260. MK – GAJÁRI ÖDÖNNEK [Budapest, 1904. április 1.]
260.
MK – GAJÁRI ÖDÖNNEK
[Budapest, 1904. április 1.]
MK – GAJÁRI ÖDÖNNEK
[Budapest, 1904. április 1.]
Kedves barátom!
Te vagy a legkegyetlenebb szerkesztő, aki akkor is dolgoztatod a munkatársaidat, amikor alszanak. Így esik meg rajtam, hogy »Az Újság« ma reggeli számában ámulva látom, hogy cikk van tőlem, »Mesék a protekcióról« címen, amelyet nem én írtam s amelyben tanítom a fiatal képviselőket, hogyan kell protegálni.
Ha valami bakafántos ember volnék, összevesznék veled, hogy mért íratod oda a nevemet idegen cikk alá, mikor én még a magam írásait is álnéven Scarronnal jelzem, annyira kimélvén a saját nevemet, mint az öreg bútort szokták, hogy huzatot tesznek rá. De én nem vagyok kötekedő, s hízeleg is egy kicsit a hiúságomnak, hogy énbelőlem két példányt tartasz a lapnál. Mint ahogy a katonatisztnek két kardja van ugyanabból a nemből. Az egyik csak parádéra való, nehéz a tokjából kihúzni, sőt nem is szükséges, a másik ellenben éles, solingeni acél, hadakozásra való.
Hanem hát mindegy. Most az egyszer mégis kihúztál a tokomból, és ha már össze nem veszek veled, legalább annak a másik Mikszáth Kálmánnak beszélek a fejével. Ha az öreg képviselő informálhatja a fiatalokat az ő cikke szerint a helyes protekcióról; az öreg írónak is jussa van a fiatal írót egy kicsit kitanítani, hogy ha ez joggal vagy jog nélkül az ő ruhájába öltözött.
Először is legfőbb dolog minden közleménynél a világosság. Hogy az olvasót semmi se zavarja. Tisztán jöjjön ki az intenció, a hang az írótollból, mint a cremonai hegedűből. Semmi félreértés, semmi köd, semmi homály és semmi felesleges. A felesleges olyan hiba a műben, mint a cipőben a vak bevágás. No, már most azt írja a cikk címe alá az én alteregóm: »Elmondja Mikszáth Kálmán«. Az olvasó tehát azt hiszi, hogy az alábbi cikket Mikszáth Kálmán beszéli. Hát jól van, higgye; menjünk tovább.
Megkezdődik [a] cikk. Képviselők alsós kalabriászt játszanak, le van írva a parti részletesen (ami teljesen felesleges, és midőn talapzatául szolgál a sovány mesécskének, csak a szimmetriáját rontja és a hatását). Folydogál, folydogál a leírás vagy húsz sorban, midőn egyszerre akképp folytatódik: »Ebben a pillanatban jelent meg Mikszáth Kálmán…«
Az olvasó szeme megbotlik, mint valami rögben a láb, tekintete fölszáguld a cikk elejére.
– Hogyan? Nem értem, – tűnődik magában. – Hiszen Mikszáth mondja a cikket. Hogy lehet az, hogy mégis csak most jön be?
Megtörli okuláréját. Elejétől kezdi olvasni. Teljesen meg van konfundálva. Furcsa. Ki mondja hát ezeket? Talán mégse Mikszáth. Valami okosabb ember beszél itt. Misztifikáció van a dologban. Talán a szedés esett össze a nyomdában. Egy Mikszáth által írt cikk belekeveredett egy Mikszáthról írt cikkbe. Szóval az olvasó, a mi Pálffy Ferencünk, megzavartatott az élvezetben, és most már nem tudja, mit higgyen, mit olvas, kitől olvas és mi akar az lenni. Következésképp átugrik az utána való kolumnára.
A második lényeges dolog A t a l a j é s a s z e m é l y e k ismerete. Először is én magam még az elemeit sem ismerem az alsós kalabriásznak, mégis úgy tüntet fel a cikk, mint valami kalabriászhéroszt. Mit fogok mondani a cikk után barátaimnak, kik abban a hiszemben játszanak velem évek óta egyéb játékokat, hogy az alsósban járatlan vagyok. Hogy keverhette a cikkíró kártyás hírébe a szegény Feilitzsch bárót, akinek talán kártya se volt soha a kezében? Ha pedig lett volna, úgy fest-e ő, mint aki összedobja a rossz kártyákat? Hiszen éppen a n e h é z j á t s z m á k a passziói. Vagy mily lehetetlen föltevés, hogy olyan ravasz székely, mint Dániel Gábor leüljön Rosenberggel játszani, vagy hogy Rosenberg kontrázzon meg (egy) olyan játékot, amit lehetetlen megnyerni! Teringette, barátom uram, kedves másolatom, ismerni kell az embereket egy kicsit.
Ami pedig a protekciót illeti, hiszen igaz, ami igaz, vannak ilyen történeteim. El is mondtam egyiket, másikat de nem ilyen istentelen mártásban. Sokkal jobban tisztelem a minisztereket, hogysem az ő eszükön megkísérteném túljárni. Oh isten mentsen engem attól a gondolattól! A felsőség az Istentől van. Őket a Gondviselés állította az ügyek élére, és a Gondviselés erre a rövid időre annyi ésszel látja el őket, hogy mi jámbor mamelukok abba bele se nézhetünk, mint a napba, nemhogy megzavarhatnók. Azért hát bocsásd meg, kedves barátom, ha kifogásolom a pikáns tónust, mellyel őexcellenciáik felől engem beszéltet mai lapod.
