan pecsétet, hogy egy mukkot se szól többet.
S ezzel felkapva a sapkáját, otthagyva asszonyt, sört, barátokat, rohant egyenest a Bobest-házba, fel a lépcsőkön, Klöster kisasszonyhoz, ki éppen arra tanította növendékeit, milyen kígyóvonalban kell meghajolnia a női testnek, mikor a lábainál térdeplő nemes lovagot az odanyújtott kezével mintegy a fölkelésben segíti. A fele leányok, kik a lovagokat személyesítették, éppen térdepeltek, mikor az ajtót föltépte Quendel uram!
– Az isten szerelméért! – ijedezett a kisasszony, a képéből kikelt úrra sandítva. – Mi történt?
– Azt maga tudja legjobban – horkant fel az öreg, fuldokló hangon. – Az az imposztor Blom koldussá akar tenni, rám licitált nyolc házzal, úgy, hogy most már tizenhat házat akar adni a lányával. Igaz-e vagy nem?
– Az csak dicséretes dolog – jegyzé meg a kisasszony szigorúan, ráncos, sovány arcán a megbotránkozás kétségtelen jeleivel, amiért nem kellő módon és kellő helyen hozatik elő ez a kényes kérdés. – Mit tehetek én ez ellen?
– De tehetek én és teszek is – kiáltá zihálva, fenyegető hangon s olyan gesztusokkal, mintha buzogánnyal pogonyítana le valakit. – Írja be a kisasszony, hogy Quendel Gáspár a tizenhat házzal szemben tizenhat várost ajánl fel Mari leánya hozományául.
Klöster kisasszony barna szemei olyan nagyokra tágultak ki, mint egy-egy duránci szilva.
– Tizenhat várost? – hüledezett, a Quendel uram tekintetét fürkészve. – Hát lehetséges az?
– A tizenhat szepesi várost – tette hozzá Quendel és nagyot fújt, mint aki roppant erőfeszítést végzett a tüdejével.
– És képes erre?
Quendel elmosolyodott.
– Amit egy Quendel kimond, az olyan, mint a biblia, ha nem több.
Erre aztán megcsókolta a hozzá szaladt Marit s megígérvén, hogy délután a mama is meglátogatja, lassú, méltóságos léptekkel távozott; Klöster kisasszony elkápráztatva, még a lépcsőn is lekísérte a hatalmas arany-emberkét. Az utolsó lépcsőfoknál, miután már lehűlt a haragja, ezzel búcsúzott a kisasszonytól:
– Igazán felbosszantott ez a Blom. Különösen azzal a két tehénnel. És csak jó, hogy már könnyítettem magamon, mert éreztem, hogy a guta kerülget. Igen sajnálnám azonban, mert én gyöngéd ember vagyok, ha valami szó szaladt volna le a nyelvemről, amelyért megneheztelne a leánya, az az izé… az a harmadik tehénke. Ah, istenem, milyen piszlicsárság ezekkel a tehenekkel! Ámbár, hm, isten tudja. No, megálljon csak. Én is csinálok valami ilyet. Írja be, kérem, hogy a tizenhat városon fölül felajánlok még egy szamarat. A leendő vőm majd ki fogja találni, hogy az a szamár kit jelent…
Édesdeden felkacagott, végigmenve a hosszú udvaron egyre kacagott és az utcán is kacagott, de ott már a mellét is verte, magában beszélgetvén.
– Engem jelent… Engem, Quendel Gáspárt, hahaha.
A járókelők csodálkozva néztek utána, hogy talán megőrült. Arról azonban szó sincs; a fürge, nyugtalan emberke még a hó folyamán megindult kis kocsiján Krakkóba, a lengyel udvarhoz, ahol jól végzett, minélfogva nemrég egy második utat tett Bécsbe, ahol az aerarium is adósa, ott audienciát kért a császártól (aki személyesen ismeri a Felvidék különös bankárját), s alázatos instanciában, de amellett élőszóval is megtette az ajánlatot, hogy a lengyel zálogban levő szepességi tizenhat várost kiváltja a saját zsebéből,*a lánya hozományául szánva azokat. Hasonló joggal és módon bírná a lánya, mint eddig Lengyelország, de azzal a különbséggel, hogy most már Magyarország testéhez tartoznának s annak fizetnék a véradót. (A véradó nem kell az ő kis Marijának.)
