HATODIK FEJEZET LŐCSE VÁROS GYÁSZBAN VAN
HATODIK FEJEZET
LŐCSE VÁROS GYÁSZBAN VAN
LŐCSE VÁROS GYÁSZBAN VAN
Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy »elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.« Kadulik, a városi kapuőr, aki szánért jött haza és a villikust (a városi gazdát) kereste az egyes borivó helyeken, hogy fogasson be, telelármázta az utcákat:
– Meghalt a bíró. Megölte a bírót a viceispán. Leesett a város koronája! Sírjatok lőcseiek!
Lőn nagy felháborodás és zűrzavar. A házak önteni kezdték az embereket, kik nagy csapatba gyülekeztek a városháza előtt, riadtan, sápadt arcokkal. Mi történt? Hogy a bírót ölték meg? Hol? Ki? Mikor? Miért? Hogy? Soha még püspök szava se volt oly becses és nagy horderejű, mint most egy hitvány kapuőré. Aki azonban nem ért rá sokat lefetyelni, hanem futott, futott kocsmától kocsmáig, míg végre megtalálta a villikust, Unglád Kristóf uramat a »Pacsirtá«-nál, egy kupa szerednyei bor mellett, nagy disputába keveredve a megyei várnaggyal, ki is hallván a kapuőr lihegve elmondott szavait, felkiáltott:
– Te Kadulik, te részeg vagy! – s felugorván, hogy pofonüsse, amint az ütéshez meglendíté karját és felsőtestét, ő esett végig a padozaton, amiből kisült, hogy ő a részeg.
Az utcán ezalatt tanácstalanul, bizonytalanságban hullámzott a tömeg, egymástól kérdezősködve. Megriadt szenátorok és patríciusok gyülekeztek a városházára díszes bundákban. Az árkádok alatt olyan volt a tolongás, hogy egy lakatosinas-gyereket valóságosan agyongázoltak. Némelyek a pixadárius után szaladtak, más csoportok ellenben, kivált a fiatalság, kifelé igyekezett a város kapuján. Egy fiatalember eközben lóra ült s csak nagynehezen tudott keresztülhatolni a sokaságon.
– Majd mindjárt hozok én hírt – szólt le az ismerősöknek.
Csinos, délceg legényke volt, valódi szász típus, hullámos szőke fürtök omlottak le a pirosleffentyűs nyestkalpag alól, sötétzöld Wammest * viselt, kockás dobin ujjakkal, testhezálló zsinórtalan nadrágot, alacsonyszárú sárga csizmát. A Wammes fölött panyókára vetett, rókával bélelt, szegszínű német köpenyeg egészíté ki ruházatát.
Nyakig begombolható mellény, melynek ujja rendszerint másszínű szövetből volt, nyáron pedig ujjatlanul viselték a szászok.
– A fiatal Fabricius – suttogták.
– Jól üli meg a lovat – jegyezték meg, akik utána néztek, amint kijutván az emberáradatból, megindította a vasderest.
Sokan még nem hitték, üres hír lesz az egész, valami gézengúz naplopó akarja felültetni a várost, ki merné Lőcse bíráját bántani, lehetetlenség az. De íme, egy szán vág magának utat most, benne ülnek Gosznovitzer és Brüneck tanácsnok uraimék, a másik utána következő szánon pedig fáklyákkal ellátott hajdúk csörtetnek el lóhalálában. Istenem, istenem, hát mégis igaz lesz!
Az őrtoronyban a Stadtpfeifer dobolása és kürtrivalgása hangzik fel. Ez a napnyugtát jelenti, a kulcsos város kapui bezárandók.
Egy csoport megkaparította valahol Kadulikot. Mindenki Kadulikot akarta hallani. Óriási tolongás támadt körüle. A Thurzó-házból hamarosan kihoztak egy asztalt, arra állították rá Kadulikot, hogy beszéljen, de Kadulik már akkor annyira el volt rekedve, hogy az édesanyja se értette volna meg a szavát. Csak jelekkel mutogatta, hogy kampec a bírónak, és hogy a golyó hova ment, meg az öklével (megfenyegetvén a vármegyeházat), hogy honnan jött.
Az est leszállt apránkint. Némi köd is volt. A Scheiben-hegy felől hideg, metsző szél kezdett fújni. De azért a tömeg nem akart oszlani. A kóválygó hírek, melyek egyre változtak, kibővültek vagy átmódosultak, folytonos feszültségben tartották az idegeket. A városház tanácstermében megvilágosodtak az ablakok, odagyülekeztek a szenátorok és patríciusok ebben a szokatlan órában, de ott se tudtak semmi bizonyosat.
Végre megint lódobogás hallatszott a távolból. A fiatal Fabricius jön vissza. Ugyan hamar megjárta az utat. Nem csoda, toronyirányában ment, el lehetett kerülnie a Scheiben és Tarlik közti völgyben kanyargó hosszadalmas országutat. Élénk mozgás támadt mindenfelé, míg végre előnyargalt párolgó, tajtékos lován és az összeverődött csoportnál megállott.
– Halljuk! Halljuk!
– A hír igazat mondott – kiáltá Fabricius messze hallható csengő hangon –, Lőcse város bírája meg van halva.
Tompa morgás hömpölygött végig a sokaságban. Egy-egy üvöltést a maga zúgásával olvasztott össze a szél, csak némelyik volt kivehető értelem tekintetében.
– No, szépen kezdődik az esztendő!
– Meg van a város gyalázva.
– Ki ölte meg? Hogy történt az eset? Halljuk, halljuk!
– A Görgey alispán kutyája átszaladt a lőcsei területre, a bíró lelőtte a kutyát, az alispán pedig erre lelőtte a bírót.
– És mi lett az alispánnal? – rivallt közbe egy pár hang.
– Haza, Görgőre menekült a gazember – felelte a fiatal Fabricius szenvedélyesen.
A fölháborodás orkánja tört ki erre. Szégyen, gyalázat! Hiszen a többieknek is volt puskájuk. Kik voltak még ott? Kik azok a gyávák? Nevezd meg őket Fabricius!
Az ifjú azonban, úgy látszik, nem akart belemenni a továbbiakba. »Helyet, helyet!« kiáltá és térdeivel megszorítá lova lágyékát, hogy odább lépegessen a városháza felé.
De ebben a szempillanatban egy kéz megragadta lova zabláját.
– No, mi az? – förmedt fel Fabricius meglepetve. – Ereszted el rögtön azt a zablát?
– Nem addig, míg nem beszélek veled, te tacskó!
Egy fiatal úr, egy másik tacskó fogta a Fabricius lovát, magyaros zsinórzatú bekecset viselt, sastollas csalmát és kard volt az oldalán, szemei vadul szikráztak. Fabricius sohase látta ezt az arcot, de úrfi volta nyilvánvaló volt.
– Mit akar ön? – kérdé magyarul. (Eddig németül folyt a párbeszéd.)
– Meg akarom mondani, hogyha ön talán nemesember, hát elégtételt ad nekem azért, hogy Görgey alispánt gazembernek nevezte. Azt én nem tűröm.
– Nem tűri? Hát ki ön?
A fiatal emberke kevélyen emelte fel dacos fejét:
– Én Görgey György vagyok.
– Pszt – vágott közbe gyorsan –, ne mondja ön a nevét olyan hangosan, mert az most veszedelmes lehetne. Ami pedig a dolog velejét illeti, hát én ugyan nem vagyok nemesember, lőcsei polgár fia, Fabricius vagyok, de azért összemérhetjük a kardunkat, ha úgy tetszik. Hol kívánja, hogy legyek?
– A csalitosban a város kertje mögött, reggel.
– Hány órakor?
– Hét órakor.
– Ott leszek.
S ezzel fövegét megbillentve, továbblépdelt, de nem mehetett messzire, valóságos ostromló tábor állta útját a megyeháznál. »Pereat Görgey«-kiáltások reszkettették meg a levegőt s recsegve hullottak alá apró törmelékben az ablakok üvegtáblái. Grodkovszky bezáratta a kaput, de eközben két kölyök ágyút, úgynevezett »Hakent«, vitetett fel az erkélyre s azokat ijesztésül a tömegre irányítá. Baltazár páncélban, rostélyos sisakkal jelent meg a két könnyű ágyú mellett:
– Aki lármázni és rendetlenkedni akar, az menjen haza – kiáltá le –, mert különben baj lesz. Az okozott kárt fizeti a város.
– Pereat Görgey!
– Görgey alispán úr nincs most itt – kiáltá le Baltazár –, mert ha ő itt volna, azóta már ti nem volnátok itt.
Hatalmas kőzápor volt a válasz alulról, de nevette azt Baltazár a páncélban, melyet a megyei fegyvertárból hozott ki erre a célra.
Ugyanakkor a városház erkélyén is megjelent az ősz hajú Mostel Ambrus szenátor, a legöregebb tanácsnok. Két fáklyás által megvilágítva, hosszú fehér haja kísértetiesen lobogott a szélben. Olyannak tűnt fel, mintha Barbarossa jött volna elő, kit veszedelmek idején vár a németség – csakhogy a veres szakálla megőszült már és még nem nőtt meg akkorára, mint a legenda előszabja. Minthogy a csengettyű el volt valahol csukva a bíró fiókjában, egy üres poharat hozott ki s az áldomásoknál divatos szász szokás szerint megcsendíté azt a hozzá vert penicilusával.
Nem volt az különb hang a zajhoz mérve, mint zsinagógában a szúnyogdöngés, mégis lett eredménye.
– Az öreg Mostel akar beszélni. Csönd legyen! Hallgassuk meg az öreg Mostelt!
Templomi csönd támadt, csak a szélkakas csikorgott a városház tornyán. Az öreg megszólalt bágyadt, gyenge hangon, mely a fogai hiánya miatt szétfolyt volna még a szobában is, de egyik a másiknak tovább adta s ha jól nem értette, saját kénye szerint egészítette ki:
– Gyermekeim! Oszoljatok szét békességben. Igaz, úgy hallatszik, városunkon sérelem esett, de még nem tudjuk, mekkora és milyen körülmények között. Ha történt valami, bízzátok annak megtorlását ránk, öregekre. Lőcse város szenátorai meg tudják őrizni a város méltóságát, meghiggyétek. Azért hát, mordizom adta teremtette, ne csináljatok azért, mert egy baj van, még hozzá egy másikat, hanem menjetek isten hírével a házaitokba és énekeljetek inkább zsoltárokat, mert ha szét nem mentek és még tovább is itt lábatlankodtok, isten engem úgy segéljen, én megyek le közétek ezzel a nádpálcával, és akit én ezzel megütök, azon rajta lesz nemcsak az ütés, hanem a szégyen is. Jó éjszakát gyerekek!
Csak egy szuverén beszélhet ilyen fensőséggel, mint az öreg Mostel, aki ezzel nyugodtan megfordult, s re bene gesta, a tanácsterembe vonult vissza, mert az egyáltalában eszébe sem jutott, hogy az ő szavának foganatja ne lenne, aminthogy a rakoncátlan tömeg valóban szó nélkül széledezni kezdett, mintha elsöpörnék onnan.
