52. MK – MAUKS ILONÁNAK [Budapest, 1873. március]
52.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Budapest, 1873. március]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Budapest, 1873. március]
Imádott »pöhölykém«[!]
Tegnap nagy sietségemben írtam néhány sort – de azt nem szabad válasznak tekintenem a maga kedves levelére, mivel most több időm van, bővebben írok viszonyaimról.
Elvagyok. Csakhogy szörnyű magas tónusból kezdtem az életet. A Dárius kincse sem lenne elég. Némely nap 40 ftomba is kerül, márpedig 1200 ft nem adja, de még 2400 sem azon esetre, mikor fogalmazó leszek. Az tehát kétségbevonhatatlan tény, hogy nekem 2400 ft meg sem kottyan. Majd agyonbúsulom magam efeletti gondolkozásban. Igaz, hogy amint írói nevem gyarapodni fog, aszerint fog szaporodni a jövedelmem is. De hol van az még? Az ördög győzi azt várni. Aztán lusta vagyok, otthon, a szállásomon nem bírok megmaradni, hogy dolgoznék. A Magyarország s[!] Nagyvilág 1200 ftot ad csak, az igaz, hogy ezért alig vagyok elfoglalva havonkint 4 napig s így összesen 48 napig egy évben, minélfogva 25 ft fizetésem van egy olyan napra, amelyen dolgozom; – miből kitetszik, hogyha mindig dolgoznék (azaz már ha lenne is kinek) akkor 8875 ft fix jövedelmem lenne egy évben, amiből mágnásosan megélnénk. Hanem hát ez csak úgy papiroson van kiszámítva és a valóságban chiméra. Egyébiránt is a minisztériumnál egész délelőtteim igénybe lesznek véve, s így ezen kívül irodalmi foglalkozásokra csak néhány órát szánhatnék naponkint – már ti. ha otthon bírnék maradni. Aztán, ha van is némi jövedelme az embernek az irodalomból, éppen annyi a kiadása is ahhoz aránylag. Ma például megvacsorálnék 3 ftért, még mulatnék is mellé… de mivel az írói egyletnek tetszik Matejkó, ma ide érkező festész tiszteletére este költséges bankettet rendezni, abban már most részt muszáj venni, s úszni a többi hazárd firmával a bolondériák hosszú során keresztül.
Soha életemben nem szerettem volna úgy gazdag lenni, mint most, hogy magának jólétet teremtsek. Eddig semmire sem becsültem a pénzt – az igaz, hogy most sem becsülöm –, hanem azért mégis szeretném a nagy vagyont.
Egyrészről reménylem, hogyha maga itt lenne, én mindig itthon volnék, nem járnék a fiúkkal, otthon találnám minden örömemet. <Nem adnék Bunkónak 30 ftot.> És hogy maga is olyan lenne. Nem vágyódna a világ hiúságai után, és hogy akkor bőven elég lenne célszerű felosztás mellett 2400 forint is. De hátha nem! Mert lássa, az emberi természet olyan makacs, hogy nem hagy változtatni magán semmit. Bennem is megvan az az emberi hiba, hogy szeretek úr lenni. De én le tudok mondani arról, és boldog lenni a maga kedvéért. Azt tudom, hogy maga is le tud arról mondani az én kedvemért, de tud-e boldog lenni?
Ez a főkérdés: melyre nem tudok biztató feleletet adni magamnak. Mert azt vegye tekintetbe, hogy ez nem Gyarmat faluja, sem nem Mohora, ahol kétezer forinttal még fényt is lehet produkálni. Ez itt annyi[ra] kevés, hogy magamnak az eddigi számításom szerint félévre sem elég. Hát hogy lesz ez elég kettőnknek?
Erre maga ziher azt fogja mondani: »Istenem; istenem! hát tudom is én?« Mintha hallanám.
Csakhogy ez az egy kérdés olyan, amire én is csak annyit tudok mondani, hogy <hogy> »tudom is én«.
Ennek a kérdésnek találgatásánál pedig csak nem maradhatunk örökké – mert egyszer aztán addig talál tartani, hogy szépen »elfelejtjük« egymást.
Amiből korántsem lenne oly baj, mintha nem felejthetnénk el egymást, és mégsem lehetnénk egymáséi, vagyoni sanyarúság miatt.
Értsen meg kérem jól, hogy mit írok.
Ez nem annyit jelent, hogy nem szeretem, hanem annyit, hogy milyen jó volna, ha nem szeretnénk egymást. Maga férjhez menne valami falusi földesúrhoz, és jó lenne, én pedig elvennék valami pesti burger lányt, és az is jó lenne.
Hanem hát a »lenne« nem ér semmit. Azt kell venni, ami »van«. A nagy szerencsétlenség megtörtént, hogy éppen mi ketten szerettük meg egymást, akiknek mindkettőnknek az lett volna a sorja, hogy az egyiket elvegye valami jómódú ember, a másik meg elvegyen valami jómódú lányt.
