474. EGY ISMERETLEN OLVASÓ – MK-NAK [Budapest, 1910. május 16. után]
474.
EGY ISMERETLEN OLVASÓ – MK-NAK
[Budapest, 1910. május 16. után]
EGY ISMERETLEN OLVASÓ – MK-NAK
[Budapest, 1910. május 16. után]
Nagyságos Úr!
Bocsásson meg bátorságomért, de igazán sokáig vártam egy nálam hivatottabbra, míg végre félek, visszahozhatlanul elrepül az alkalom perce.
Nagyságod jubileuma alkalmával nem hallottam annak a tömegnek megnyilatkozását, melynek én is egy parányi része vagyok. Az a nagy tömeg az, mely Nagyságodat nem látta, nem ismeri, s csakis írásai útján, a személyes érintkezés lelkesedést keltő hatása nélkül, csaknem mint elvont fogalmat üdvözli Nagyságodat, talán tisztább, talán igazabb lelkesedéssel, mint azok, kiknek az üdvözlet alkalmával legalább egy mosolygó, derült arc emléke jut osztályrészül.
Bennünket csak az a hit lelkesít, hogy midőn Nagyságod műveit megírta, lehetetlen, hogy ne gondolt volna reánk, lehetetlen, hogy ne akart volna hatni reánk, lehetetlen, hogy ne akarta volna meghódítani lelkünket, s most, midőn ezen akarat vagy vágy sikerének bizonyságát veszi ezen megnyilatkozásunkban, lehetetlen, hogy egy, talán nem is érzett űrt jubileumában ne tapasztalna hirtelen betöltve, és talán magányában egyedül olvasva ez igénytelen sorokat, csodálatos vágyat érez magában magához ölelni azt az ismeretlen nagy tömeget, melynek szeretete, tisztelete, vagy egy magasabb értelemben vett méltánylata, szóban ki nem fejezhető melegséggel igyekszik Nagyságod szívéhez férni.
Mint ismeretlenek találkozunk ma, anélkül, hogy ezáltal ismeretség fejlődnék ki közöttünk, de bármilyen volt e találkozás, (adja Isten, hogy csak egy időre) búcsút kell mondanunk egymásnak. Egyik fő dolog, amiért mi üdvözöljük Nagyságodat az, hogy Nagyságod magyar író, mi pedig szintén magyarok lévén, nincs szükségünk hangzatos szavakra, hanem búcsúzunk úgy, mint egyszerű magyar emberek, kevés szóval, de igaz érzelemmel: Isten áldja meg Kegyelmedet!
Egy, abból a nagyon sokból.