A tanácsteremben majd mind együtt voltak a szenátorok, még a podagrás lábú Bibera Antal is felkocogott két mankón. Minthogy a terem nem volt befűtve, le se vették prémes csurapéikat és le se ültek, fel s alá járva sopánkodtak nagy fejcsóválásokkal az eset fölött, türelmetlenül, míg a terem átmelegszik s míg hiteles híreket hallanak. Egy hajdútól, ki kívül a kályhák begyújtásával foglalkozott, a fiatal Fabricius üzent be, hogy az esemény színhelyéről jön, szabad-e a szenátorok termébe bejönnie?
– Hogyne! Hogyne! – kiálták egyszerre négyen is, s a türelmetlen Hulik István eleibe szaladt, de Mostel visszaintette.
– Egy szenátornak – mondá méltósággal –, sohase szabad se megijedni, se csodálkozni, se türelmetlenkedni. A világ foroghat, mehet úgy, amint neki tetszik, de a szenátor csak annyira mozdul, amennyire illik. Azért tehát maradjon veszteg Hulik uram, az a fiatalember bejöhet anélkül is, hogy eleibe szaladna és az ölében hozná be.
Fabricius megjelent és elbeszélte részletesen a látottakat. Némán hallgatták a patríciusok, csak az arcuk lett egyre fehérebb, amennyire a gyér világítású faggyúgyertyák fényénél ki lehetett venni.
– Ilyen csapás! – sopánkodott Pálfalvi Mihály. – Nem hiába álmodtam én az éjjel, mintha a városház helyén mocsár lett volna és én rákokat fogdostam volna benne.
Bibera idegesen csapott mankójával az asztalra.
– Én magam ölöm meg azt az embert, ha más nem vállalkozik rá.
– Ne ragadtassa magát könnyelmű nyilatkozatokra – utasítá rendre Mostel uram –, kivált idegen fülek előtt. (Majd Fabricius felé fordult.) Most már elmehetsz, édes öcsém. Igen helyesen cselekedtél, hogy jelentetted a látottakat. Kegyelmed pedig, Pálfalvi uram, szintén jól tenné, ha eleibe menne a holttestnek és elrendelné, hogy idehozzák.
– Ide? Minek? – pattant fel Kripélyi János. – Hiszen itt tanácsülés lesz.
– Éppen azért, Praesente cadavere, a holttest jelenlétében tartjuk meg a mai tanácsülést. A karzatokat ki kell nyitni.
– A tanácsülések nem nyilvánosak – ellenkezett Hulik uram.
– Rendes esetben – tette hozzá az aggastyán, ki fiatalos eréllyel ragadta magához a hatalom gyeplőit –, de ez rendkívüli eset. Mikor a lőcsei bírót agyonlövik, akkor minden lőcsei embernek halottja van, s a maga halottjához mindenki beengedendő.
A szenátorok a fejeikkel bólingattak. De iszen tudja Mostel uram a maga leckéjét.
A karzatokat tehát kinyitották, aminek a híre mint a futótűz terjedt el az utcán. Lett is ebből olyan nagy tülekedés, hogy a hajdúk sehogy sem bírták a ~rendet fenntartani. Boldog, boldogtalan tódult be. Mauks Donát szenátor uram, akit most gyanakodó szemmel néztek a többi társai, minthogy a tanácsban ő volt az egyedüli nemesember s valószínűleg odahúz titokban szíve a megyeházhoz, hogy magát némileg kimossa a gyanú alól, kiment és azt a parancsot adta ki a hajdúknak, hogy »viselős asszonyokat és nemesembereket ne bocsássanak fel a karzatokra«. Ami ugyan fölösleges intézkedés volt, mert már akkor többen voltak fent, mint amennyien befértek, úgy ülvén egymás hátán, mint a méhek. Bibera, a közerkölcsök javításával foglalkozó szenátor összeráncolta homlokát arra a látványra, hogyan gyömöszöltetnek össze vegyesen asszonyi és férfitestek, mint a fügék, mi bizonyára bűnös gondolatokat ébreszt a lakosságban s lerombolja, ami szemérmet ő furfangos statutumokban és Polizeiordnungokban egy fél életen át belenevelt a tömegbe. Valóban hajmeresztő látványt nyújtott, milyen helyzetbe jutottak a többnyire alsóbb osztályokból való szegény menyecskék és leányzók (ha ugyan érdemesek a sajnálatra), a nagy tolongásban ide-oda löketve, úgyszólván a férfiak ölében vagy azoknak a térdén kuporognak, s még csak megszólni se lehet őket, mert ha ki akarnának menni, se tehetnék (ámbár talán nem is szívesen tennék meg). Mostel apó intézkedése valóban meggondolatlanság volt, rontja nemcsak a népet, de az alkalomhoz kívántató komolyságot is, mert minduntalan felhangzik egy-egy fölszisszenés vagy női sikítás, jeléül annak, hogy a sok istentelen férfi csupa dévajságból olyan helyütt is megcsipkedi őket, ahol az illedelem nagy hátrányára esik, ha nem vesszük is számba, hogy olyan megcsipkedés sincsen kizárva a világ romlottságában, amelyet semmi fölszisszenés sem kísér.
A tanácsurak nem győzték figyelmeztetni és féken tartani a karzatot.
– Csend legyen! Nem szégyenlik magukat ilyenkor nevetgérezni? Aki valamely kihágást elkövet, két napra áristomba tétetik.
Ezzel csakugyan elértek némi csöndet, de még jobban azzal, hogy odalent is történni kezdett valami. Egyelőre csak a villikus jött be (de milyen hamar kijózanodott őkegyelme) s lehúzta a tanácskozó asztalról a ráborított zöld posztót, aztán kivitte magával.
Kisvártatva berohant Pálfalvi szenátor s lihegve mondá:
– Megérkeztek!
Majd a két ajtónálló őr (janitor) széttárta a szárnyas ajtókat, mire hűvös, dermesztő áram csapott be kívülről s a mahomet-termetű Nustkorb lépett be az ajtón, nagy vadászcsizmában, csatakosan, vértől nedves ruhában. Utána Trück Sebestyén, Gosznovitzer Dávid és Brüneck Máté következtek, mindenek piros, a hidegtől kimart képe volt, melyek nagy ellentétet képeztek itthoni társaik sápadt orcáival.
Minden szem az ajtóra volt szegezve. Nehéz léptek csoszogása hangzott az ajtó előtt. Bezzeg elcsendesült a karzat is, a légy zirrenését is meg lehetett volna hallani, s borzongás futott végig a hátgerinceken, mikor négy hajdú egy saraglyán behozta a bírót, az imént kivitt zöld posztóval betakarva. Csak a fejéből látszott egy darabka.
– Ide tegyétek – rendelkezett Mostel uram, az elnöki szék mögött elhelyezett kisebb asztalra mutatva.
A hajdúk odahelyezték a halottat.
– Elmehettek!
Némán, dermedten néztek oda a tanácstagok, a gyöngyébb idegzetűek elfordították fejüket. A széláram, melyet a nyitott ajtó okozott, eloltott vagy két gyertyát. Trück Sebestyén sietett újra meggyújtani. Kínos csend állott be. Csak a karzaton indult meg halk morajban a beszélgetés, hogy milyen derék ember volt a megboldogult, és milyen jól járt a felesége, aki még a nyáron meghalt. Vajon maradt-e utána nagy vagyon? S kié lesz az? Mert se gyermeke, se rokona. Nyilván a város örökli.
Mostel Ambrus uram odajárult most a halotthoz, leemelte róla a leplet, egy pillanatig reá nézett, aztán újra betakarta s a hosszú zöld asztalhoz lépve, beült egyenesen az elnöki székbe, intvén a többieknek, hogy foglalják el helyeiket, mire csendesen beleigazíták magukat a gótstílű székekbe; legalulra jutott Trück Sebestyén, maga elé tolta az irdatlan nagyságú fa tintatartót és a többi írószereket, eleinte egy fehér lúdtollhoz nyúlt, de aztán, mintha meggondolta volna, lecsapta azt és megkereste a legfeketébbet.
Az öreg Mostel felkelt most s megvárván, míg Gosznovitzer Dávid kikrákogja magát, ekképpen kezdé, reszketeg hangon:
– Bölcs és körültekintő uraim, Lőcse város nemzetes tanácsa! Teljes számmal gyűltünk itt össze ebben az órában, de csak testileg teljesen, mert bíró uram lelke, amely lélek táplálta mindnyájunk lelkét, immár az égbe szállott, egy szerencsétlen esemény következtében…
– Ne cifrázza kegyelmed! – vágott közbe az örök ellenzéki Brüneck Máté. – Mondja meg magyarán, hogy meggyilkolták.
– Hogy én mit mondok, az az én dolgom, s amit én innen mondok, annak olyannak kell lennie, mint a biblia, és olyan is – tette hozzá méltóságteljes önérzettel –, én csak azt látom eddig hivatalosan, hogy a lőcsei bíró jelen van, de a lelke nincs jelen, minélfogva, mint a legöregebb tanácsnok, helyette én nyitom meg törvényeink szerint a mai ülést. Hogy miként fosztatott meg lelkétől e tisztes gyülekezet feje, ezt mint szemtanú, Nustkorb András tanácsnok uram van hivatva elmondani, kinek is átadom a szót.
– Halljuk! Halljuk!
Nustkorb fölemelkedett s minden részleteiben megvilágítá a szerencsétlen esetet, onnan indulva el, hogy már karácsony előtt is némely torzsalkodás volt észlelhető a város és a vármegye feje közt. Igaz ugyan, hogy künn a vadászterületen a bíró lőtt rá az alispán kutyájára, tehát ő kezdte, de ez lehetett elhirtelenkedés, ügyetlenség is, talán a nyúlra akart lőni, melyet a kutya már-már elért.
– Hát azután? – szólt közbe Mauks Donát uram.
– Mi csak azt vettük észre, hogy kevéssel ezután egy jajkiáltással bíró uram is összeesett. Ösztönszerűleg odafutottunk, anélkül, hogy az alispán lövéséről tudomásunk lett volna. Azt csak egy-két pillanattal később értünk rá konstatálni, hogy ő lőtt. Valaki közülünk még hangoztatta is, hogy menjünk utána és lőjük agyon.
– Az lett volna a legokosabb – vélte Bibera Antal –, most legalább már kvittek lennénk a vármegyével.
Nustkorb a fejét rázta.
– Sem nem lennénk kvittek, sem nem lett volna a legokosabb. Kvittek azért nem lennénk, mert ha az alispánt lelőjük, ezzel csak egy ellenségeskedést nyitunk meg a város és a megye közt – amennyinél most kevesebb van, lévén ezúttal csupán a város elkeseredve. Legokosabb pedig azért nem lett volna, mert egy jogtalan gonosztettet másik jogtalan tettel viszonozni sohasem okos dolog, azonfelül…
– Jogos lett volna in flagranti – dohogott bele Pálfalvi Mihály, mire helyeslő moraj zúgott fel a hivatalos asztal körül, mely átragadt a karzatra is.
– Azonfelül – folytatá Nustkorb zavartalanul –, a puskáink pusztán seréttel voltak megtöltve, s míg mi azokba golyót teszünk, Görgey azalatt messze túl járt volna a lőtávolon.
