338. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA – MK-NAK [Budapesten, 1909. márc. 10.]
338.
RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA – MK-NAK
[Budapesten, 1909. márc. 10.]
RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA – MK-NAK
[Budapesten, 1909. márc. 10.]
Igen tisztelt Barátom!
Ha már azt hiszi is rólam, hogy nem mindent olvasok el, amit ír, ne higgye legalább azt, hogy nem mindent tartok meg eszemben, amit mond. Nem felejtettem el, hogy midőn egy ízben Selley rendőrkapitány tárgyaláshoz hívta, szívesen ment, mert hiszen a regényírót kell hogy minden érdekeljen. Szolgáljon ez mentségemül, hogy merem remélni azt, hogy a regényíró érdekkel fogja végig olvasni a csatolt papírlapokra írottakat is.
Néhány év előtt ellentállhatatlan vágyódás kapott meg, hogy elmenjek fel Nyitra megyébe, Rudnóra, Csavolyra, Rudnó-Lehotára, Divékre, Divékújfalura és a többi helyekre, melyekhez férjem családjának múltja fűződik.
Különösen az vonzott oda, hogy élt még ottan két nagyon öreg Rudnay: László és Jusztin. Velük óhajtottam egyszer még beszélni mindenféléről, miket itt-ott hallottam már, de nem tudtam, fel vannak-e jegyezve valahol, és sajnáltam volna, hogy adataikat esetleg magukkal vigyék a sírba. (Azóta meghalt mindkettő.)
Persze, hogy eszembe juthat itten ama mondás, melyet Mikszáthnál olvastam valahol, de nem tudnám megmondani, hogy hol, és nem is emlékszem tisztán a szavakra, de a veleje az volt, hogy ha valaki családjának a messze múltba nyúló történetébe belemélyed, úgy jár, mint aki beletekint egy mély tóba: könnyen beleszédül.
Egy decemberi napon erős havazás közben útnak indultam, meg is akadtam egy helyen, fél napig vesztegelt vonatom. De meg nem bántam utamat, mert visszaszereztem azt a két szép és érdekes kutyabőrre írott, vörös bársonyba kötött diplomát, melyeket férjem évek előtt odakölcsönzött volt Rudnay Jusztinnak. Azok az Újfalussyaknak bárói és grófi rangra emeléséről szólnak. Az utóbbiban Mária Terézia akvarell arcképe és aláírása látható. Rudnay Jusztin, midőn idéztem neki a család jelmondatát: »Omnia si perdas, sed famam servare memento!« – gavallér módjára szó nélkül visszaadta nekem a diplomákat. Ezenkívül összegyűjtöttem azokat az adatokat, melyeket az idecsatolt papírlapra jegyeztem.
Így – írás közben eszembe jut még sokféle apróság, melyek azzal az úttal összefüggnek:
Rudnay László mondotta, hogy az ő nagyatyja udvarolni járt a közeli Sztriczére, a Sándorok fészkébe (most már Sándori a neve). Fiatal felesége agyonra búsulta magát emiatt. A háznál levő öreg dada azt tanácsolta neki, hogy fejtse fel férje dolmányának szegélyét és varrjon bele egy füvet, (talán útifű volt), mondjon el hozzá egy bizonyos babonás mondást, s meglátja, hogy férje sohasem fogja többé abba az irányba fordítani paripáját. Így is történt. Utóbb a leghűségesebb férj vált belőle.
Csávoj és Rudnó-Lehota vidékéről eddig százával szállították a munkásokat Mezőhegyesre. Most már nagyrészük Amerikába vándorolt ki. A nép ott nagyon szegény, és még nem vetkőzött ki teljesen a régi jobbágy szellemből, mert midőn néhány év előtt valami ügyben felkeresték férjemet itt, Budapesten, térdre hullva borultak le, és csókolták lábait.
Csávojon megütődtem a nép nagy szegénysége fölött, mert azt láttam, hogy ott, ha a család új családdal gyarapodik, nem szobácskát építenek a házhoz, hanem deszkával szélesbítik fekvőhelyüket e célra.
Voltam a divéki templomban, mely legrégibb templomaink egyike – gondolom Szt. István korabeli: annak kriptájában vannak Rudnayak 1200-ból eltemetve. Érdekes volt, hogy a bejárat közeléből kihozatott a plébános egy koporsót, melyben semmi egyéb nem volt, mint nagyon apró forgácsféle és egy teljesen ép templárius kalap.
Rudnay Jusztinéknél pár napot töltöttem Divékújfalun. Második felesége báró Baselli generálisnak volt a lánya, ki mondotta nekem, hogy az ő egykori telkükön épült Rómában a Szt. Péter temploma. Nagybátyja, kinek arcképét láttam ott a falon függve, II. József császár idejében élt. Őáltala lett kihirdetve, hogy a Jezsuitákat ki kell kergetni Ausztriából.
Hazafelé utam Divékújfaluról Nováknak vezetett, melynek határában áll a családnak Zsigmond királytól nyert pallosjogának megtestesült jelképe: a kőből épült óriás akasztófa, melynek kerülete 17 méter. (Úgy hallottam, hogy azon a vidéken még a Pálffy családnak volt »jus gladii«-ja.)
Éppen farsang első napja volt, s mi az induláskor nem vettük észre, hogy a bakon ülő tót kocsis holtrészeg. Később dalolni kezdett, és támolygott jobbra-balra, kezében táncolt a gyeplő. A lejtős út szélén árok tátongott, s bennem önkénytelenül az a gondolat ébredt, hogy az utolsó protestáns Rudnaynak felesége nagyon könnyen itt fogja sírját találni a család akasztófája közelében.
Erre az akasztófára célzott a »Pesti Hírlap«, mikor Rudnay Béla királyi biztossága után a fővárosból távozni volt kénytelen, körülbelül ezt írva: »elmegy oda, ahol reá a családi akasztófa vár«.
Rudnay Jusztin szájából hallottam, s általa tollbamondva jegyeztem fel szórul-szóra a csatolt papírlapokra írott adatokat.
Bizony nagyon nehezen akar tavaszodni, különösen az éjjelek hidegek. Csak kérem, ne engedje magát a napsugártól korán kicsábíttatni, nehogy egészségének megártson.
Maradok a legszívélyesebb üdvözlettel és tisztelettel
régi, igaz híve
Rudnay Józsefné
Rudnay Józsefné
U.i. A mellékelt iratok még nem voltak lemásolva, s így levelemet sem küldhettem el, midőn a tegnapi Pesti Hírlapban olvastam, hogy már a Képviselőházban járt. Eszerint persze anakronizmus abbeli kérő figyelmeztetésem, hogy ne siessen a kimenéssel. Remélem azonban, hogy az meg nem ártott.