Azonban, mint mondom, ez nem így van történőbe, mégpedig annyira nem így van, hogy ha mostani gondolkozásom mellett megkínálnának a világ legszebb és leggazdagabb hercegasszonyával, még az sem kellene. Meglehet, hogy egy fél év múlva már én sem gondolkodom így. De most így gondolkozom.
És az nagy szerencsétlenség.
Nem azért, mert elszalasztom a nem létező hercegasszonyt, hanem azért, mert az eszemnek a fele mindig magánál van: először, írni nem tudok, eszmeköröm mindig magával foglalkozik, olyan vagyok, mint a másüvé átültetett fa, megszokni nem bírok ide, mindig úgy látszik, hogy én nem vagyok itt otthon. Egyszóval annak dacára is, hogy itt igen jól mulatok, tulajdonképpen boldog mégsem vagyok. Azért is elegyedem holmi költséges szórakozásokba, nem fájdalomból, hanem unalomból: nem fájdalom az, amit maga után érzek, hanem annál rosszabb, unalom és blazirtság minden iránt; kedélyem nyomott és nem ömlik el rajta az a nyugalom, mely megfűszerezi az ember életét.
Lássa, ez más brandzsú [!] embernek semmi, de írónak szörnyű nagy baj, mert kedélye kihat műveire.
…Ha én nem tudnám azt, hogy van valaki, akit én szeretek, s aki szinte szeret engem, akkor találnék én másnemű nemes élvezeteket, lányokban, művészetekben, ami lebilincselne, ami jótékonyan hatna rám, ami felrázná szellememet…
De most, most nekem minden hiábavalóság, ami nem emlékeztet magára. Ami pedig magára emlékeztet, az mind szomorít, lever…
Ezért írtam én fentebb azt a kifejezést, hogy az kisebb baj lenne, ha elfelejtenénk egymást, mintha kedvezőtlen anyagi viszonyok miatt nem lehetnénk egymáséi.
Mert ez a bizonytalanság megöli az emberben a szellemet. És az nagy csapás.
Ugye igazam van?
Azért azonban a világért sem kívánom, hogy feledjen el és ne szeressen, mert az rám nézve is borzasztó lenne, én azt csak úgy értem, hogy ha egy reggel felébrednénk és nem tudnánk egymásról semmit. Vagy ha egy nap szeretnénk bele mindenikünk másba… Úgyhogy az nekünk nem fájna semmit, hogy elhagytuk egymást.
Most pedig befejezem levelem komoly részét, melyre nézve elvárom válaszát, mielőtt Gyarmatra mennék. Én nyíltan, őszintén írtam meg mindent, amint kellett, elvárom, hogy maga is nyíltan, őszintén válaszoljon. Nincs is annak semmi értelme, hogy egymás előtt utógondolatokat rejtegessünk. Azok elvisznek messze a céltól. Írja meg maga is, hogy mint akarja. <Az olyan frázis nem ér semmit és csak kigúnyol (?), hogy »életem a maga kezében van, tegyen amit akar«.>
Akarom, hogy magának is legyen véleménye és akarata, amit kimond és amihez én lehetőleg alkalmazom magamat.
Hátha én <is> azt mondom: »életem a maga kezében van, tegyen amit akar vele« akkor az én életem megpenészedik a maga kezeiben és a magáé az enyémben, mert ott a mi kezeinkben ugyancsak nincsen semmi, legfeljebb Telekigyász a körmöcskéi alatt. (Richtig! csókolom mind a két kezén a nagy uj[j]akat.)
Gondoljon az eshetőségekre, s ha maga elhatározta magát <minden> komolyan, megmásíthatlanul, tekintetbe véve mindazt, amit megírtam, hogy az én feleségem legyen, akkor írja azt meg, kimerítő részletességgel fejtegetve, mennyiben forognak fenn akadályok sat.
Az igaz, hogy lányoknak zsenant dolog ilyenről írni őszintén, de nem azért szeretem-e én magát, hogy különbnek vagy bátrabbnak, elhatározottabbnak tartom a többieknél!
Levelét elvárom posta fordultával.
M.K.
***
<Boboknak tegnap válaszoltam: küldtem neki ócska kesztyűket s a többi közt magának is egy levelet, melyet ő már alkalmasint átadott.
<Tiniről> kérdezősködik. Megvan ő is. Most pompás barátságban élünk. A »német színházba« járok vele esténkint. Ez is csak valami; hanem az meg nagyobb dolog, hogy Szentiványi, aki sehonnan se tud elmaradni mellőlem, szinte a német színházba jár: holott egy szót sem ért németül.
Tegnapelőtt Tinit elkísértük ketten a fotografhoz, ott aztán anyja tudta nélkül azt a juxot csináltuk…> [Folytatása nem került elő.]