– Hm – dörmögte Bibera, levetvén rókaprémes csurapéját, mert már meleg kezdett lenni a teremben. – Ez már ok. Ezt mondta volna kegyelmed a legelőbb.
Gosznovitzer Dávid uramat görcsös köhögés fogta el, a vér mind arcába tolult, mindamellett integetett a kezével, hogy ő akar szólani. De ez nem történhetett meg előbb, csak miután Trück Sebestyén hátbaütögette egy kicsit a göthös tanácsurat.
– Nekem nem az a kifogásom, nemzetes tanács, Nustkorb uram, szenátortársunk ellen, hogy egy emberéletet, a Görgeyét, megkímélte, mert Lőcse városa még elég erős arra, hogy akivel akar, elbánjon, ha még olyan hatalmas lenne is, hogy a felhőket érné a feje, de arra már nem elég Lőcse városa, de semmi földi hatalom se, hogy egy embert, akinek könnyelműségből hagyják a vérét elfolyni, hogy egy életet, mely nem kíméltetett meg a kellő pillanatban, visszaadhasson.
Nyugtalan mozgás, fészkelődés keletkezett a tanácsasztal körül. A szenátorok összenéztek, csodálkozva, mi akar ez lenni.
– Csak úgy sebtiben beszéltem a hajtók közül némelyekkel, kiket a kocsinkra fölvettünk – folytatá Gosznovitzer –, az idő rövidsége és ezeknek az embereknek az együgyűsége lehetetlenné tette, hogy alapos tájékozódást szerezhessek, de annyi már világosan áll előttem, hogy egy hajmeresztő és minden esetre keresztényietlen, az emberi érzéseket megbecstelenítő eljárás történt a sebesült bíró irányában, amennyiben ahelyett, hogy a sebeit bekötözték és a vérzést elállították volna az arra hivatottak, fölkapták – úgymond –, nem tudom, igaz-e, és szaladgáltak vele, mint az őrültek, míg csak ki nem folyatták minden vérét, vagyis míg szándékosan meg nem ölték.
Erre megint rájött a köhögés Gosznovitzerre, de most már hagyta Trück Sebestyén (csak hadd fúljon meg), a szenátorok megdöbbenve ültek az asztalnál. A kiröpített vád új volt és megfoghatatlan, a helyzet kínos… A karzat felől morajló zúgás hallatszott, mint mikor vihar süvít a búzák fölött.
– Nem értem ezt a dolgot – zavarta meg a kínos hallgatást az elnöklő aggastyán, szép kék szemeit Nustkorb felé fordítva, ki nyugodtan, egykedvű arccal ült székében.
– Én értem a rókát – vágott közbe jelentős tekintettel Brüneck –, ki így közelebb jut a szőlőfürthöz.
– Mit szól ehhez Nustkorb uram? – kérdé Mostel. – Világosítson fel bennünket!
– Bevárom, míg kiköhögi magát – felelte Nustkorb egyszerűen. – Hátha még van valami megjegyzése.
– Igaz vagy nem igaz? Ez a kérdés! – pattogott Mauks Donát, öklével az asztalra ütve.
Ez volt az első ingerült mozdulat. Ez szabadította fel a féken tartott indulatokat, mint ahogy az első szikra gyújtja fel a felhalmozott puskaport. Zagyva lárma támadt. Mindenki beszélni kezdett. Tíz-húsz kéz hadonászott, mintha láthatatlan cséplőkkel ütögetnének valamit. Egy-egy értelmes kifakadás is ki-kicsendült a babiloni zajból:
– Hisz ez formális gyilkosság!
– De halljuk hát körülményesen!
– Ohó! Szép dolgok kezdenek kisülni.
Ezalatt az asztmás Gosznovitzer egyet-kettőt lélegzett, szaporán, mint a harcsa, ha ismét vízbe teszik, arca visszanyerte eredeti színét, kidülledt szemei helyreigazodtak, és így szólt felemelt hangon:
– Én a felelősséget Nustkorb András uramra hárítom, mint aki egyedül volt jelen a tanácsból.
– Trück Sebestyén is ott volt – jegyezte meg egy hang.
Trück Sebestyén sápadt volt, mint a halott, behúzta fejét a váll-lapockái közé és dideregve panaszkodott, hogy láza van, sőt már odakünn is beteg volt, neki hagyjanak békét, ő megy is, azt mondja, haza lefeküdni.
A zűrzavaros kígyósziszegés közt csak a Nustkorb ajkán játszott megvető mosoly.
– Bevégezte, Gosznovitzer uram? – kérdé zavartalan, egészséges hangon.
– Úgy látszik – felelte Gosznovitzer szárazon.
– Ennélfogva én kérek szót.
– Igaz vagy nem? – hajtotta egyre Mauks Donát. – Csak erre feleljen!
– Úgy van, nem szabad engedni sokat beszélni – vélte Brüneck Máté, kinek eleme voltak az ilyen perpatvarok –, mert ez a pokolból is képes magát belemosni a mennyországba.
Mostel uram összeráncolta a homlokát és rápörkölt:
– No, ezt ugyan eltalálta kegyelmed. Nem szégyenli magát, hogy éppen attól venné el a szót, akit támadnak? Szép igazság volna, mondhatom.
Amire Brüneck uram tényleg elszégyenelte magát és a két szőrös tenyerével takarta el a fejét. A karzat pisszegni kezdett a Nustkorb felállásánál, Mostelnek elég volt odanézni: »No, mi az?« és legott elcsendesedett. Úgy uralkodott itt ez aggastyán, mint Neptun a vizeken.
– Nemzetes tanács! – kezdé Nustkorb. – Valaki azt mondta az imént, nem figyeltem meg, melyik társam, hogy én a róka vagyok, aki a bíró halála által közelebb jutott a szőlőhöz. Hát én ezt elfogadom. Jól van, legyen úgy, legyek én a róka. De nem az az igazi róka, tisztelt tanács, amelyik róka is és rókának is látszik, hanem az az igazi és veszedelmes róka, amelyik báránynak látszik és mégis róka.
– Nem értjük – mordult bele Kripélyi.
De a karzaton értették, mindjárt melegiben akképp magyarázván, hogy az Gosznovitzer Dávidra vonatkozik, akinek Nustkorb után a legtöbb kilátása lehetett a bíróságra, minélfogva érdekében feküdhetett Nustkorbot becsületesen eláztatni.
– Ami a Gosznovitzer szenátor uram vádját illeti…
– Igaz vagy nem igaz? – ismétlé újból Mauks Donát.
– Hát igaz – felelte Nustkorb, fejét dacosan hátravetve, mint aki egy csöppet sem akar megijedni. – Mikor az alispán golyója érte a bírót s megpillantottam köntösén a kibuggyanó vért, ugyanakkor egy rég elfeledett szász privilégium villant meg fejemben, mintha azt is puskából lőtte volna bele egy láthatatlan kéz. Úgy tetszett nekem e pillanatban, mintha a gondviselés irányítaná akaratomat, s igenis, tisztelt tanács, én intézkedtem, hogy kapjuk fel a sebesült bírót karjainkra s vele, jobban mondva kiszivárgó vérével a szomszédos Görgey-féle nemesi földekből egy akkora darabot kerítsünk körül, amilyet lehet, s cselekedtem ezt, mint e város szenátora, városom érdekében, körülbelül egy laneust jelölve meg elcsurgott véréből piros szegéllyel.
– Az embernek a hajaszála is égnek mered – szólt közbe Pálfalvi, akinek különben olyan sima koponyája volt, hogy korcsolyázni lehetett volna rajta.
– Pogány! – sziszegte Kripélyi s idegesen dobolt gyűrűs ujjaival az asztalon. Foglalkozására nézve aranyműves lévén, minden alkalommal más és más gyűrűket viselt az ujjain, melyek kirakatoknak használtattak.
A közhangulat most már nyíltan és növekedő erővel fordult a Góliát ellen. Csodálkozás, megbotránkozás mutatkozott az arcokon, harag, megdöbbenés a szemekben. A karzat felől a tengermorajlás egyre erősbödött. Mauks Donát azt súgta a Brüneck Máté fülébe, melyből mint valami liliputi mókusfark, nyúlt ki néhány rőt szőrszál.
– Immár két hullát látok itt, komám uram.
– No no – jegyezte meg Brüneck Máté.
– Halljuk csak, halljuk!
– Mert az elfelejtett szász privilégium – folytatá a vádlott szenátor, fölemelve a hangját –, mely Róbert Károly királytól származik, világosan mondja, hogy a lőcsei bíró vérének földszerző ereje van.
Bibera nyugtalanul mozdult s felütötte olajbarna fejét, melyet eddig a két könyöklő karján lehajtva tartott.
– Igaz – hagyta helyben Mauks Donát, aki, mint a város hajdani levéltárnoka, a poros írások turkálásában öregedett meg. – Ez a privilégium megvan és Mátyás király is helybenhagyta.
– Igenis, helybenhagyta – fűzte be Nustkorb a Mauks uram közbeszólását a maga előadásához –, sőt helybenhagyta II. Lajos is, midőn a királyné asszonynak két láda csipkét vitt ajándékba a lőcsei deputáció, éppen a kegyelmed ősének vezetése alatt, Kripélyi uram…
Kripélyi nagy lélegzetet vett, kipirult, mint a rák a forró víztől, láthatólag jólesett neki ez a szó, mintha hájjal kennék. (Ez most már le van csendesítve.) Mauks uram sem állhatta meg, hogy bámulatának kifejezést ne adjon: – »Két láda csipke! – dünnyögte. – Kutya kutyárum. Ez az ember még azt is tudja.«
– Nem csoda tehát, hogy amint a régi privilégium eszembe nyilallott, éppen abban a pillanatban s ezt mérlegeljék leginkább kegyelmetek, mikor az alkalom is megérkezett, századok óta talán először és utoljára, valami lelki kényszer lepett meg, kipróbálni az ősi kiváltságot, hogy végképp el ne nyelje az idők feneketlen torka, mert a tengerek is elpárolognak, nemcsak a királyi szavak…
– Istenem, de szépen tud beszélni – szaladt el egy hang a karzatról, hol egyszeribe olyan csendesség támadt, hogy amint Petrás, a varga, tarkóját vakarta, az egész teremben hallani lehetett a körmei kaparászását.
– Csiklandozott egyrészt a ritka királyi jog, aminő egyetlen városnak sincs Európában, hogy használva fölújíttassék, mielőtt végképp elavulna, másrészt incselkedett velem a szerzési vágy, a város híres borsóföldjeihez hozzákapcsolni egy kövér területet, éppen a merénylő birtokából…
Bibera a fejével biccentett és behunyta apró szemeit, ami azt jelentette, hogy beszünteti a további harcot. Brüneck uram azt súgta a Mauks uram fülébe: »Bibera most arra gondol, hogy árendába veszi ki az új borsó-földeket, fogadni mernék rá négy kupa borba.« (Bizony kitelik tőle! – felelte Mauks Donát.) A karzat helyeselni kezdett. Az öreg Mostel haragosan kiáltott oda:
– Csak a fülek bocsáttattak be és nem a szájak.
– Abból a borsóból nem esztek – toldotta meg Mostelnek a karzathoz szóló intését Gosznovitzer Dávid.
