366. MK – RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK [Rohics, 1909. július 14. után]
366.
MK – RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Rohics, 1909. július 14. után]
MK – RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Rohics, 1909. július 14. után]
[Levélrészlet]
Lehetetlen, hogy már most előzetesen itt is meg ne köszönjem (amit annak idején külön akarok), a »Veres házból« jött ajándékot, a Szent Péter esernyőjét. Amellett, hogy gyönyörű és elmés dolog, ehhez is valami bűvölet tapad, mint a regénybelihez. Máskor ha új esernyőhöz jutottam, rögtön megszűntek bosszúságomra az esőzések, mióta azonban ezt megkaptam, folytonosan esik. De nem baj. Mert ha az ég borús is, a derült órák, melyeket az ezüst táblácska vésete kíván, hála Istennek, teljes mértékben megvoltak horpácsi időzésem alatt.
…Utólag még egy félreértést akarok eloszlatni. Úgy látom, hogy némelyek a gyűjtést úgy értelmezik, hogy a bizottság programjának főpontját félti, vagyis a horpácsi szomszédos földek megvásárlását. Én és a bizottság is kevés súlyt helyez erre. Én inkább takarékos ember vagyok ugyan, mint pazarló, de egy csöppet se törődöm a vagyonszerzéssel. A fiaimat kitaníttattam, s nekem sincs többre szükségem, mint amennyim van. Bár kevesem van, de gazdag embernek érzem magam. E földekre nem gondolok sóvárogva. Örülnék, nem tagadom, ha megkapnám, mert határosak az enyéimmel, de roppant félreismerne engem, aki azt hinné, hogy ezt én valami főpontnak tartom. Én az erkölcsi sikert tartom főpontnak, és abból egy szemernyit sem áldoznék, még hatszor annyi földért sem. Hiszen szerezhettem volna eleget harminc évi képviselőházi befolyásommal, ha akartam volna. De minek nekem? Hiszen oly csekélyek az igényeim!
A program főpontjának én az írói személyem presztizsét tekintem. S e presztizsre gondoltam ártalmasnak ezt a gyűjtést, és a bizottság is. De most már tiszta lesz a helyzet és minden rendbe jön, mert mint mondom, úgy vagyok én ezzel, hogy ha ma így szólítana meg a végzet: No fiam, mit akarsz, válassz a jubileumodra kettő közül! Azt tegyem-e, hogy leküldöm most a halált egy gazdag emberre, akibe beleszuggerálom, hogy az uradalmát hagyja rád, vagy pedig az országgyűlés tagjaiba öntök egy ötletet, hogy neked a jubileumodra felállással szavazzanak meg egy bokrétát? – Minden habozás nélkül a virágbokrétát választanám.
Ezeket úgy őszintén, bizalomteljesen meggyónva, szóval egész gondolat-világom e körül abba az egy principiumba csúcsosodik ki, hogy mint úri ember, mint gentleman mentem be ebbe a jubileumi dologba, és úgy is akarok belőle kijutni.
Egy újságírónak, ki ma meginterjúvolt, már érintettem is ezt a kérdést. Nem gondolnám, hogy tapintatlanul tettem volna, de kérdezett, s felelnem kellett, mert ezt a gyűjtést sokan félre is érthetnék. Ha mégis, tekintve, hogy kényes kérdés, tapintatlan lettem volna, és valami rossz érzést keltettem volna vele, bocsásson meg nekem, mert nem akartam, mert inkább sértenék meg egy országot, mint egy szentet, egy olyat, aminő az én saját külön vallásomban a Nagyságod alakja.
Három hétig maradok Rohicson, akkor visszamegyek Horpácsra, de Pesten töltök időközben néhány napot, s keresni fogom az alkalmat, hogy élőszóval beszélgessünk erről a tárgyról, ha még maradt volna valami félreértés. De én azt hiszem, semmi sem maradt, se köztem, se a bizottság, se a hölgybizottság között. Azaz dehogy semmi. Én a hálának azt a nemét érzem, melyet nem szokás szóval kifejezni akarni.
Kezeit csókolom.
[Mikszáth Kálmán]