Én a protegálásról is azt tartom, hogy többet ér abban egy lat szerencse, mint egy mázsa ész. Akár énbennem van az a mázsa ész, akár a protegáltban.
Hanem a lat a szerencséből… Az más. Az már döfi. Mert csodálatos dolgok történnek e tekintetben.
Egyszer, valamikor, sok-sok év előtt, egy járásbírót protegáltam Rétságra, az akkori igazságügyminiszternél. Elmondtam neki, miért jöttem, elmondtam minden jót ama nógrádi barátomról, akit ajánlottam.
– No, hát nézzük meg az aktát – szólt a miniszter –, nézzük meg együtt, hogy áll a dolog.
Behozatta az aktát, miközben lomha mozdulattal mutatott a lábainál egy nagy fonott kosárra, melyben halomban álltak a papírosok.
– Ezek mind képviselők ajánló levelei – mondá fumigáló orrhangon.
Egy remegő pillantást vetettem a szörnyű temetőre, hol annyi remény fekszik meghalva.
Az ajtó nyílt, az aktát előhozta az államtitkár. A miniszter beletekintett.
– Hogy hívják a barátodat? – kérdé.
– Tóth Pál. (Bizonyosan tudom, hogy T-vel kezdődött a neve. De azt is bizonyosan tudom, hogy nem Tóth Pált mondtam.)
–Tóth Pál – nyögte szomorúan a miniszter. Harmadik helyen van ajánlva. Oh, szegény Tóth Pál. De nézd meg magad! Első helyen áll Litassy, kitűnő albíró, több szolgálati éve van Tóth Pálnál, öregebb is, érdemesebb is, Tóth Pálnak azonfelül egyik vizsgája is hiányzik.
– Hol van az, hogy a vizsgája hiányzik?
– Itt áll ni. Ez az.
– Mindamellett azonban…
Szavamba vágott:
– Várj csak. Ne szólj még semmit. Én teszem fel a kérdést – folytatta kenetesen. – Mondd meg nekem, szívedre téve a kezedet: ha te volnál az igazságügyminiszter, melyiket neveznéd ki.
Zöldfényű szürke szemeit rám mereszté, mintegy hipnotizált velük, s e svengalizmus hatása alatt az én agyvelőmbe is egy miniszter bölcsessége szökkent s akaratlanul rebegtem:
– Én ezt a Litassyt nevezném ki.
– No, hát az lesz. Látom, derék ember vagy, barátom.
Hazamentem, s megírtam Tóth Pálnak a szokásos episztolát: »Mindent elkövettem, barátom, de a vén salabakter (ti. ő excellenciája), a csirke-eszével nem bírta érveimet fölfogni, kifogásolta, hogy vizsgád nincs, és valami “Litassyt” fog kinevezni. Ne is tégy többé semmi lépéseket.«
A levelet elküldtem, s ezzel elvetettem a gondját, rá se gondoltam többet a rétsági üresedésre, midőn harmadnap reggel a Házban odajön a padomba az igazságügyminiszter és siránkozó hangon mondja:
– Ne okoskodjatok, édes barátom, hagyjatok békét barátom… Ne öljetek, ne szúrjatok, ne vagdalódzatok.
– Mit, hogy mit? – kérdem elcsodálkozva.
– Telegrafice terjesztettem fel tegnap – nyögte fájdalmasan rángatózva, mintha minden szónál egy csomó vért köpne ki.
– Igen, kit, mit? Nem értem.
– Azt a Tóth Pált, barátom. De legyen elég… legyen elég.
Ezzel sarkon fordult, s megtört, roskadozó léptekkel hagyott ott, tűnődve, hogy mi is történt hát Tóth Pállal, hova terjesztette fel?… Hiszen nem kellett azt sehova felterjeszteni.
Érthetetlen volt előttem, tudakozódtam fűtől, fától, hogy mi történhetett tegnap vagy tegnapelőtt a Házban, vagy a klubban, hol már két napja nem voltam, míg végre kombinációk alapján nagysokára pedzeni és összefüggésbe kezdtem hozni a dolgokat.
Az történt ugyanis, hogy éppen aznap, mikor Litassy kinevezésében megállapodtunk, este a klubban Horváth Gyula (ki egyike volt a legbensőbb barátaimnak) megtámadta a konferencián az igazságügyminisztert, hogy nincs alkotmányos érzéke, hogy a képviselőket ignorálja, és oly vehemensen rontott neki, hogy a piros szék recsegni kezdett alatta.
Őexcellenciája kombinálni kezdett, s alkalmasint kikombinálta a nagy eszével, hogy Horváth Gyulát én állítottam ellene a sorompókba; és így lett Tóth Pál járásbíró.
Hát ez az egy sikerem volt. Ezt is véletlen okozta. És ez se okozott már örömet. Mert ott volt már Tóth Pálnál a levelem, aki, mikor pár nap múlva a hivatalos lapban olvasta a kinevezését, ilyenformán dörmöghetett magában felőlem.
»Pedig mit írt az az élhetetlen fráter. Látszik, hogy nem is beszélt a miniszterrel, aki ösmeri az én értékemet.«