Mire az elölülő Mostel mérgesen csapott az asztalra a vidrabőr sapkájával.
– Kegyelmed is pihentethetné az eszét, Gosznovitzer uram, egy kicsinyég, míg Nustkorb uram a circumstantiákat ismerteti. Ne csináljanak közbeszólásaikkal valóságos metéltet a beszédéből. Folytassa Nustkorb uram.
– Ehhez a két szemponthoz még két másik indító ok járult – folytatá Nustkorb. – Az egyik az, hogy a seb halálosnak látszott előttem és az is volt, a másik az, hogy meggyőződésem szerint magának a sebesültnek sem lehetett volna eljárásom ellen kifogása.
– Azt tőle kellett volna megkérdezni – hallatá vékony kappanhangját Makulics János, az egyetlen katolikus szenátor, aki rendesen némán meghúzódva könyökölt a sok lutheránus közt.
– Megkérdeztem volna, de már akkor nem volt szavánál, noha fölösleges lett volna a megkérdezés, mert hiszen nemegyszer hangoztatta a megboldogult, a múltkori nagy beszéde is azzal végződött, hogy városa gyarapodásáért kész áldozni az utolsó csöpp vérét is…
– Igen, az utolsó csöppet, de nem az utolsó csöpp előtti néhány iccét – jegyzé meg gúnyosan Gosznovitzer, ismét fordítva valamit az ingadozó hangulaton.
Nustkorb egy megvető legyintést tett a karjával, mintha egy legyet akarna elhajtani.
– A megboldogult bíró férfi volt – mondá csengő hangon, bizonyos oroszláni nyugalommal –, aki nem szokott a szavakkal játszani, kegyeletlenség hát…
– Mondtam, ugye, hogy ne hagyjuk beszélni – nevette Brüneck Máté. Már nem haragudott, csak nevetett.
– Kegyeletlenség hát – ismétlé Nustkorb –, jellemét kicsinyíteni. Férfi volt, akinek a szava nem üres levegő s mindig helyt állott annak, amit kimondott. Különben is ez volt munkás és érdemes életének legszebb befejezése, amint azt ott künn a mezőn is említettem, kiszivárgó vérével még haldoklásában is városát szolgálta. Fönségesebb halála még nem volt lőcsei bírónak, mióta Lőcse áll. Csak Leonidás és Zrínyi Miklós vetekedhetnek ővele az örök dicsőség országában, ahová a lelke most száll, vagy talán már oda is ért. Hogy mindez így történt, némi felelősség engem is terhel, elösmerem. Amit cselekedtem, jó lélekkel tevém. Ha büntetés jár érte, városom iránti szeretetemért fogok bűnhődni a város atyái által, ítéljenek tehát felettem kegyelmetek.
S ezzel félretaszítván székét, heves léptekkel indult az ajtó felé, hogy ott künn várja be a szentenciát. A karzatról néhány bátortalan éljen kísérte. Egy úriasan öltözött nő, kinek szöszke hajában szép piros élő rózsa volt betűzve (hogy hol vette most tél közepén!), hirtelen kihúzta és feléje dobta, amit a tanácsnok kellemetes mosollyal, ügyesen megkapott, jele, hogy nem volt felindulva, és ily nehéz körülmények közt is megtartotta nemcsak lélekjelenlétét, de teljes éberségét. (Ez ám a bírónak való ember – suttogták a karzaton.)
Az öreg Mostel utána kiáltott:
– Mi az? Hé! Nustkorb! Hova szalad kegyelmed? Jön mindjárt vissza!
Mire megfordult, visszatért, s ahogy elmenne a holt bíró előtt, megállt egy pillanatra és szépen lassan letette a rózsát a mellére. (Kutya kutyárum, hogy nem fél odaállni – csodálkozott Mauks Donát.) Majd az asztalhoz járult, de nem ült le, hanem csak megállt Mostel előtt, lehajtott fejjel, mint egy vádlott.
– Nemzetes és körültekintő tanács – szólalt meg az öreg úr csendesen –, én úgy tanultam az élet tudományát, hogy mikor bajban vagyunk és közös ellenség van a nyakunkon, a legnagyobb botorság volna egymással hajba kapni. Egyébként is olyan az eset, a Nustkorb uram esete, amelyben valamelyes hiba találtatik az isteni törvények ellen, viszont azonban valamelyes érdem a városi törvények szerint, ezt ugye senki se tagadhatja?
– Úgy van, úgy! – bólingatott a tanácsnokok többsége. (De szó ami szó, helyesen járt az öreg esze.)
– Ha mármost az érdem miatt elfelejtjük a hibát s a hiba miatt nem létezőnek vesszük az érdemet, hát ugye nem marad semmi tárgyalni való?
– Úgy van, úgy! – ismételték a szenátorok, kik szerettek a kolomp után indulni.
– Azután pedig azt kell venni, hogy mi itt a várost képviseljük és nem az istent, mert bármily vallásos emberek legyünk is, ezt mégse arrogálhatjuk magunknak, mi szegény földi férgek. És bármilyen érzéseink legyenek otthon vagy a templomban külön-külön, itt összegyűlve nem vagyunk egyebek, mint a város képviselete. Ami baja tehát Nutskorb uramnak az istennel van, azt végezze ővele, ő szent felsége elég hatalmas nélkülünk is és a keze ügyében vagyon Nustkorb uram, akkor teszi rá a haragját, amikor akarja, neki bizonyára nincs szüksége ahhoz akár a Gosznovitzer, akár a Mauks uram szavazatára. Ami azonban minket illet, kik itt pusztán a város képiben ülünk, mi inkább csak az érdemeit látjuk Nustkorb uramnak, kinek alig vethetnénk a szemére mást, mint hogy talán buzgóbb volt a város érdekeinek keresésében, mint kellene. Nos, ki állítja, hogy nincs igazam?
Szép kék szemei szúróssá váltak s fürkészve jártatta végig a tanácsnokok gyülekezetén. Egyetlenegy se mozdult, némán, csendesen ültek helyeiken, csak Gosznovitzer kacagott fel keserűen és felugrott a székéről.
– Ostobaság az egész – kiáltá –, csak a lőcsei tanácsban lehet ilyen sületlenséget így feltálalni. Jó, hogy tudjuk. Ezentúl majd mindég hektikus, vérköpős bírákat fogunk választani, akik a Róbert Károly privilégiumai szerint majd körülköpködik nekünk a szomszédos határokat. Hahaha, fel van találva a nagy arkánum. Lőcse így éri utol Londont, s földbirtoka egykor majd csak Kassa kapujánál fog végződni, hahaha.
Mire megint nagy köhögés fogta el az asztmás urat, melyből alig bírt kibonyolódni. Mostel apó egy ravasz hunyorítással odaintette a kályhánál sütkérező villikust, megsúgván neki:
– Hozd ide csak a város tyúkját, Kristóf öcsém.
Egy fél perc se múlt el, már ott volt az asztalon a város tyúkja, minden szárnyas és szárnyatlan állatok közül a legfélelmetesebb ragadozó Lőcsén, melytől a legbátrabb, legházsártosabb ember is ijedten némult meg. Egyébiránt nem volt az állat, hanem egy fekete ládikó, három lakattal bezárva oldalt és egy szűk nyílással ellátva a tetején. Legigazabban buksza volt, amibe a bírságpénzeket eregette be a tanács s azért nevezte el a város tyúkjának, mert derekasan tojt a városnak.
Gosznovitzer megszeppent s mint ahogy a kutya elereszti a csontot, ha a szájkosarat hozzák, egyszerre elhagyta a témáját s nagy zavarodottan meresztvén a szemeit a rémületes tárgyra, rekedten dadogta:
– Hát mi ez? Nekem szól ez?
Mostel csak a fejével bólintott, de nem felelt.
– És miért?
– Hát azért, kedves Gosznovitzer uram – mondá az elnöklő aggastyán szelíden –, mert illetlen magaviseletet tanúsított, lebecsmérelte a tanácsot és mert a borsóföldek dolgában megindítandó pör kilátásával szemben argumentumot segített kovácsolni az ellenfélnek a vérköpős bíró gúnyos példájával. Fizet ezekért a város tyúkjának két sárga csikót.
– Sok – hörögte Gosznovitzer elvörösödve, mert felette fösvény volt, aki akár Krakkóig elhajtott volna egy kecskét egy petákért. – Nincs nekem nagy vagyonom.
– Nem a vagyon, hanem a száj mekkoraságához méretik a nyelvbírság Lőcsén, tudja azt kegyelmed.
Minthogy a tanács szíve se volt kőből, az alkudozás nem volt kizárva a bírságok megszabásakor, s igen gyakran megtörtént, hogy arany, ezüst és egyéb ércek gyorsan változtak át cseppfolyós dolgokká, így most is közbe vetette magát Kripélyi kérlelő hangon:
– Talán elég volna, ha egy pár kupa bort fizetne?
Egy kis áldomás mindenkor szokásban volt a lőcsei városházán, ítéletek kimondásánál. In vino veritas. Themisnek csak a szeme van bekötve, a száját, gégéjét szabadon hagyta az ősfantázia, és végre is nem volna igazságos, ha egy tyúk habzsolna fel mindent.
Mostel hátra mutatott kezével a holttestre.
– Ilyenkor? Nem férne össze a tanács méltóságával és a köteles kegyelettel.
– Nem látom be – sietett Bibera a Kripélyi támogatására. – Bánatában iszik a magyar, s mi is csak magyarok volnánk, vagy mi…
(Ámbátor bizony egyikük se tudott magyarul, még a magyar nevű Pálfalvi sem, csak az egy Hulik János törte a nyelvet egy kicsit.)
– Hiszen persze magyarok vagyunk – felelte Mostel. – Az onnan is kilátszik, hogy meg akarjuk egymást enni. Hát ezért a magyar virtusáért is megérdemli Gosznovitzer uram, hogy fizesse meg a két aranyat. Dixi.
Nem volt semmi mentség, a két aranyat le kellett szúrni, nagy kínok és mogyorónyi verejtékcsöppek közt kotorászott elő a wammszt zsebéből egy aranyra való apró ezüstpénzt, azzal a kijelentéssel, hogy a többit »hozom« (ez meg egy másik magyar vonás volt benne), s azzal nagy dohogással visszaült a helyére.
– Most pedig, szent lévén a béke – mondá elégedetten az öregúr, egyet szippantva burnótszelencéjéből –, végezzünk egyelőre a borsóföldekkel. Holnap mindjárt meg kell tartani a hivatalos helyszíni szemlét, aztán hadd csinálja meg a szükséges további lépéseket a tanács nevében maga Nustkorb uram. Nem tudom, milyen formában és hová kell a pörrel fordulni, a tárnokmesterhez-e vagy a királyi személynökhöz? Ha olyan nagyon köpi a markát őkegyelme, hát lássuk.
Nustkorb meghajtotta magát, hogy engedelmeskedik a parancsnak.
