183. MK – JÓKAI MÓRNAK [Budapest, 1890. november 29.]
183.
MK – JÓKAI MÓRNAK
[Budapest, 1890. november 29.]
MK – JÓKAI MÓRNAK
[Budapest, 1890. november 29.]
Kedves bátyám!
Olvastam hozzám írt leveledből, a leaotungi emberkék eszméjét honnan vetted, de engem nem viszel tévútra. Szép épületes tudománynak tartom a tarokkot magam is, de azt már kötve hiszem, hogy beszélytémák bugyognának belőle. Nem lennék-e én akkor termékenyebb náladnál? Mert meg kell mondanom az igazat szemedbe, hogy én sokkal jobb tarokkista vagyok, mint te! Te pedig sokkal jobb író vagy, mint én – és ez is valami.
Hanem éppen azért nem szép tőled, elzárni előlem a forrásokat. Már mindjárt tegnapelőtt, mikor a levél megjelent, kifejezhettem volna a kételyemet – de akkor még nem jöttem rá, hol vetted a leaotungi emberkék eszméjét. Most már azt is tudom.
Mindenekelőtt megmondom neked, merre fekszik Leaotung tartomány, az eltemetett kis ország, ahonnan nem lehet kijönni a lakosoknak. Te Kína mellé tetted, de voltaképpen kezdődik Prónay Dezső báró mellől, és tart fölfelé egész Fröhlich Gusztávig, Hornáth Gyuláig, kik a gránicon ülnek.
Ez a te Leaotung tartományod.
Tudod-e, hogy jöttem én erre rá? Amint ott ülünk tegnapelőtt a Szilágyi hatalmas beszéde alatt, hát látom egyszer, hogy a nagy miniszter fölkap egy csomó leaotungi embert és elkezdi őket a saját állásaikba mártogatni (te ezt a folyadékot naphtának nevezted a beszélyben) s éppen ellenkezőleg, mint a gyertyamártónál, minél többet mártogatta őket, annál kisebbek lettek. Fogytak, törpültek ott a szemünk láttára, úgyhogy elbűvölve a látványtól, közbe is szóltam:
– Nini, a leaotungi emberkék!
Szerencsére nem hallották a gyorsírók, se az elnök, aki nyilván megpirongatott volna, mert barátságos lábon állunk Leaotung tartománnyal.
Ebből aztán világos lett előttem minden, amit megírtál.
Hiszen persze, hogy persze, a habarékpárt az az országocska, melyet egy beomlott kőszikla elzárt a nagy világtól, s a lakosoknak nem marad egyéb választásuk, mint vagy ott pusztulni el, vagy kijönni.
Kijönni azonban nem lehet, mert csak egy akkora rés van kifelé, amin egy kis arany-menyét kiférhet. Aminthogy ki is fért már rajta Fenyvessy Ferenc barátunk.
S íme most már hová tendál az egész leaotungi politika. Az embereknek m e g k e l l e l ő b b k i s e b b e d n i ö k, hogy átjöhessenek. Nagy kevély természetükkel, vezéri páncéljaikkal, forgós sisakjaikkal át nem férnének az összezáródott T i e n – U u e n sziklaúton.
Te, kedves bátyám, aki előbb láttad meg ihletett szemeddel az ég boltján az Andromeda csillagot, mint a szakértő csillagászok, te immár anticipálva az időket, le is írtad az ő bevonulásukat a klubba, amikor megkisebbedve jönnek harmincheten. (Én is ennyire becsülöm a számukat.) Gyönyörűségesen le van ez festve, hogy »lépdel a kormányzó, (ez a legmagasabb termetre köztük) négy vadásszal, három kürtfúvóval (Kaas Ivor, Bolgár és Greesák) négy palankinhordóval, két napernyőtartó (Linder György, Bernáth Dezső), két lámpavivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézekkel, hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy tevét. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges jól kihízott mandarin súlyánál.«
Eddig a te szép, elbájoló meséd. Valóban csodálkozni fog felette Gyulai Pál, aki azt mondja, hogy mikor »igaz történetet« írsz, mindig mese válik belőle, s most íme, hogy egyszer mesét mondasz, egy igaz történetre bukkanhat.
Mély megfigyeléssel nyúltál bele az aktuális politika szálaiba, csak egyetlen egyben sántít a dolog. Ti. a császár Csia Csingi felséges személyét nem látom sehol a horizonton, aki pedig szükséges volna arra nézve, hogy a menyét nyakára kösse a cédulát azzal a beszélyedben leírt becses üzenettel a leaotungi emberkékhez:
– Én Csia Csingi császár kívánlak palotámba elfogadni, s mindennemű szükségesekről gondoskodom rólatok útatokban és szállástokon.
Egyebekben pontról pontra összevág minden. Sőt némileg ebben is, mert a mi leaotungi emberkéink hasonlóan kisebbednek, s folyton-folyvást várják az üzenetet. Nap nap után múlik, s az üzenet nem jön. A Csia Csingi szája be van csukva.
Látod, hiába fogtad rá a tarokk-figurákra a meséidet, megösmerem én a te észjárásodnak furfangos voltát, s igen sajnálom, hogy már te is a szegény mérsékelt ellenzék ellen törsz, gúnyos szatírákat írva róluk. Hiszen annyira elhagyottak és szerencsétlenek!
Kinek a lelke essék meg rajtuk, ha nem a költőé; aztán akinek annyi koszorú van a fején, mint neked – az hagyja a tövisekkel való babrálást nekünk, akik igazán csak leaotungi emberkék vagyunk hozzád képest; s ha elszeded a témáinkat – miből élünk meg azután?
Vagy hogy éppen azért utaltál engem a tarokkra?
Tisztelő híved és szolgád
M. K. [Mikszáth Kálmán]
M. K. [Mikszáth Kálmán]