Meltzer Jakab: Berühmte Männer Ziepsens.
A császárnak megtetszett a terv, s most Bécsből kezdik propagálni. Karácsony előtt közölte a főispán a megyei urakkal és rendekkel, a megyénél azonban heves ellenzésre talált, úgy, hogy aligha lesz a dologból valami.
Hogy miért? Isten tudja. Hiszen mindig azon jajgattak, hogy vissza kell a testhez csatolni az elszakadt tagokat. Alkalmasint Quendel a vörös posztó a szemükben. De akármiért ellenzik, csak köszönettel tartoznak érte az elzálogosított városok. Mert boldogabb életük van ott az idegenben, mint a közanya keblén maradt szepesi városoknak. Sőt még magyarabb életük is. A lengyel kormány kötelezővé tette iskoláikban a magyar nyelv tanítását,*míg ellenben a Magyarországhoz tartozó szepesi városok iskoláiban nem tanítják a magyar nyelvet.
A szepességi tizenhat város pragmatikus története s alkotmányvázlata, 46. lap.
Ilyenek voltak a viszonyok, vidám, ragyogó farsang küszöbén állott Lőcse városa, ezer álom szövődött hozzá ama muskátlis ablakok mögött és egyebütt, midőn ez a nyomorult dobszó felhangzott ma reggel a piacon és a mellékutcákban, hogy szétkergesse a rózsaszín párákat.
A mosolygó kék ég egy szempillanat alatt fekete, mérges fellegekbe öltözött.
A tanács kemény határozatai általános elégületlenséget szültek. Klöster Matild kisasszony állítólag szívgörcsöket kapott azzal a felkiáltással: »Hát mármost velünk mi lesz?« A kereskedők és iparosok élesen bírálták a magisztrátust.
– Ez mégse járja. A bírót megölték, az igaz, de miért kellene vele eltemetni a várost is, éppen mikor az a legelevenebbnek, legvirgoncabbnak indult? Tegnap csak holt bíró volt, most már van holt város is. Nem nő majd itt még fű se, ilyen bolond körülmények között!
Éppen a piac felé lépkedett Mauks Donát uram, a pulyáját vivén az iskolába, aki húzódozott, úgy, hogy néhol megkötötte magát s valóságosan vonszolni kellett a kis imposztort, mint a vágóhídra szánt tulkot. A megrökönyödött kereskedők tanácsbelit látván megjelenni, kijöttek boltjaikból, körülfogták, éles szemrehányások között tudakolták, miért kellett a várost bizonytalan időkre így megnyomorítani, mi volt az oka s milyen körülmények játszottak közbe?
Mauks uram hümmögött, vakarta a fejét, nyomkodta homlokát, ötölt-hatolt s azután elgondolkozván egy darabig, a következőket felelte:
– Nem állítom, hogy így vagy úgy, mert azt hinnék, hogy azért mondtam így, mert nem akartam amúgy mondani.
Amiből ugyan egyikük sem lett okosabb, csak a pulya, aki az öreg úr kínos vergődését felhasználva, kirántotta mancsocskáját az apja kezéből s úgy elszaladt a tekervényes utcák valamelyikébe, hogy arra a tatár se akad rá délig.
Továbbra is rágódva e szerencsétlen intézkedéseken, voltak, akik azokban a bosszúállási viszketegségen kívül valami mélyebb bölcsességet is láttak.
A hatóság ugyanis eddig se nézte jó szemmel, hogy a magyar urak ide jártak horgászni s a legsúlyosabb halacskákat kihúzták, de mert semmi regulaellenes nem volt benne és befolyásos nagy urak jónak és hasznosnak ítélték a szászoknak a magyar fajba való elvegyülését (ez volt a formula), egyenes úton semmit se lehetett ellene tenni. Hát fogták magukat és nem egyenes úton akadályozták meg, csinálván Lőcséből egy gyászoló fekete várost, ahol nincs zene, nincs mulatság, nincs élet, ahova eszébe se jut virágot tépni jönni valakinek, mert itt a virág is csak a ravatalhoz való.
…De iszen van a lőcsei tanácsban annyi ész, hogy három országnak is elég volna.