– Ezek után térjünk át a legsürgősebbre, amiért voltaképpen összejöttünk, vagyis hogy megbeszéljük a végtisztesség módját, mellyel szeretett bíránknak tartozunk. Én azt indítványozom, tisztelt tanács, hogy a megboldogult a város halottjának tekintessék s annak a költségén temettessék el, még pedig a városházából. (Általános helyeslés.) A város összes középületeire a fekete lobogó tűzessék ki. A holttest három napig legyen kitéve ravatalon a városház nagytermében s négy kivont kardú s négy fáklyát tartó hajdú álljon mellette őrséget éjjel-nappal. E három nap alatt a város összes harangjai három óránként húzassanak meg. Indítványozom továbbá, hogy holtteste a katedrale-templom fala alá temettessék, hol Lőcse nagyjai pihenik örök álmukat.
– Elfogadtatik.
– A katedrale falába illesztendő sírköve pedig nemes alakjának domború másával örök emlékezetre ugyancsak a város költségén a híres Késmárki Tomis József kőfaragó által készíttessék el fehér vagy szürke márványból. Kerül, amibe kerül. Ugyancsak elrendelendő, miszerint a temetési szertartás idején a boltok becsukassanak, hogy minden élet megdermedjen, valamint becsukassanak a város kapui is, hogy a keresztülutazók szekerei ne mászkáljanak és ne zörögjenek. Ezeket tartanám szükségeseknek.
– Én azt hiszem – indítványozta Gosznovitzer, de milyen szerényen, mintha nem is a régi volna –, hogy az arcképét is meg kellene festetni a tanácsterem számára.
– Hogyne, hogyne. Magától értetődik! – hangoztatták mindenfelől.
– Tehát kimondom ezeket határozatilag – jelenté ki Mostel, fölemelkedve helyéről –, s minthogy ezzel a mostani összejövetel tárgya ki is merült…
De Bibera uram hirtelen visszarántotta a krispinjét és így szólt:
– Ohó, még nem merült ki. Maradjon még, kedves bátyámuram. Még hátra van a legégetőbb rész, a lakosság lázadozó vérének a lecsillapítása. A halottért már igen keveset tehetünk, az már nyugodt a mi intézkedéseink nélkül is, de az élők nyugalma főbenjáró dolog. Itt van a város becsülete, sérelme, ezt nem lehet egy óráig sem úgy hagyni.
– Arra még ráérünk – felelte elutasító kézmozdulattal Mostel –, arra még aludni kell egyet. A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.
Bibera most már felkelt a székről s amit közbeszólásnak szánt, egész beszéddé kerekítette ki és pedig olyan pátosszal szólt, hogy a szívek sebesebben kezdtek dobogni.
– Egyetlen óráig se érünk rá. A megtorlásról kell határozni. Minden csak ezután következhet. Ha az embert pofonütik, nem az az első dolga, hogy a megütött helyet borogassa, hanem hogy a pofont visszaadja. Lőcse valamennyi polgárának az arca szégyenpírban ég. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. (Éljenzés a karzatról.) Sőt ami a halottat illeti, annak a ravatalán sem a legnagyobb pompa a virágok, melyekkel telehintjük, se a fáklyák füstje, se a hajdúk meztelen kardjának villogása, se a harangok zúgása a tornyokban, hanem hogy még jelen lehet legalább testileg azon a gyűlésen, ahol halálának megbosszulására hoznak végzést.
Mostel a vállait vonogatva felelte:
– Nem olyan kis dolog ez, mint gondolnók. Én elképzelni sem tudom, mit tehetnénk hirtelen. Nem a késésben van a veszély, hanem a sietésben. Szerintem várni kell. Kommt Zeit, kommt Rat. De ha kegyelmetek tudnak valami csodamódot és ha gondolják, hogy polgártársainkat megnyugtatja, nem bánom, szavazásra bocsátom, hogy most bocsátkozzunk-e a kérdésbe vagy később?
– Most! Most! Most! – hangzott az asztal körül, csak Makulics és Hulik szavaztak »később«-el, az előbbi azért, mert elve volt mindent ellenezni, amit a lutheránusok akarnak, az utóbbi pedig abból az okból volt nyugtalan, mert fiatal, csinos felesége ott ült a karzaton, feltűnő, szinte önfeledt suttogásba merülve a nyalka Blom Miklóssal, aki nagy gézengúz hírében állt, s már két városból (Béláról és Késmárkról) tiltották ki családi boldogságok megrontása miatt. Hulik uramat különben is a zöldszemű szörnyeteg kínozta, képzelhetni, milyen pokoli szenvedéseket állott ki a tanácskozóasztalhoz láncolva, annál is inkább, mert a dévajabb tanácsnokok figyelmeztették is célozgató tréfákkal: »Szikrák hullanak a ház fedelére, Hulik öcsém«, vagy: »Macska van a kéményben a háj mellett.«
– Jól van – adta meg magát Mostel –, a többség most akar foglalkozni a visszatorlás módozataival. Kénytelen vagyok engedni. Hanem ilyen főbenjáró dologhoz nem kívánatosak a tanúk, azért tehát felhívom a karzatot, hogy távozzék, kegyelmeteket pedig figyelmeztetem esküjükre, hogy abból, amit itt beszélni fogunk, mélységes titok mindaz, amit nyilvánosságra hozni nem ítélünk szükségesnek, s aki ezt a titkot megszegi, árulást követ el, melynek büntetése fejvesztés vagy örökös száműzetés.
A karzat erre cihelődni kezdett, ami nem történt meg mindenféle taszigálások, tyúkszem-megtaposások, sikítások és mérges szóváltások nélkül. Mikor végre teljesen kiürült, a villikus szorgosan megvizsgálta a karzatot, nem bújt-e el valaki a padok alá, s miután meggyőződött, hogy ilyen merénylet nem történt, maga is eltávozott a teremből, megfenyegetvén kívül az ajtónál álló két hajdút:
– Ha pedig valamelyiteknek kedve kerekednék a kulcslyuknál hallgatózni, annak mind a két füle le fog vágatni a hóhér által holnap délután a piacon.
Ezzel mindeneket eligazítván, nyugodt lélekkel leballagott a városháza alatt levő pincébe (akkoriban minden városháza alatt pince volt, mert az nagy kényelem a szomjazó szenátusoknak). A pince ezúttal tele volt vendéggel, a legelőkelőbb Ringburgerok se restelltek ma ott gubbaszkodni a söröspoharak mellett, feszült érdeklődéssel várva a tanács határozatait. Nagy riadalommal fogadták a villikust, aki elmesélte a történteket, Gosznovitzer vádját, Nustkorb védekezését, valamint a temetésre vonatkozó határozatokat.
– Tehát vége a gyűlésnek?
– Dehogy. Még csak most kezdődik. A karzatot kiparancsolták, és én is kidobtam magamat. Ez eddig csak rendkívüli értekezlet volt, az igazi gyűlés most kezdődik. A szenátorok, mikor kiléptem, akkor vették magokra a hivatalos köpenyeiket. *
Minden szenátornak külön fekete köpenyege volt a városházán, melyet hétköznapi ruhája fölé borított, hogy a tanács külsejében is ünnepélyes és imponáló legyen.
– És hát mi lesz most?
– Görgeyre nézve határoznak.
– De mit csinálhatnak vele?
– Azt csak az isten tudja – felelte a villikus, szemeit az ég felé, vagyis a pinceboltozat felé fordítva.
– Nehéz a nagyurakat leteperni. Nyársat faragnak őkegyelmeik odafönn, de a pecsenye még szabadon szaladgál az erdőben.
Ugyanilyen kérdezősködések és ilyenforma tarkabarka megjegyzések folytak odakünn is. A piacon ismét nagy sokaság hullámzott, a Mostel uram parancsa, hogy oszoljanak szét, csak egy kis időre használt, mint a kinin a láz lenyomásánál. De csak nem tudtak az emberek otthon ülni ilyen történelmi pillanatban. A tiszteletes úr, Rafanidesz Sámuel, kinyittatta a nagy székesegyházat, gyertyákat gyújtatott, mert már leszállott volt az este, az alsóbb néptömeg hirtelen megtölté a templomot s miután elhangzott az »Erős várunk nekünk az isten«, dörgedelmes beszédet vágott ki Sodoma és Gomoráról, amely városokat az isten annak idején olyan erősen meglátogatta, Lőcsének is nagy intő jel ez, büntetés ama nagyravágyásáért, mely a gazdagok lelkét egypár év óta mámorba ejtette, hogy kilépve szerénységükből, egyszerű polgári erkölcseikből, a hivalkodásnak és rangkórságnak a pokol zsarátnokaiból rakott oltárain áldoznak, hajadonaikat árucikknek bocsátják s viszik piacra, hogy nemesi összeköttetéseket szerezzenek s isten képétől elfordulva, üres, léha cifraságok után nyújtsák ki bűnös kezeiket.
A karzatról jövőket valóságosan megrohanták a künnlevők. Mi történt? Miről tanácskoznak még? Mikor lesz a temetés? Mit végeztek Görgeyre nézve? Még semmit? Ejnye, kutya mordizomadta – hencegett Bobest Tamás, Thököly Imre egykori kapitánya. – Hogy még semmit se végeztek? Öreg legény vagyok, de isten engem úgy segéljen, magam ülnék lóra s elfognám otthon, Görgőn, vason hoznám ide, majd megmutatnám én, ha…
– Ha mi?
– Ha lutheránus nem volna, de lutheránus emberre nem teszem a kezemet.
A városháza kivilágított ablakai nagyban izgatták a kedélyeket. Száz meg száz ember nézett fel kíváncsi szemmel. Néha egy-egy árnyék libbent el az átellenes falon. No, most valamelyik szenátor felkelt. Talán már jönnek. Vagy hogy talán veszekszenek, mert ha haragszik, ugrál az ember, még ha szenátor is.
Az este nem volt sötét. A hold is világított egy kicsit, a hó is. Az úton szinte térdig ért a hó, de az árkádok alól el volt söpörve, úgy, hogy kényelmesen lehetett sétálni az apró lábas házak alatt. Mert az csak mesebeszéd, amit a regényírók firkálnak a lőcsei fényes palotákról. Nem volt ott palota a Thököly utáni időkben, a Thurzó-ház, a megyeház és a városházán kívül. Apró polgári házak emelkedtek, többnyire gót stílben, háromablakos fronttal. Négy ablakra való széles fundusa senkinek se volt, ami nem is csoda. Bástyákkal körülkerített városnak minden talpalatnyi földje roppant érték és nem szabad elpazarolni úri passziókra.
Az erődített városnak nem az a politikája, hogy fényes kastélyai és kertjei legyenek, hanem hogy sok ember elférjen és szaporodjék benne, aki a falakat megvédelmezi. Történetünk idejében még ezek a házak is többnyire fából voltak, csak az előrészük épült kőből. Egész kőből nem volt több harminc háznál. Kinek is lettek volna ezek a nagy házak? Úr egy se lakott ott, meg se engedték. Az egy Máriássy-családdal tettek kivételt, 1660-ban, mert Máriássynak le volt a város kötelezve. A lőcsei házakban alul bolt volt vagy műhely és mély, széles kapuboltozat, melyben áruikat rakták ki vásárkor az idegen kereskedők. Fent az emeleten mindössze három helyiség volt: a »Stube«, az utcai vizitszoba, a »Zimmer«, az udvari lakószoba és hátul a »Kammer«, a hálószoba. Négyszobás famíliák nem laktak a városban. Mikor 1622-ben Bethlen Gábor a Magyarbród melletti táborból hazatérőben, Lőcsén akart pihenni, három szomszédos házat kellett kilakosítani és ajtókat törni a falakba, hogy szállást adhassanak neki. Ugyanebben az évben a II. Ferdinánd biztosai, Biber János váradi püspök és Révay Péter koronaőr erre hozván a Bethlentől átvett szent koronát, a legszebb magánházba, a Weissenbergerébe szállásoltattak; a püspöknek egy rendes szoba jutott, de Révay uram a koronával már csak egy kis kamrába szorult.
De ezek a kis házacskák igen kedvesek voltak azért. A három utcai ablak közül volt legalább egyikben muskátli, meg egy-egy szép leány- vagy menyecskefej, de persze ezt csak nappal lehet látni. Most az egész városban sötétek az ablakok. Mindenki az utcán van.
A bíró halálának tragédiája azonban egyre halaványodni kezdett a járókelők előtt. Minthogy mindenki künn volt, következésképp mindenki találkozhatott azokkal, akikkel akart és akik érdekelték. Valahogy csodamódon történik az ilyesmi, egy félóra alatt érdekes csoportok támadnak, zsákok a foltjaikra találnak. A lányos családokhoz odaszegődnek az ismerős fiatalemberek és megkezdődik a trécselés, a mama összeakad öreg barátnéival s kicserélődnek újabb megfigyeléseik és értesüléseik. Az agglegények a menyecskéken legeltetik szemeiket, ámbátor nem mindenki olyan szemtelen, mint a gézengúz Blom, aki, ha valami csinosabb fehérszemély elmegy mellette, erkölcstelen gondolatokkal táplálkozván, rendesen azt az észrevételt teszi vele menő barátaihoz: »Győzi a fene!«, vagy pedig csak annyit mond, fájdalmasra változtatván a hangját és rázván a kikent-kifent fejét: »Nem győzöm.« Néha a szegény asszonykák is hallják és elpirulnak. Bizony, ha szemérem volna a tanácsban, Lőcséről is kitiltaná azt a kellemetlen frátert.
Egyébiránt nemcsak a Blom-féle léha kéjencek találják fel ilyenkor a maguk kedvelt szórakozását, de úgyszólván mindenki. A mesterinasok hógolyókkal dobálják egymást, a színes bőrt készítő tímárlegények ellenségeskedésben élvén a rézműves- és bádogoslegényekkel, ádáz verekedést kezdenek a Menhárd-toronynál. A fertálymesterek nagy sebbel-lobbal hajkurásszák elő a drabantokat, hajdúkat, hogy siessenek oda és fogdossák be a legényeket, akik nem átallanak összemarakodni ilyen szomorú pillanatban.
Azaz csak szomorú volt, de hol szalad az már – mindenki elfelejtette. Hiszen azért »pillanat«. Ellenkezőleg, pompásan mulat a lakosság, vidám terefere, viháncolás, csengő kacaj hangzik mindenfelől, mintha egy maskara-bálból kivonuló közönség lepné el az utcákat. Csak a városház kivilágított ablakai juttatják eszükbe egyszer-egyszer a célt, hogy híreket jöttek hallani.
Hírek iszen teremnek. Sok koponyában sok a fantázia. Egyik is, másik is újságol valamit. Hogy azt mondja, arról van szó, zsoldosokat fogad a város, néhány százat és megostromoltatja az ürgelyukat, Görgőt, hogy kifoghassa az ürgét. Leginkább az alsó osztályok hiszik el. »Zsoldos katonák? No, az bizony nem lesz rossz« – gondolják felvillanyozva a vászonnépek.
Az előkelőbb közönség nevet rá egyet. Ostoba lefetyelés. Hiszen élő ember nem tudhatja, miről folyik fent a tanácskozás, mert zárt ajtóknál folyik.
De ezekre rácáfol a Hulik szenátor uram hirtelen megjelenése az utcán. »Hát kegyelmed honnan cseppen ide, hiszen a többiek még fönn tanácskoznak?«
Hulik uram mentegeti magát, hogy hirtelen rosszul lett, kénytelen volt otthagyni az ülést. Egyszerre egy egész embergyűrű veszi körül. Szép, előkelő asszonyok tolakodnak hozzája, kiket a kíváncsiság gyötör.
– Mi történt?
– Nem látták a feleségemet? – kérdé Hulik.
– Itt járkál valahol a Gosznovitzer-családdal. De mondja már, mit végeztek?
– Lakat van a szájamon – s a kezével is mutatta, nem a lakatot, csak a száját.
– No, de valamit mégiscsak mondhat – kérlelgették az asszonyok. – Ne legyen már olyan kényes és akaratos, szenátor uram. Látjuk az arcáról, valami rettentőt határoztak.
– Bizony nem fog az asszonyoknak tetszeni – felelte Hulik uram, komoly meggyőződéssel.
– Ugyan, menjen! Tudja is maga, mi tetszik az asszonyoknak, mi nem. Legalább azt mondja meg hát, mikor lesz a bíró temetése?
– Holnapután délután és valamikor – mondá Hulik úr rejtélyesen és tovább ment.
– Meg van ez bolondulva? – morogta az asszonyok közül valamelyik, azt hiszem, a csintalan Teöke Antalné. – Olyan különös feleleteket ad – s fitymáló arcfintorgatással kísérte szemeivel egy darabon, amint beleütődött Blom Miklósba.
Nagy kő esett le szívéről, hogy a félelmetes szoknyahőst, akire utóbb gyanakodott, nem a feleségével, hanem az unokaöccsével, bizonyos Koppen báróval találja.
– Nem láttad a feleségemet?
– Nem győzöm – hadarta Blom szórakozottan –, azaz nem láttam; azaz nem láttam, amióta a karzatról kidobtatok bennünket.
– Hova sietsz? – kérdé most már Hulik úr nyájasan.
– Haza. Lefekszem. Korán kell felkelni. Becsületbeli ügy. Egy kis vér. Hm. Egy kis kék vér, hm.
– Ne beszélj! Kik és miért?
– No persze. Bolond vagyok, hogy a hatóság orrára kössem. Menjünk, Konrád.
Eközben híre száguldott, hogy a villikust, ki a városház pincéjében búsult a bíró halálán, sürgősen felhívatta a tanács és egyszersmind elrendelte, hogy rögtön álljon elő a város fogata. Mi az ördög lehet az?
Kisvártatva csakugyan ott kapálózott a város négy pej lova a székház előtt, aztán lejött a villikus egy nagy bundában és felült. Hamar, hamar! Siessünk oda, hátha meg lehetne tőle valamit tudni.
– Hova, hova? – kérdik egyszerre tízen is a felkászmálódott urat.
– Rissdorfba megyek – szólt kedvetlenül –, Krikner doktorért.
Egy beteges Csákyné lakott Rissdorfban, aki kommenciós doktort tartott a házánál. (Ezeknek a nagyuraknak minden bolondságra telik.)
– Olyan sürgősen, éj évadján? Kinek a számára?
– A bíró számára – felelte a villikus rejtélyesen. – Azért kell pedig sürgősen indulnom, mert ha nem találnám otthon, esetleg utána kell mennem, akárhol volna is, így szól a tanács parancsa.
– De hisz a bíró meghalt. Abba már nem fújhat lelket a doktor.
A villikus vállat vont.
– Mit tudom én, mit csinál. Semmi közöm hozzá. Hajts!
A különös rendelkezés száz és száz találgatásra adott okot. Igazán megfoghatatlan. A kíváncsiság a legmagasabb fokra csigázódott.
Talán föl fogják boncolni? De minek? Hiszen tudnivaló, miben halt meg. Hátha föléledt őkegyelme? – jegyezte meg valaki. Ostobaság, hiszen kifolyatták minden csöpp vérét!
Erről folyt a beszéd, mindenféle babonás hiedelmek kezdtek elterjedni, kivált a legalsó osztály közt, mikor egyszerre megkondult a városház tornyán a kis harang.
– Ah! A Bierglocke! Milyen hamar. Hogy elsiet az idő.
A kis kotnyeles Bierglocke hangja kilenc órát jelent. Záróra Lőcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig – vagy különben hízik a város tyúkja. Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak ezentúl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van – s annak is csak lámpással a kezében. A lámpás nélküli átmenetelt, még ha a holdvilág kegyelméből a legfehérebb éjszaka volna is, szigorúan bünteti a tanács. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkás polgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait illeti, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amiről akar.
A jámbor szász városok fegyelemhez lévén szokva, a Bierglocke szavára egy negyedóra múlva üresen tátongtak az utcák. A hajdúk hazaszalasztattak a városházáról lámpásokért, maguk a szenátorok is lámpással fognak hazatérni, ha majd végeznek valamit. (Hogy mit, azt már csak reggel lehet megtudni.) Az ablakok szerte a városban megvilágosodtak, de az se tartott sokáig, tíz óra után már rendesen behunyták szemeiket a kis lábas házacskák és mély álomba merültek. A fenséges kupolán, mely a világot borítja, ezernyi csillag gyúlt ki, szikrázva, nevetve s mélységes csöndesség ereszkedett alá, ünnepélyesebb, mélyebb, zordonabb, mint az erdőkben, mert ott a fák gallyai zörögnek, vagy mint a falvakban, mert ott a kutyák ugatnak. De Lőcsén nincsen se fa, se kutya. Itt a kutyákat is a nemes tanács pótolja. Nem az ugatásban (isten ments, hogy olyat bocsátanánk ki a szájunkon), hanem abban, hogy a tanács őrzi a házat és a vagyont a Polizei-Ordnung, a tizenhárom bástya és a zárt kapuk segélyével.
*
Noha nem szerették városaikban a fákat a szász polgárok, ami nem csoda, mert hisz abból a célból jöttek be Arnold vezérükkel (a Görgeyek ősével) ide, hogy a fákat, erdőket irtsák, Lőcsének mindamellett volt egy csinos kertje a falakon kívül, tele egzotikus díszfákkal, cserjékkel, szépen gondozott utakkal. Kedves hely nyáron, hova vasárnaponként kisétált az egész város, s ahol aztán kialakultak a párok; sok szerelmes szó és sóhaj röppent el azokon a padokon és a vén fák alatt, melyekbe ezer és ezer bevésett kezdőbetű jelez hajdan kedves csengésű neveket és bűvös pillanatokat. A kert közepén állt a szép fehérre meszelt kertészlak és egy kocsma, rámázolva a homlokzatra a város címere, hármas halom kettős kereszttel s a két ezüst oroszlán, amely tartja. Nagy szőlőbirtokos lévén a város a Tokaj hegyén (egy Thurzó hagyta, testálta a városra), fölséges borokat mérnek itten nyáron, melyektől az ember maga is oroszlán lesz – ha ugyan nem lesz disznó. A patríciusok nagy előszeretettel sétálnak ki hétköznap, a céhek itt tartják mulatságaikat és a fiatalság majálisainak is ez a színhelye. Télen át azonban megdermed itt minden élet. A kertész és a kocsmáros behúzódnak a városi falak közé, mert itt a farkasok falnák fel őket. Üldözött zsiványok találnak éjszakai menedéket a padlásokon vagy a kocsma melletti félszerben.
Ezt a találkozóhelyet jelölte ki Görgey György a fiatal Fabriciusnak.
Amilyen átlátszó, világos volt az éj, éppoly homályos, ködös lett a reggel, mintha szerepet cseréltek volna egymással.
Fabricius érkezett meg elsőnek a segédeivel, a Blom Miklós cifra csengős szánján. Blom Miklós volt a segédje és egy vörös kecskeszakállas ifjú ember, báró Koppen, aki idegenszerű fekete bársonyruhát viselt s szőke allonge parókát. Franciának látszott, de drezdai szász volt. Blom Mártának fia, a Leibicon lakó öreg Blom dúsgazdag nővéréé, ki az őshazába, Szászországba ment férjhez.
A fiatal Koppen először járt Magyarországon, a rokonait látogatni s egy hetet töltött Lőcsén is, Miklós kuzinjánál. Fennhéjázó és dicsekvő fráter volt, aki meglehetős fitymálva bánt polgári rokonaival.
A köd lassan oszlott. Fabricius bosszankodva jegyezte meg:
– Hogy lehessen itt verekedni? A kardom hegyéig se látok. Ez már nem is köd, de mártás.
Egy darabig fel s alá jártak a hóban s türelmetlenül várták az ellenfelet.
– Talán el se jön – vigyorgott a báró.
– Ki van zárva – pattant fel Fabricius. – Görgey nemesember.
– Ej, majd mit mondok! – nyafogta a báró, egy megvető kézlegyintéssel. – Nem mindenki lovag, akinek sarkantyúja van. A kakasnak is van sarkantyúja, mégse lovag. A nemeslevél még nem teszi a gentlemant.
– No, a magyar nemesről mindent el lehet mondani kedves kuzin – magyarázta Blom –, de hogy a párbajnál meg ne jelenjen, olyasvalami még nem történt, amióta ez az isten van.
(Blom nagy előszeretettel használta a túlzó kifejezéseket.)
– Szűk látkör, tisztelt uraim, szűk látkör. A béka bástyafalnak nézi a keresztbe tett sétapálcát is. Mik ezek a magyar nemesek? Hát járnak ezek társaságba? Olvasnak ezek könyveket? Kifinomítja a lelküket a művészet, a zene? Parasztok ők csak, akiknek a ládafiókjában kutyabőrük van. Lompos, piszkos kúriájukban dőzsölnek, basáskodnak egypár nyomorult jobbágy fölött. Mindent felesznek, amit az állam adhat, és ők semmit se adnak az államnak. S kivált e Szepes megyei nemesek, a sovány zabföldeikkel. Csodálkozom, hogy olyan nagyra nézitek őket! És ha még volnának valamirevaló privilégiumaik.
– Van annyi, mint nektek a kis országotokban, melyet egy bolha átugrik kétszerre.
De már erre dühbe gurult Koppen Konrád.
– Hogy van-e annyi? – szólt hevesen. – A Koppeneknek például az a kiváltságuk van, hogy az asszonyaik leülhetnek, ha a fejedelemasszony leült és ülve maradhatnak, ha a fejedelem állva szólítja meg őket.
– Képzelem, mennyire meghíznak ettől a Koppen bárónők. Hát aztán?
– Nos, hát ott kezdem, hogy egy szepesi nemes be se juthat a fejedelemhez.
– Micsoda? – vágott közbe nekipirulva Fabricius. – Nagyon téved, tisztelt báró úr. A szepesi nemesekből már kettő lett Magyarország királya: Zápolya János és Thököly Imre.
A báró elkényszeredetten mosolygott.
– Mondhatom, szép polgárok, hogy így beszélnek, mikor a bírájukat egy efféle vad nemes lelövi.
– Az más. Azt meg fogjuk bosszulni.
– Alig hiszem. Mert ha már a mai napon ilyen a hangulat…
– Pedig elhiheti, ha én mondom – erősíté Fabricius nagy lendülettel. – De itt jönnek már.
Görgey György jött a két segédjével. Az ellenfelek köszöntötték egymást, a segédek kölcsönösen bemutatkoztak és kezet fogtak. Mecséry Károly, báró Koppen; ifjabb Máriássy Ferenc, Blom Miklós.
– Cudar időnk van!
– Menjünk be a félszer alá, urak, ott legalább nem kell a hóban állni.
Kardokat Fabriciusék is hoztak, Görgeyék is.
A segédek kiválasztották az élesebbeket.
– Most már mindenekelőtt azt döntsük el – indítványozta Blom Miklós –, hogy szász szokás szerint legyen-e a párbaj vagy magyar szokás szerint?
– Ebben a kihívott határoz – vélte Mecséry Károly.
Fabricius vállat vont közömbösen.
– Nekem mindegy. Átengedem a választást az ellenfelemnek.
Görgey könnyedén meghajtotta magát.
– Legyen szász szokások szerint.
A szász párbaj sokkal okosabb intézmény volt, mint az akkori másféle párbaj, mely hasonlított a mostanihoz, kivévén, hogy a most kódexekbe foglalt sok teketória nem tartatott meg. Az emberek kiálltak, verekedtek első vérig vagy utolsó vérig, doktort azonban nem vittek (kevesebb doktor volt, mint ahány vitézi perpatvar), protokollumot se vettek fel. Nem tinta folyt az akkori párbajoknál, hanem vér. A szász párbaj pedig azért volt okosabb és nobilisabb intézmény, mert a félnek megvolt a lehetősége, ha a hibáját lelkében belátta, hogy a presztízsének, gavallér-voltának hajszálnyi érintése nélkül, önérzetének és becses bőrének teljes megóvásával hagyhatta győzni a másikat – míg a többi párbajoknál a gyávaság bélyegétől való félelem, a társadalom logika nélküli felfogása, ha még úgy megbánta is a másikon ejtett sérelmet, belekényszeríti, hogy még azonfelül üsse, vágja a már különben is megsajnált ellenfelet, kit méltatlanul sértett meg, mert csak bocsánatkéréssel lehetne az ügyet simán elintézni, de a bocsánatkéréshez nincs elegendő bátorsága, csak annyi van, hogy megölesse magát vagy megölje a másikat.
A szász párbaj másként megy végbe. Blom Miklós egy meglehetősen egyenes és vékony ágat tört le egy vén, odvas fáról s az odvába három petákot potyogtatott be, mert szeretett a pénzével hencegni, s ennyi volt a kiszabott bírság a gally-letörésért, ha a villikus megtudja. A letörött ággal most már megmérte Fabriciust, mint kihívottat, a talpától a feje tetejéig (elég megnyúlt ember volt), most aztán elvágta késével a fölöslegest és két egyforma kört csinált közvetlen egymás mellett a földön, amekkorát a gally hosszúsága engedett.
– No, most már rajta!
A vívó felek beálltak a körökbe s egymáshoz közeledve, megkezdhették a vívást, miután előbb kihirdettettek a szabályok, hogy aki vívás közben heveskedésében, vagy pedig szorongatott helyzetből kifolyó hátrálásban kilép a számára megvont körből, legyőzöttnek fog tekintetni s ez a becsületnek isten és emberek előtt teljesen elég.
Nos hát, aki nem akart vért látni, szeleskedett egy kicsit, olyan nagy vehemenciával rohant rá az ellenfelére, hogy kilépett. Ezzel vége volt a duellumnak és a legyőzött lovag káromkodott egy kicsit és azontúl is megmaradt bátor gentlemannak.
Különben a szász metódusnak is megvoltak a maga hibái. A hosszú kezek előnye szembeszökő, azonfelül mindenféle szabálytalan vágás jogosult a Coup de Jarnac (a szúrás) kivételével, az »üsd, vágd, nem apád« legősibb tantétele érvényesült – vágd, ahol éred. Csel, finta, ravaszság nemcsak megengedhető, sőt hasznos.
Egy, kettő, három! Összecsaptak. A két kard megvillant, összeért, csattant, szikrát adott s csakhamar kitűnt, hogy a fiatal Fabricius, mint drezdai diák, ott künn jó mesterektől tanulta a bajvívást; biztosan, elegánsan fogta fel a vágásokat, ellenben Görgey apjától tanulta a mesterséget, magyar módra, s csak a csuklója forgatásával vagdalkozott. Hanem éppen ez hozta zavarba a »kottából« vívót és a görbe, kurtább magyar kardok feszélyezték, mert az ő keze a hegyes és a hegyén kétélű német schlägerhez volt szokva. Nem hagyta el lélekjelenléte (ami a legjobb a mérkőzésnél), ellenkezőleg, egész hidegen a helyzethez képest, arra módosította szándékát, hogy egyelőre nem támad, hanem csak a védelemre szorítkozik, míg kitanulmányozza ellenfele szerinte újdonszerű vívásának csínját-bínját, tehát csak parírozott és hátrált.
Görgey csak úgy játékszerűen kezdte a viadalt, mert rokonszenves volt neki a fiatal Fabricius, s azt tartotta, hogy a burger kezébe dikics való vagy gyalu, minélfogva illő vele gyengéden bánni s egy kis karcolással megelégedni, de ahogy evés közben jön meg az étvágy, a kemény acélpengék csattogása megmámorosította, szemei szikrákat hánytak, mint az egymást horzsoló kardok. Az ellenfél folytonos hátrálása vakmerővé tette, az incselkedő fölényes védekezése bosszússá, forró vére lázasan nyargalt ereiben, s az emberi testnek ezekből a siető folyamaiból ha iszik, megrázza magát az oroszlán, aki ott piheg minden Görgeyben. Magasztos, hősies érzésekben megmártódva, mit tudta most Görgey, hogy csak a drezdai diák Fabricius áll előtte és nem a hétfejű sárkány? Szent György lovag volt ő most a saját képzeletében, s megfeledkezvén az imént magára parancsolt kíméletről, hatalmas sújtásra lendítette meg karját, amit az észrevett s önkénytelenül félre ugrott előle balra, miközben mégis fölfogta a vágást s abban a szempillanatban ruganyos erővel egyszersmind visszasújtott, amitől viszont Görgey tántorodék meg s balra hátrált.
Mecséry fürge volt, hirtelen keresztbe fektette közéjük a kardját.
– Halt! Fabricius úr kilépett a körből.
– Ugyanezt tette Görgey úr is – sietett kijelenteni Koppen báró.
Csakugyan az történt, mind a kettő úgyszólván egyszerre hagyta ott a kijelölt kört. Nincs győztes, tehát nincs legyőzött se. Újra kell kezdeni a szász regula szerint.
– Hadd fújják ki előbb magukat – vélte Máriássy.
– Nem. Éppen nem – tiltakozott Blom az ő szokott hebehurgyaságával. – Tiltakozom a tüdők nevében, uraim. Micsoda alapon foszthatnánk meg a tüdőt az ő legszentebb jogaitól? Miért ne lehetne ő is faktor? Mindig csak azt mondják, ha valami hősi cselekedetet visz valaki véghez: »volt szíve hozzá.« Hát csak a szívnek szabad a hőst segíteni? Hadd lássuk egyszer-másszor azt is, hogy van-e tüdeje hozzá.
Ennek az érvelésnek engedni kellett. Beállottak tehát a körökbe s folytatták a viadalt. Most már megnehezült a Görgey dolga, mert Fabricius támadott hidegen, kecsesen, olyan arccal, melyen semmi indulat nem volt észrevehető, míg ellenben Görgey nekipirult, lihegett, szépen boltozott homlokán verejték csurgott, csupa tűz volt ismét, csupa elevenség, de ez nem sokat látszott használni az iskola szerinti vívással szemben, egyre hátrább szorult. Tízet lehetne tenni egy ellen, hogy Fabricius győz. Fabriciust azonban nem vezette harag, belátta, hogy a fiatal Görgey nem cselekedhetett tegnap másképp, nem akarta hát megsebesíteni s a Gribe-féle cselvágáshoz nyúlt, mely száz esetből legalább kilencvennyolcszor beválik, ki akarta kezéből ütni a kardot (ami szintén legyőzetést jelent a szász párbajnál), hadd végződjék be az egész bohóság vér nélkül, a segédjeinek esetleges vidám gúnyolódásával, hogy »szurok a markodba«. A finta pedig abból áll, hogy a kardot úgy kell emelni, mintha az ellenfél mellét akarná érni, mire az megfelelőleg készül parírozni, ahelyett azonban a csukló villámgyors fordulatával egy félívet ír le a kard a levegőben lefelé s alulról csapódik fel szilaj erővel az ellenfél pengéjére, hogy az menthetetlenül kirepül kezéből a váratlan helyről jött ütésre. Ez egyszer azonban olyan erősen fogta Görgey, hogy ki nem esett a kezéből, hanem fölvágódott a Fabricius feje fölé, s minthogy Görgey meglepetésében kinyújtotta a karját, ösztönszerűleg mintegy utána akarván kapni, leesőben a kard elnyisszantotta a Fabricius balfülének egy darabkáját és a vállába ütődött, ahol feltartotta a ruhaszövet, nem okozhatott sebet.
Maga Fabricius észre se vette ezt a megrövidítést, a megyei főjegyző patvaristája, Máriássy pillantotta meg a fülcimpa felületén kibuggyant egy-két vércsöppet.
– Vér! – kiáltá harsányan.
Mindketten leeresztették a szablyáikat s szorgosan vizsgálták egymást, hogy hol a vér.
– A füle vérzik, Fabricius úr.
– Csak talán nem? – kérdé Fabricius meglepetve.
– Sőt el van vágva egy darabja.
Fabricius odakapott az ujjaival, az érintésnél érezte az éles fájdalmat s megfestette pirosra a kezét.
Görgey hozzá lépett.
– Igen sajnálom, hogy ilyen alkalmatlanságot okoztam.
Fabricius mosolyogva nyújtotta kezét, melyet Görgey barátságosan rázott meg.
– Nem tesz semmit – szólt az előbbi vidáman. – Van már a városban sánta Fabricius, az apám félszemű Fabricius (a Thököly-harcokban szúrták ki a jobb szemét), lesz most egy csonka Fabricius is.
– Ne búsulj rajta – vigasztalta Blom –, hátha kinő, mint a szalamanderé, mire megházasodol.
Mecséry ezalatt meszet kapart le a kertészház faláról, porrá morzsolta az ujjai közt és behintette vele a Fabricius fülét, hogy a vérzésnek gát vettessék. Nem szaladtak még az akkori emberek mindenért patikába.
Aztán az is a szokáshoz tartozott, hogy a duellumnál kibékült felek együtt mutassák magukat a népek előtt, minélfogva Görgey átült a Blom szánjára, Fabricius mellé, úgy hajtattak be a városba.
Útközben, mint rendesen ilyenkor, a párbaj lefolyásáról estek megjegyzések. Moulinet-k, prím és kvint vágásokról locsogtak, báró Koppen vállveregető csodálkozását fejezte ki egyben Fabriciusnak a férfias türelmén, egykedvűségén, mellyel a sebét veszi.
– Mégiscsak kemény faj ez a szász faj – mondá –, hogy annyi század óta idegenben sem tudott elpuhulni.
– Ugyan kuzin, kuzin, ne tedd magad nevetségessé ez előtt az úr előtt! – gyúlt ki erre Blom. – Mi az a tenger sima tükréhez képest? Tudod-e, mit láttam én itt ezelőtt néhány évvel, mikor olyan tacskó voltam, mint most te? Egypár kurucot karóba húzatott Caraffa a plesznici erdő szélén. Ott ültek a karókon felnyársalva és egykedvűen pipáztak. Vesszek meg, ha nem igaz. Hát hogy tudtunk volna mi itt elpuhulni.
Görgey nem ismerte Blomot, kérdőleg nézett Fabriciusra, aki megértette a megrökönyödött tekintetet s magyarul felelt rá:
– Vesszek meg, ha igaz. Különben jó fiú és nem is mondhatni hazugnak, csak olyan egy kicsit, mint a nagyító üveg.
Beérvén a városba, a megyeház előtt leszálltak. Görgey kezet fogván valamennyiükkel, azt mondta Fabriciusnak:
– Legyünk ezentúl jó barátok.
A hangja ellágyult, s dióbarna szemeiből melegség áradt Fabricius felé.
– Szeretném – felelte ez, és mintha valami balsejtelem lepné meg, felhő vonult el homlokán –, szeretném, ha az isten úgy engedné.
– Derék fiú – dicsérte meg Blom, amint eltűnt a megyeház kapujában.
– Az – hagyta rá Fabricius. – Örülök, hogy megismerkedtem vele.
Koppen felkacagott gúnyosan.
– Hozzá kellett volna még tenni: boldog vagyok, hogy a fülemet levágta.
– Már megint nem érted a dolgot, kuzin – cáfolta le Blom. – Fabriciusnak többet ér ez a füllevágás, mint minden iskolai és egyetemi bizonyítványa, amit kapott és amit még kapni fog, ő most már úr és bevégzett ember.
– Nem értem.
– Persze hogy nem érted és soha meg se értheted, mert német ember vagy, s könnyebb az óceán vizét átfesteni, mint ezt neked megérthetővé tenni. De nini, dobolnak. Menjünk csak sebesebben!
Csakugyan dobszó hallatszott a főtér felől. Az utcai járókelők megszaporíták lépteiket, akik ellenkező irányba mentek, visszafordultak és a dobszó felé indulának. A kereskedők, iparosok kiálltak zöld kötényeikben és puha sipkáikban a boltajtókba. Hiszen ma nem valami közönséges licitációról vagy szabályrendelet kihirdetéséről lesz szó. Nagy események küszöbén állunk. A körös-körül fekvő házak ablakai is nyiladozni kezdtek, dacára hogy a hideg bemegy. A Teöke-ház emeleti ablakán a szép, csintalan Teökéné dugja ki csinos fejecskéjét, mosolygós orcája a kikeményített, fodros, fehér reggeli főkötőben olyan, mint egy papírstanicliba csomagolt piros rózsa.
Blom felpillant az ablakzörgésre, leemeli a süvegét, felülről mosoly és kecses fejbillentés a felelet.
– Isten úgy segéljen, nem győzöm – morogta a javíthatatlan agglegény panaszos hangon, a két fiatal diák irigykedésére pályázva, ami neki alkalmasint jobban esett, mint esnének a megtörtént tények.
Miklós úr ugyanis a nőhódítóknak ahhoz a nem ritka fajtájához tartozott, kik többre becsülnek egy kalandot, mely nem történt meg, de beszélnek róla, mint három olyan kalandot, amelyről nem beszélnek, de megtörtént. Sőt alapjában nem is volt nőhódító (az asszonyok nem bízzák rá magukat a dicsekvőkre), gyanítani lehet, hogy igazi kalandjai se igen voltak, inkább csak a kérkedéseivel és különös kiszólásaival verte fel veszedelmesnek a saját becses személyét. Nem a nők szerelme, hanem a férjek félelme és a pajtások irigysége okozott neki élvezetet.
A doboló hajdú bevégezte pálcikáival a tempót s a beállott csendben bikahangon olvasta az őt körülálló sokaságnak:
»Adatik tudtára, akiket illet, isten ő szent felsége akaratából, a nemzetes városi tanács nevében.
Először. Rendeltetik a néhai bíróért való fájdalmas érzésünkben, hogy az idei farsang a kalendáriumból deleáltassék, semminemű zajos vígságok és céh-lakomák ne tartassanak, a vígságra ingerlő szerszámok: hegedű, duda, cimbalom, gitár vagy harmonika erre az időre otthon és mindenütt tiltatnak, csakis a Stadtpfeifernek engedtetvén meg mesterségének gyakorlása.
Másodszor rendeltetik, hogy mától számítva nyolc nap múlva, amely ideig mindenki megszerezheti öltönyeit, Lőcse város patríciusai, nemesei és minden renden lévő polgárai, úgyszintén nejeik és hajadonaik, kivétetvén pusztán a közönséges szolgaszemélyzet, templomokban, nyilvános gyülekezetekben és bármely összejöveteleken, valamint egyéb közhelyen, úgy piacon, mint az utcákon, avagy nyáron a város kertjében, csupán fekete gyászoló ruhában mutatkozhatnak mindaddig, míg a nemes város néhai bírájának kegyetlen és szomorú haláláért magának elégtételt nem veszen, ezen ruhák, ezen fekete posztóba vont város emlékeztetvén és sürgetvén folyton és folyton minden egyes polgárt, hogy önérzetével, férfias büszkeségével, valamint a város méltóságával szemben még tartozásban vagyon. Aki pedig ez ellen vétene, tíztől ötven tallérral bűnhődik.
Harmadszor és utoljára. Item tudtára adatik mindenkinek, hogy bíró uram temetése holnap délután négy órakor történik a városházából. Jobb keze azonban elvágatván, bebalzsamoztatik és a város tanácstermében üvegszekrényben lesz kitéve, hasonlóképpen emlékeztetésre és serkentésre mindaddig, míg elégtételét meg nem kapja, hajlóbbak lévén őt ősi szokásaink szerint egyelőre inkább kéz nélkül tenni a földbe, mintsem üres kézzel. Mihelyest isten jóvoltából sikerül nekünk a becsület fájáról leszakítani a megtorlásnak gyümölcsét, az itt maradt kéz egy másodszori temetéssel fog a test mellé helyeztetni.«
Teökéné mérgesen csapta be az ablakot, mikor a hajdú elhallgatva, egy utcával odébb ment dobjával. Kezdte már érteni a Hulik tegnapi szavait. Fabricius helyeslőn bólingatott: »Ezt az egyet szépen csinálta a tanács«, Blom azonban kifakadt:
– Ehol van ni. Most már a harmadik városból teszik ki a szűrömet. Vagyis innen én menekülök. Szent isten, milyen unalmas fekete város lesz ez ezentúl! Akár mindjárt mehetünk csomagolni, kedves Konrád, hogy elköltözzünk valamerre, de hova?
– Menjünk talán Bélára, szeretném látni azokat a szép lengyel asszonyokat – indítványozta a báró.
– Nem győzöm, kuzin, nem győzöm már, ne kívánd tőlem – felelte melankolikus hangon. – Menjünk haza Leibicba az apámhoz.
